Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-01-05 / 1. szám

fiai, a közügyek napszámosai és hogy jól dolgoztunk, mutatja munkánk eredménye, mutatja a tény, hogy a „Pápai Közlöny

1' utat tört magának városunk és megyénk

r közönségéhez, hanem tény az is és erre önérzettel hivatkozunk, liogg a „Pápai Közlöny

a számot tesz és általánosan elismerik, hogy a vidék legnagyobb és legjobb hetilapja között foglal helyet. Evek nehéz, következetes, önmegtagadó munkájába került ez eredmény, de meghoztuk, mert közönségünkért tettük, hivatásunkért áldoz tuk. Jól esik tudnunk, hogy közönségünk, ha szeret is kritizálni, de mégis' méltatj a fáradozásainkat. Ám e téren megállapodás, megnyugvás nem lehet. A czélok, melyekért lapunk küzd, az évekkel, az elért eredményekkel növekednek. És ha a „Pápai Közlöny" a vidéki hírlapirodalom terén ma már valami, bevaijuk őszintén, hogy szeretnénk még több, még nagyobb lenni. És hogy ezt elérhessük, fordulunk az újév beáltával a közönséghez, az olvasóhoz azzal a kéréssel, hogy ne elégedjenek meg lapunk megkritizálásával, hanem mindenki, aki csak megteheti, tartsa kötelességének azt szellemileg és anyagilag is támogatni. Bátran elmondhatjuk, hogy becsülettel megszolgál az előfizetés fejében, önzetlenül, ambiczióval, jóakarattal, felvilágosult hazafisággal, idegsorvasztó ernyedetlen munkával. valami nehéz, lázas álomban tünt föl egy kép a gyermekkoromból. Hat éves voltam, mikor az anyám meghalt. Kívülem még két nagyobb bátyám sírdogált ott a béresház kis sötét szobájában az ágy mellett. S akkor bejött az uraság kisasszonya, — a mostani asszonyom, — és magával vitt. Giigyögtetett és becézett, pedig csúf, kócos és szurtos kisleány voltam. S ott maradtam náluk a kastélyban. Százszor jobb dolgom volt itt, mint az anyámnál. A kisasszony nagyon szeretett, maga mellett tartott mindig. Én sem tudtam nélküle meglenni. Minden lépését követtük, az álmát is virrasztottuk, én meg a Tisza, az a vén vak kutya, a kit a vásott gyerekek kinzó kezétől szabadított meg egyszeé. Az a jelenet, a mi eszembe villant, már tiz éves koromban játszódott le előttem. A kastélyban sok volt a vendég. Én az aszszonyom szobájában ültem, a sarokban meghúzódva, és vártam, hogy bejön. Egyszer aztán bejött egy úrral. Nagyon halaványak voltak mind a ketten és látszott, hogy valamit beszélni akarnak egymással. De nem jutottak szóhoz. Végre a férfi kérdezte, fojtott hangon és csöndesen, szinte félve : — Hozzámegy ? Az asszonyom megállt előtte. Valami reménysugár suhant át az arcán, szinte hallani lehetett a szive dobogását, s kérdő, égő, lázas pillantással tapadt az arcára. — Hát mentsen meg, — mondta. A férfi lehajtotta a fejét. — Tudja, hogy nem tehetem, ha beléőrülök is. Olyan körülmények. Még beszélt sokat, de az asszonyom, Hogy ily vége-szakadatlan munka közben olykor félrecsúszik a toll, vájjon ki háborodnék íol ezen ! Nem a hibán kell örökké rágódni, hanem tekinteni kell a végzett muukát. A sajtó minden független orgánumának csak egy lehet a kötelessége, hogy bátran és férfiasan reá mutatva a bajokra, ezáltal remél orvoslást. Hogy felköltse bennünk az akaratot, a férfias elhatározást, kogy megszüntesse a közönyt érdektelenséget ! A független sajtónak ezen harcza nem könnyű. A nyilt és alattomos támadások, a kisebbítés, a rágalmazás ezer és ezer nemével kell megküzdenie. Az anyagi haszonnak minden meg nem engedett módját el kell magától utasítania és egyedül a közönség önzetlen támogatásából kell erőt meritenie. Mi is érezzük ennek a hareznak a súlyát és nehézségeit, de ez nem fog bennünket visszarettenteni, hogy ugy, mint eddig férfias bátorsággal száljlink sikra a közérdek védelmére. Hogy függetlenül minden hatalomtól, minden érdektől és minden befolyástól, küzdjünk továbbra is a közjó érdekében ! Lapunk előfizetési dija aránylag oly csekély összeg, mely — tekintettel az általa előmozdítandó czélra — szóba sem jöhet, — és meg vagyunk győződve, hogy városunk és megyénk nagy közönsége megérti a mi szavunkat és bizalmával megajándékozva támogatni fogja a „Pápai Közlöny" független közérdekű hetilapat, melynek főtörekvése, hogy hű tükre legyen Pápa város és Veszprémmegyének s annak mindenkor javára szolgáljon. Pollatsek Frigyes. Jó tanács az újévre, Nagyon gyakran halljuk emlegetni a pápai régi jó időket, mikor még Pápa tejjel-mézzel folyó város volt, a melyben — ha igaz — az emberek ugy szerették egymást. — mintha csupa édes testvérek lettek volna. Halljuk emlegetni, de Diz mi nyomára sem jövünk annak a dáridós vig életnek. A régi jö időket most már hiába keressük. Eltűntek a sarkantyús csizmával örökre. Emberek, szokások, viszonyok, erkölcsi és vagyoni állapotok mind megváltoztak. r Altalános és jogos a panasz Pápán, hogy nincs társadalmi élete. Nem panaszkodhatunk ugyan, hogy nem rendezünk bálokat, egyleti és jótékony mulatságot, színi előadást és közvacsorákat és mégis: nincs társadalmi életünk. A mi van, az csak beteges láz, rohanunk a saját veszedelmünkbe vakon, mint az esti lepke a gyertyalángba. Feledni akarjuk gondjainkat, reméljük, hogy elviselhetőbbé lesz egyik vállunkon az élet terhe, ha a másikra is rakunk valami cipelni valót. mintha nem is hallaná, mintha ott sem lenne, messze révedező tekintettel, gőgösen emelt homlokkal járt föl és alá. Aztán elment az az ur. 8 hogy bucsnzott hirtelen, hogy az észre sem vette, — megcsókolta az asszonyom kezét. 0 megrezzent és valami mély, hideg, nyugalmas megvetéssel nézett le rája. De mikor egyedül maradt, összeroskadt és zokogott, igen sokáig, oly heves fájdalommal, oly kínosan, hogy én azt hittem, az én szivem szakad meg mindjárt. Zokogott és csókolta a kezét, ott a hol annak á férfinak az ajka érte. Hosszú, keserves idő multán aztán elhallgatott és száraz, égő szemekkel bámult maga elé. Akkor odakuztam hozzá és átöleltem a térdét. Jó ideig észre se vett. Aztán rámtévedt a pillantása és megpihent rajtam hosszasan. A férjemre tette a kezét. Szinte öntudatlanul suttogta hozzám : — Ugy-e, te nem ismernél akadályt, ha az én boldogságomért kellene küzdened ? Ugy-e, te képes lennél értem minden áldozatra ? Szegény, jó, hű kis lélek te. És forró, száraz ajkával megérintette a homlokomat. Engem valami heves indulat öntött el akkor. Őrült sírással borultam rá, vadul csókoltam a lábát, ruháját, a hol értem.. .. Ugy éreztem abban a pillanatban, hogy az életemet oda tudnám adni érte. Aztán egy hónap múlva volt az esküvője a mostani urával. S azt az urat nem láttam azóta. Hát most azzal az úrral tánczolt az asszonyom. És hogyan ! Sohasem volt még olyan szép i Vörös ruhájából, — mintegy csodavirág, — tündöklött elő gyönyörű, ifjú válla, keble, álmodó, ittasult, elbűvölő . . . S hogy hajlott, hogy simult ahhoz az emberhez, hogy csókolta a tekintetével, remegő mosolyával, vállán pihenő karjával. A sejí telmes, sötét szemeben ott világlott őrjöngő imádat, lelkettépő kin, és szivszakasztó gyönyör. Az ura olyan sápadt volt egész este, annyiszor szólította, mire el tudott szakadni attól a férfitól. Hazament, a kocsiban szemközt ültem velők. Tartottam össze az asszonyomon a meleg takarót. — Az ura néha szólt hozzá, valami idegen nyelven, éles, kegyetlen hangon, ő nem is hallotta tán. Egyszer aztán indulatában még rólam is megfeledkezve, a mi nyelvünkön vágta oda neki: —- Kedvese vagy. Az asszonyomnak meg se rezzent az arca, csak a szeme ragyogott föl. És ráfelelte : — Az vagyok. A keze oda ért az enyémhez. Huleg volt mint a halotté. Hogy aztán otthon mindenki elment a maga szobájába, én sehogyse tudtam lenyugodni. Űzött, hajtott valami, folyton a sötétben is világított rám az asszonyom különös tekintete. Mintha valami láthatatlan erő sarkalt volna, hogy legyek most mellette. Azt gondoltam, oda fekszem le a szobája küszöbére, ugy is könnyebb lesz a lelkemnek. Már fogtam a vánkosomat és indultam az ajtó felé. S ekkor egy lövés reszkettető hangja csattant bele az éjszakába. Hogyan kerültem oda a szobába, a