Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-04-20 / 16. szám

lelő volna, nemcsak emelné városunk külső megjelenésének díszét, hanem nézetünk szerint idővel hasznos befektetéssé válhatnék, ami nálunk első sorban irányadó, mert nekünk a közvilágítás kérdésének megoldásánál a közjövödelem szaporítását kell szem előtt tartanunk. Ha Pápa városát a haladó városok közé akarjuk sorozni, akkor nézetünk szerint a közvilágítás kérdésének megoldásánál első sorban a villanyvilágítás berendezését kell szem előtt tartanunk. Igyekezzünk tehát azon, hogy találjunk egy modus vivendit, arra, hogy ezzel a világítási rendszerrel oldjuk meg az éveken át vajúdó közvilágit'ásunk reformját. Lehet, hogy városunk ezen tengeri kigyó kérdésénél rekriminációkba estünk, de ezt öntudatosan tesszük mert meggyőződésünk kötelez reá. Nekünk, mint független organumnak csak egy lehet a kötelessége, hogy bátran és férfiasan reá mutatva a bajokra, ezáltal remélünk orvoslást. Felkölteni akarjuk az akaratot, a férfias elhatározást, ezzel megszüntetni a közönyt és érdektelenséget. Évek nehéz és következtetés munkánkba került, hogy a közvilágításunk kérdése végre valahára erre az eredményre jutott, de "szívesen tettük, mert városunk közérdekeért és lakosságunk óhajáért tettük. Tudjuk, hogy mint mindennek, ugy a modernvilágitásnak is vannak ellenesei, de ez nem fog bennünket visszarettenteni, hogy ugy mint eddig férfias bátorsággal szálljunk síkra a közvilágítás érdekében. Igenis, függetlenül, minden hatalomtól minden önérdektől és minden befolyástól küzdünk továbbra is a közjó érdekében. Végül újólag örömünknek adunk kifejezést, hogy a közvilágítás végre valahára ily stádiumban van és hiszszük is, hogy a képviselőtestület által megválasztott bizottság hivatásának teljes tudatában lesz és ezen körülmény most már nemcsak remélni engedi, de biztosak lehetünk, hogy a közvilágítás kérdésének megoldása küszöbön van. l*ollatsek Frigyes. Térjünk meg! Súlyos, nehéz Időket élünk. Az emberek csak saját énjüket szolgálják, a közjó, a nemes és szép iránt nem igen fogékonyak, azzal nem / is sokat törődnek. így van ez igen sok helyen, és igy van ez nevezetesen városunk és járásunkban is. Már évek liosszu sora óta elhanyagoltak azokat a szálakat, a melyek az embereket egymáshoz fűzik, szorosabbá tenni, sőt inkább elvagdaltuk, elszaggattuk ezeket az összekötő fonalakat. A hányan vagyunk, anynyifelé huzunk és még általános, közérdekű Léczesné anyai szive örömtől repesett, született Léczes Máté pirult, engem pedig a guta környékezett. Végre szóhoz jutottam. — Miért e látogatás ? Léczesné pirult és a férjére nézett, született Léczes Máté szintén pirult és a földre nézett, én is pirultam és Léczesnére néztem, a kis Léczesek nem pirultak és senkire sem néztek, hanem kórusban énekelték — a bácsival alszunk, a bácsival alszunk, — Velem kérdeztem ijedten és olyan hangon, hogy született Léczes Máté levegő után kapkodott. Léczesné látta, hogy itt nyilatkozni kell, a Léczes hatalom képviselőit leintette nyakamról és engem az ablakhoz vezetett. Ott lágy behízelgő hangon tudtomra adta a küszöbön álló családi eseményt, és azon körülményt, hogy csak két szobával rendelkeznek. Az egyikben én lakom, a másik színhelye lesz a bekövetkezendő világhistóriai eseménynek. Tizenöt kis Léczest már elhelyeztek, négyet a temetőben, tizenegyet a rokonoknál, nemesszivü emberbarátoknál, egy még a rendőrségnek is jutott, ugyanis a kis Léczesek legnagyobbika Teobald szabad óráiban zsebmetsző és volt benne annyi figyelem a családja iránt, hogy most fogadta el magát, mikor a lakásra szükség van. — A fennmaradó négy darab kis Léczest nálam óhajtanák elhelyezni. Szépen kért Léczesné, hogy ügyeljek a gyermekekre, minden nap fürösszem meg őket, Hajkót a divánra fektessem, Rajmonclot pedig lefekvés előtt üssem mindig pofon. Mit volt tennem, elvállaltam a Léczeseket. Este Rajmondott fektettem a divánra. Haikó kisasszonyt pedig ugy ütöttem pofon, hogy két tejfoga menten kiesett. Iszonyatos bőgést rendeztek. Egész éjjel nem tudtam aludni. Edgár és Teodorik egy ágyban aludtak velem, éjjel összevesztek azon, hogy ők mindig nálam maradnak, a minek a vége az lett, hogy az egymásnak azánt pofonokat sötétben nekem adták. Másnap kértem Léczesné úrhölgyet, hogy vegye vissza a csemetéit, vagy pedig várjon a családi eseménnyel míg én elköltüzörn. Egyik ajánlatba sem ment bele, a kis Lóczesek nálam maradtak. Gyötrelmes életem második hajnalán egy mentő gondolatom támadt, kishirdetés utján ki fogom adni a szobámat és a Léczes gyerekeket. Tiz lapban tetettem közzé a következő kishirdetést. Életunt fiatal ember kitűnő lakást kaphat, csalódott szerelmesnek valóságos orvosság. Cím a kiadóhivatalban. A kishirdetésnek bámulatos hatása volt. Másnap éppen Edgárt fürösztöttem, mikor belép az első jelentkező. Foglalkozás nélküli szinész volt és világfájdalom gyötörte, szívesen átadtam volna neki a lakást és a csemetét, azonban csak kettőt akart átvenni. Jelentkezett 30 tanárjelölt, 94 lírai költő 387 csalódott szerelmes, egy bankhivatalnok, egygyel megkülönböztetett tisztelettel beszéltem, mert nagyra tartottam, — ugyanis a mint belépett Haikó mint valami régi ismerőst üdvözölte és átfogta a lábát, — a bankhivatalnok pedig ugy odéb rúgta Haikót, hogy addig bőgött míg a lánchidat meg nem ígértem neki krémes csokoládé alakjában. — A bankhivatalnoknak egy Léczes sem kellett. Már kétségbe estem, hogy ügyek sem voltak képesek bennünket egyesíteni. Ily körülmények közt nincs tekintélyünk, nincs erőnk se ki. se befelé. Hiába központ Pápa, ha nem képes környékének imponálni, ha nincs meg benne azaz erő, rmelylyel képes lenne a vidéket akár általános vagy helyi érdekű dolgokbau

? akár pedig szórakozás czéljából egyesíteni. Egészséges, tevékeny társadalmi élet csak ott lehet, ahol a vidék együtt érez, gondolkodik a központtal, ahol a központ minden tekintetben hü kifejezője a környéknek. Már pedig elmondhatjuk-e Pápáról azt, hogy az a vidéknek hű kifejezője ? Ezt józanul nem állithatjuk, mert jól tudjuk, érezzük és tapasztaljuk azt, hogy vidükünk intelligentiája minden tekintetben ridegen elzárkózik előliünk. Pápa helyi érdekű ügyeiben támogatást a vidéktől soha nem nyert, mulatságainkat a vidék szép és nagy számn intelligentiája soha, vagy csak nagy ritkán és gyéren látogatta. Mi ennek az oka ? Hol a hiba ? Hát pardont kérek, de őszinte, igaz mondással merem állítani, hogy a hiba önön magunkban van — a bűnös Pápa. S miért ? Mert nem ragadta meg soha az alkalmat, hogy a környék intelligentiáját magához édesgesse, és 2000 ember közül egy sem vette ki a lakást és csomagolni kezdtem, hogy az ej sötét leple alatt odébb állok. Kopogtattak az ajtón. — Szabad ! Belép egy sápadt arcú 198 centiméter magas ifju. Megállt előttem és én eltörpülni éreztem magamat, mint legutóbb Parisban az Eiffel toroniryal való találkozásom alkalmával. — Parancsol ? kérdeztem mézédes hangon. — Oh nem, csak kérdezni bátorkodtam, ez a szoba kiadó ? olyan kétségbeejtően siránkozott, hogy félre fordultam és lopva két könnycseppet morzsoltam szét reszkető ujjaimmal. — Igen ez a szoba Kiadó. kihez van szerencsém ? — Ürömfi Béla vagyok, magánzó vagyok, hónapos szobában lakom és szerelmes vagyok. — Nagyon örülök, foglaljon helyet. — Ezt a figyelmet kiilömben magánzó voltának köszönhette. — Magánzó szerelmes, — hát mire jó ez. — Oh hagyja el magam sem tudom, jöttem láttam és szerelmes lettem. — És még mindig magánzó, oh igen, ő ki elrabolta szivem nyugalmát, kikacagja szerelmemet, és mást szeret. — Borzasztó, értem önt uram, voltam én is szerelmes, szerelmem tárgya egy fiatal mosónő volt, oh de a nyomorult nem engem szeretett, ő csak mosni szeretett. — Azonnal beköltözködhetem ? — Itt is maradhat rögtön elmondom a tennivalókat, illetőleg a feltételeket. — Köszönöm, adok öt forint foglalót és estére beköltözködöm, még csak arra