Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-04-27 / 17. szám

toznak, azon véleményemet terjesztem a tekintetes bizottság elé, hogy a beadott terveket öszzes mellékleteikkel együtt nemcsak theoretikus hanem gyakorlatilag is képzett és már ily müvekkel foglalkozó szakértő bírálatára bocsássuk. Nem akarok senkit sem gyanúsítani, nem is képzelhetem kit fog a tek. bizottság a véleményezéssel megbízni, de különös óvatosságra van szükségünk, hogy a bírálattal és véleményezéssel megbízandó egyén megválasztása szerencsés legyen." Eddig a városi mérnökuek Összefoglalt véleményes jelentése, mely teljesen egyezik az általunk, a közvilágítás kérdésében eddig elfoglalt állásponttal, melyhez azt hisszük a világítási bizottság is csatlakozni fog. Nagyon helyeseljük a polgármester azon intézkedését, hogy a város lakosságához egy kérdőív kibocsájtását határozta el, melynek eredményéből nemcsak megtudható lesz, hogy melyik világító rendszer ígérkezik a legelőnyösebbnek, de mérvadó lesz annak megítélésére, hogy melyik világitónem lesz jövedelmezőbb. Nrgyon fontosnak tartjuk mi is, amit a városi mérnök jelentésében különös figyelmébe ajánl a világítási bizottság — a szakértő megválasztását. Mi legcélszerűbbnek véljük, ha a bizottság ezen nagy horderejű feladatot a József műegyetemre bizza. EnMikor ismét magára maradt, eszébe jutott a zsebrevágott papir. Elővette. Az aláírásra esett legelső tekintete. „Szerető atyád." Mohón olvasta. Csak a bevezető sorokat és a befejezést. Husz évig ápoltalak, egyetlen fiam, — mint hű kertész a gyenge csemetét. Aztán távoztál a szülői háztól. Repülni kezdtél a nagyvilágba, A szárnyaid az első röppenéskor megégtek. A sebet begyógyítottam. Óvtalak komoly tanácscsal a társadalom bizonyos elemének veszedelmes tüzétől. Nem használt, Csakhamar az egyik szárnyad égetéd össze. A sajgó fájdalmakat ismét begyógyítottam. Kitártam előtted a jövőt. Sirva értettem meg veled a szenvedő apa belső fájdalmát. De te vak voltál. Fejvesztetten belerepültél a tűzbe. Megégtél. Elet és halál között menekültél ki a pusztulástól. Átlapozta a többit. Ez utolsó sorokat' olvasta. . . . „Az ut kétfelé vezet. Az egyik — nem birorn leírni, hova juttat. — Öli, szeretett gyermekem, vigyázz, nehogy rátatalj ! — A másik ? Istenem 1 Bár ezt választanád a kettő közül ! . . Nem olvasta tovább. Szemei könnyektől áztak, a szivében egy metsző érzés nyilallott, megcsókolta a levelet, zsebrevágta, fuldokló hangon, remekve sírt bele a magános szobába. — Apám ! apám ! Esküszöm az életemre, — soha többé, — soha, soha ! II. Egy év mult el. Hire sem hallattszott. Nyoma veszett, mintha a föld nyelte volna nek véleménye alapján lett Budapest székvárosunkban a közvilágítás megoldva. Ezeket kívántuk a világítási bizottság figyelmébe ajánlani, mely mint halljuk a legközelebbi napokban foglalkozni fog a városi mérnök jelentésével és a további intézkedéseket ez irányban hivatva lesz megtenni. Kérjünk ipari szakiskolát! Nemrég szó esett arről, hogy a kormány a magasabb ipari szakoktatás érdekében egyes vidéki emporumokon, annak a vidék iparának leginkább megfelelő szakiskolákat fog létesíteni. Mi e lapok hasábján abban az időben irtunk is erről, megírtuk azt is, hogy egy kis körültekintéssel no meg egy cseppnyi élelmességgel ez a nemes város is juthat ily szakiskolához. Hát nekünk minden drága lehet, a mi stagnálásunk emez idejében előbbre viheti lassú fejlődésünket. A jóakarat meg van odafent is — ezt positive tudjuk, de hát ahhoz kell egy kis fáradtság, jókora adag erély és — notandum, egy picike áldozatkészség. Ha jól tudjuk, legalább is 30 rendezett tanácsú város pályázik ama cél felé, mely nálunk — a hogy észre vesszük — nem valami szerfölött népszerű, mert annak előnyeit belátni képesek se vagyunk, vagy talán senki el. Az apa lemondott róla, gyászt öltött és siratta elvesztett gyermekét. * Májusban vagyunk. Nagy sugaras, gyönyörű regg! Az Andrássy-uton kopott alak közéig fetém. Szánalomraméltó, gyenge váz. Fején beütött fedelű, kopott szélű, fénytelen cziíinder. Gyűrött, foltozott felöltője hanyagul és fölnyitva lóg a vézna testen. — Piszkos és rongyos czipőjéből piros harisnyája látszik. Hóna alatt zsineggel kötözött, törtnyelü vastag ernyőt szorít. Belül fekete Ferenez József-kabátja, nyüvötten, piszkosan fényesedik. Tudja az ég, hány hónapon át viselte agyon ezt az eldobnivaló rongydarabot. Sötét, barna nadrágja, sárosan, tépetten hirdeti ennek a szegény embernek élte viharát. Alacsony, szálkás szélű, földszínű gallérját hanyagul kötött rongy nyakkendő veszi körül. A gomblyukban elszáradt, elfonynyadt rózsabimbót hord. Maga az egész alak a megtestesült szenvedés, a nélkülözés a nyomor. Megismertem. Megfordultam, s kíváncsian nyomon követem. A Szerecsen utcába fordult. Aztán a király utczába jutott. Itt a villamosra ült. Én utána. Vastag, sárgazáru paraszterszényt vett ki a felöltő zsebéből. Az egyik része darabokkal volt tele. Értéktelen. hitvány zálogczédulák, melyekkel százakat érő drágaságokat juttatott az árverési hyénák zsebébe. A másik részben 15—20 darab kétfilléres pénz vala. A városligetbe váltott jegyet. Én is ugyanoda. Leszálottunk. Ő körülnéz, aztán megindul. A süteményes sátor felé tart. fejében komolyan nem is fogamzott meg eszméje. Erről pedig szerfölött érdemes gondolkozni, ami pedig azt illeti, hát bizony nyugodt lélekkel állithatjuk, hogy a ki szívvel-lélekkel rajta van városa sorsának javításán, egyet ért velünk abban a részben, hogy a város elöljáróságának első kötelessége megkisérleni mindent fent, lent, hogy a modern iparfejlesztés egyik iskoláját megszerezze magának. Főleg nálunk bír ez jogosultsággal, hol — a kis téren — annyi és oly magas fokon álló nevelő intézet van, mint nálunk. Az ifjú gyakran — mondjuk ki — öntudatlanul halad előre a maga utján, anélkül, hogy tisztába volna magával, és volna határozott czélja jövőjére nézve, eladdig, mig előtte az érettségi. Ez onnan van, mert sem ő, sem szülői nem gondolnak egyelőre a komoly jövőre, vagy pedig átengedik magukat az esetlegesnek : — hátha a fiúból lesz nagy ember, kiválóság . . . Iparos ? — Isten ments ! Mert ná'unk az iparnak nincs még sem az a befolyása, sem az a tisztelete, sem az a piadesálja, mely másutt a valódi munkát — hatalommá és tekintélylyé teszi. Meg kell adni, hogy ebben a részben hibás az állam, — hibás az egyén, maga az ipar, a társadalom és hogy igazat mondjak, nincs benőve Három krajczártól kellett megválnia. Egy óriásr kiflit vett. Száraz, íztelen, napsütötte volt ez a nyers sütemény, de ő farkasótvágyal, jóízűen fogyasztotta el. Innen a kut felé indult. A kezével vizet fogott fel s hoszan ivott. Aztán nekiindult a sűrűnek. Lehajol. Valami gavallér elvesztett, gnom szivarját találta meg. Rágyújtana, de nincs mivel. Kis bolyongás után egy érettségire készülő diáktól kér tüzet. Megy, megy. kifelé a ligetből. A legnagyobb fa árnyában ledől és elalszik. Este ötig voltam a közelébe. Ekkor felébredt és ismét befelé ment, egyenesen a sátrakhoz. Vacsorát vett. Öt krajczárért liptói túrót s kettőért kenyeret. Mikor elfogyasztotta hazafelé indult. A „Wampetics" előtt aztán megszólítottam. — Pista — te, szervusz! A megszólított alak furcsa tekintettel nézett reám, végre nyers hangon megszólalt. Ki vagy te ? — Nem ismersz meg ? Nem jut eszedbe, ki volt Debreczenben a te hűséges, legjobb bajtársad ? E szavakra megvillant a szeme. A mult emléke egy pillanatra felrázta lelkét. Egy csörtető, elegáns főhadnagy haladt el mellettünk. Szemeit reá meresztő. Mikor aztán a délczeg alak eltünk a lombok között, — felém fordult, gyengén, alig hallható, a megtört ember hangján szóla. — Te vagy, Jóska ? — Én, jó barátom, én vagyok. Örülök, hogy oly hosszú idő múlva viszontlátlak.