Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-01-05 / 1. szám

A középosztály, mely nálunk Pá­pán a tulajdonképeni társadalmat volna hivatva képviselni, elzárkózik, magá­nak él, a saját belső bajaival bíbelő­dik. A kik pedig ott rajzanak a fel­színen, azoknak egy része csillogásra vágyik, másik része viszont csak azért veti föl fejét a habok fölött, mert a lábai már hínárban vergődnek a ha­bok alatt. A társa ialmi élet legerősebb kap­csa az összetartás. Ennek pedig sok­féle feltétele van, úgymint: egyenlő vagy legalább is arányos műveltség, kölcsönös rokonszenv, egyéni függet­lenség. Első feltétele mindazonáltal az összetartásnak mégis az, hogy ne járjon áldozattal. Ezt pedig nálunk ki­kerülni nem lehet, s ez a baj. Nálunk ugyanis minden társadalmi mozgalom pénzbe kerül. Aláírási iv, varrónő, a ruhakereskedő, cipész s a különféle szállítók egész sora következik. Mert a társadalmat érintő, mozgató s elő­mozdító kérdések, pénzgyüjtés vagy bálrendezések nélkül szóba sem jö­het. Mire azután a mulatság napja gyönyörűen leáldozik, következik a kiábrándulás. A papa sok bort ivott, a mamá­nak elrontotta a gyomrát a sok édes­ség, a kisasszonyok pedig halálosan rongyosra táncolták drága ruháikat s hetekre, sőt néha hónapokra vissza­vonulnak, mert a sok kiadást nem győzik. Ez a mi betegségünk. Nem tudunk többé azzal megelégedni a mink van. Magunkra aggatjuk a pá­vatollakat s ugy megyünk fel a hiú­ság vásárjára. S ez a lázas versen­gés öli meg társadalmunkat, s evvel együtt az egyetértést. A társas összejövetelek olyanok nálunk, mint az álarcos bálok a fő­városban, melyen senki sem köteles megismerni a másikat, ha nem akarja. Ezen a bajon kellene valahogy segí­teni s akkor bizonyára nem kellene a régi jó idők után sóhajtozni. Volna Pápán szép társadalmi élet, ha azok a bizonyos — a társadal­munkban számottevő — egyéniségek, a gyarlóságuk iránt kevésbbé elfo­gultan és a középosztállyal szemben más álláspontra helyezkednének. Ue mig ez nem változik, addig hiába minden erőlködés, mert a mos­, tani állapotaink csak — komédia és szinház. Foglalkozzanak jó urak egy kissé ezzel a themával, igen háladatos és városunkra igen üdvös hatással volna, ha társadalmunkat reorganizálnák. Csak akarni kell a siker biztos! A gazdasági munkások segélypénztára. Az első esztendő. — Még csak egy éve annak, hogy az 1900: XVI. t.-cz. alapján életbe lépett az Országos Gazdasági Munkás- és Cselédsegély­pénztár. Alikor ez az emberbaráti intézmény megkezdte üdvös működését, mindenfelé igaz örömmel fogadták a magyar gazdasági mun­kásnak — a föld népének — ezt a leghí­vebb jó barátját. Az uj törvényt csakhamar elnevezték a szegény ember törvényének, mert a józan magyar munkás gyorsan belátta, hogy ezt a törvényt csakis az ő javára alkották és fölismerte azt is, hogy egyedül ennek a tör­vénynek köszönheti, hogy most már biztosit­hatja magát afelől, hogy elöregedésére, mun­kaképtelensége idejére, nem kell koldusbotot fognia. Ez a törvény senkire sem erőszakolja, hogy tagja legyen a segitő-pénztárnak. Ki­nek-kinek kényére hagyja, hogy beiratkozik-e vagy nem iratkozik be a segitő-pénztárba. A törvényhozás bölcsen járt el, amidőn ab­ból indult ki, hogy akarata ellen senkin sem fog az uj törvény segíteni. A józan magyar munkás saját sorsá­nak maga a kovácsa. Nem szereti a minden áron való gyámkodást. Maga akarja megkü­lönböztetni a jót a rossztól és most is be­bizonyította, hogy szívesen sorakozik az egye­dül az ő javára életbeléptetett intézmény védszárnyai alá, mert a saját szemével látja, hogy ez az emberbaráti intézmény az ország legtávolibb vidékein is milyen nagy gonddal ápolja és istápolja azokat a gazdasági mun­kásokat, kik segélyére szorulnak. A segélypénztár egy évi működése vi­lágosan bizonyítja, hogy a föld népét gyak­ran éri olyan baj, mely őt munkaképtelenné teszi és gyakran fordulnak elő olyan balese­tek, melyek a földmives nép családját örökre megfosztják a kenyérkeresettől. Még csak egy esztendeje, hogy a se­gélypénztár hasznos működését megkezdte és már eme rövid idő alatt 7(30 földmives jutott abba a szomorú helyzetbe, hogy jóté­teményét kénytelen volt igénybe venni. A segélypenztár minden egyes esetben gyor­san gondoskodott a bajbajutott ember gyógy­kezeléséről és anyagi támogatásáról, hogy betegsége ideje alatt ne legyen kénytelen családjával együtt az iigalomkenyeren ten­gődni. A beállott baleset 58 földmivelőt meg­ölt. Mind az 58 esetben a család a legna­gyobb nyomorbau maradt hátra. A segély­pénztár központi igazgatósága sürgősen in­tézte el az özvegyek kérelmét és minden egyes-esetben 400—400 koronát szolgáltatott át a nyomorral küzdő családnak. A beállott baleset a segély-pénztár ti­zenhat tagját, a megejtett orvosi vizsgálat szerint, mindenkorra munkaképtelenné tette. Ezekben az esetekben a központi igazgató­ság szintén a legméltányosabban és a leg­nagyobb gyorsasággal intézkedett és ma már mind a 1G munkaképtelenné vált tag­élete fogytáig részesül a törvény által előirt anyagi támogatásban. magam lábán-e, vagy a fejvesztett, rohanó háznép sodort magával, nem tudom . . .Az asszonyom ott feküdt a padlón arccal lefelé. • Azonmód, a hogy megjött, a báli ruhában, födetlen vállal, kebellel. Még vonaglott a keze, melyben a fegyvert szorította;' az aj­káról csepegett a vér. Én csak álltam és néztem. Hogy mit éreztem akkor azt ma sem tudom. Tán nem is tudtam érezni. Láttam, hogy fölemelték az ágyra, hogy jöttek, mentek, babráltak vele idegen, soha nem látott emberek. És láttam, hogy ő néma és mozdulatlan. Vala­mikor aztán hozták a koporsót is, valami­kor, — nem éreztem napok, hetek, vagy csak órák múlva e, föl is vették és vitték ki a gyászszekérre. Én mentem vele. Men­tem, mentem, gondolkodás, érzés nélkül, bambán, mindig csak vele és'utána. A krip­taajtónál visszarántottak, ott megálltam . , . Mindenki elment; én leültem a küszöbre. Leszállt az este, a temetőőr körüljárt, én nem bújtam előle, még se látott meg. Éj­szaka a csontomat, az agyamat, a lelkemet tépíe a hideg szél, nem gondoltam vele. Reggel meg is szólított valaki. Hogy menjek haza. Nagy szemmel bámultam rá. ' Mit keressek én ott, mikor ő itt van ? Ki­nek van szüksége iám és kire nekem? Ve­lem ki törődik még ? És egyszer csak fölbukkant előttem egy arc a sugárzó napfényben. Halvány, le sújtott, fájdalomtól dult. Megsem ismertem mindjárt ... O volt, az asszonyom . . . (mily mámoros daccal ismertem el!) kedvese. Hát eljött hozzá .... Találkozott a tekintetünk; megismert . . . Mellém lépett de sokáig nem jött az ajkára hang. Aztán megkérdezte, különös rekedtes suttogással : — Ügy-e te is szeretted őt ? Odahajtottam fejem a sírbolt vasajtára és feleltem : — Szeretem. Lehajolt hozzám. — De ő már nincs . . , Megérted te azt ? Tévetegen bámultam a fekete földet. — Akkor hát nincsen senkim. O aztán elvitt magával a házához. Én mentem vele, mert tehetetlen voltam, erő és akprat nélkül. 8 ott éltem azután az ő cselédei közt . . . Akkor voltam tizennégy esztendős. Eleinte ugy tekintett mint egy ráha­gyott szomorú emléket, Aztán lassan elmúlt ez is. Multak az évek. Telt az idő, s az én lelkemben is az övében is eloszlatta lassan, lassan a bánat és borzalom emlékezetét . . . Eloszlatta a lelkemben, hogy évek multán egy uj érzés leljen ott helyet. Ah, az az uj érzés ! Most is elaggott szívvel, ha gondolatomba jön, megdöbbenve állok meg és tűnődöm, tűnődöm .... Mi­csoda hatalma volt annak a férfinak 1 Oly különös volt, oly egészen más, mint a többi. Mily titkos, rettegő, gyönyörteli, üdvözült, kinos, de édesen fájó érzéssel szerettem őt! És ott lehettem az otthonában, mellette, vele és szolgálhattam őt! Ha közeledni lát­tam a szivem nehéz volt, a lelkem reszke­tett ; ha rám rebbent a tekintete, zokogni tudtam volna a gyönyörtől ; ha szólott hoz­zám azt hittem a lelkem vész el az üdvös­ségben. És ő talán észrevette ezt ... . Es észrevette azt is a mit akkor még magam sem tudtam, hogy szép vagyok, nagyon szép, tizennyolc évem üde ifjúságában . . . Oh, a legnagyobb, leghatalmasabb férfi is mily kicsiny, gyarló, s önös néha ! ... El­nézett egyszer sokáig, hogy benn voltam nála, — odajött és önfeledten hajolt le hoz­zám . . . — Szép gyermekem — mondta, — jó gyermekem, engedd, hogy egyszer mgcsókol­jalak. Oh, én . , . Úgy éreztem, hogy meg­semmisülök. A lelkem reszketett, a szivem majd megszakadt! Ha az ő ajka érintené az enyémet, rámfonódna az ölelése, hallanám szerelmes sóhaját! Egy életen, egy hosszú életen át hordanám lelkem mélyén az üd­vösségnek ezt a pillanatát. Halódásomban is mosolyra nyílna ajkam ha ráemlékeznék. És elvakult lelkem előtt akkor föltűnt az én fenséges szép, halott asszonyom. És ránéztem a férfira és halálos kin tépte a szivem. Hisz valamikor az ő ajka forrott erre a felém sóhajtó ajakra, az ő keze si­mogatta tán végig ezt a nemes, szép hom­lokot. És éli őt raboljam meg ? Az ő szive vérén megváltott szerelmesének egy gon­dolatát érzését, egy csókját is ? Fölsírt a lelkem. Remegve löktem el. — Oh uram, ne érintsen engem.fHagy­jon az utamra. És mentem az utamra. Még aznap el­hagytam a házat. Mentem idegenbe. Csak ahhoz a sírbolthoz jártam el sokszor. Még ma is elmegyek néha . . , . Virágot viszek gyermekkorom rajongva imádott, bűbájos, fehér asszonyának és ott a küszöbre borulva siratom el az üdvösséget, mit egykor érette dobtam el.

Next

/
Thumbnails
Contents