Pápai Közlöny – XI. évfolyam – 1901.

1901-11-24 / 47. szám

ki az adófizető polgárokra, melyeket ezek megfizetni képtelenek voltak. Azt suttogják most a városban mindenfelé, hogy a jövő évben, három évre kiszabandó harmad-osztályú adótárgyalásokra, nagy meglepetéseket készit számunkra a pénzügyigazgatóság. Azt mondják, hogy nem elégedett meg a három év előtti adófelemeléssel, hanem legközelebb csavarint egyet a srófon. Szóval a pénzügy igazgatóság abban a kitüntetésben akarja részesíteni városunkat, hogy a jövedelmi adókat ismételten emelni fogja minden jogos és törvényes alap nélkül. No ezért mi nem kérünk ebből a kegyből, de állunk is minden törvénytelen dolog elé, — mert végletekig feszíteni a húrokat nagyon veszedelmes dolog. Városunk polgárai úgyis annyi mindenféle adóval vannak már megadóztatva, hogy több feher elviselésére képtelenek. Meg vagyunk arról győződve, hogy a pénzügyigazgatóság jól van informálva kereskedőink és iparosaink nyomorúságos helyzetéről és ép ezért erős a hitünk és bizalmunk, — hogy a pénzügyigazgatóság a jog, törvény és igazságot fogja szem előtt tartani az adótárgyalásoknál. — Reméljük, hogy nem fog arra a térre lépni a polgárokkal szemben, a melynek következménye a tömeges „felebbezés" volna és így r polgárokat duplán adóztatná meg, mert hát a felebbezéseket sem készítik ingyen. De azért kötve hiszünk a komának. Ha a tárgyalások ideje elérkezik, minden polgár legyen jelen a tárgyaláson és védelmezze ott a maga igazát körömszakadtig, mert a ki ott meglnem jelenik, három éven át nyögi annak következményeit, — melyet időközben megreperálni csaknem a lehetetlenséggel határos. Pollatsek Frigyes. ... et nascitur ridiculus mus, (a.) Es megszületik egy nevetséges kis egér. Vonatkozik pediglen fenti latin citátum a közvilágításunkra, mely még egyre a hosszú hallogatásra és nem megfontolásra tekinthet csak vissza, de bizton nézhet elé a kétes jövőnek. Tudni kell ugyanis, hogy a világítási külön bizottság, vagy ha ugy tetszik nevez • zük szakbizottságnak, elkészült 7 évi vajúdás után a pályázati feltételek" megállapításával és elhatározta, hogy ezt legközelebb publikálni is fogja. Mindez idáig rendben lenne ! De a fent nevezett bizottság tagjai között vannak a kik még csak valamiféle — maguk sem tudják milyenféle — gáz mellett kardoskodnak, és vannak haladottabb gondolkodás módúak, a kik viszont a villamos fény mellett bontottak zászlót. Ugy-e bár azt hiszi a mi igen tisztelt olvasóközönségünk, hogy no most I mindjárt itt leiródik a gáz- és villampártiak érdekes és heves küzdelme. Pedig dehogy! Nem lehetne azt' megénekelni, mert még csak „béka-egér harcz" sem keletkezett. Hanem igenis szép csendben meghozták a határozatot, hogy minden szakbizottsági férfiú meg legyen elégedve akképen, hogy nem állapítják meg a világítás nemét, hanem kiki pályázzon ugy és oly világításra a hogyan és a milyenre jól esik. Lehet az villamos fény, kőszénből fejlesztett gáz, viz-gáz, aerogén gáz, acetylén-gáz és más Isten tudja miféle gáz ? ! Szóval a bizottság választani fogja azt, a sok közül, a melyik kedvesebb szivének. Megvitatni ezen fontos ügyet ? — Rá érünk arra még! Hiszen magyarok vagyunk ! Mi az ördögnek legyünk serényebbek mint eddig voltunk ! Rá érünk akkor is beszélni róla, ha már az ajánlatok beérkeztek. Éppen megfordítva óhajtja ugyanis csinálni az igen tisztelt bizottság mint a hogy a jó magyar példaszó tartja, hogy „sok bába közt elvész a gyerek!" Nos hogy hát ez be ne következhessék, gondolt egyet a bizottság s elhatározta, hogy legalább a 7 évi h< logatásnak valami eredménye legyen, nem sok bábát küld a vajúdáshoz, hanem sokféle újszülöttet szerez be, s a bizottság kiválasztja a sok csecsemő közül azt a melyik a gusztusának leginkább megfelel. Csakhogy igen tisztelt bizottság, éppen itt van ám a bökkenő ! Mert beérkezik majd bizonyosra vehetjük 8—10, esetleg még több pályázat. Ha eddig még abban sem tudott megállapodásra jutni, hogy milyen világítás legyen, miképen fog egy számlabyrinthusból, egy valóságos műszaki chaosból választani tudni'? Hogy ezek közül hány lesz külföldi azt is a tapasztalni fogjuk. Mert a jó osztrák sógor szereti ám a magyar pénzt! De meg azt is hiszi, hogy nekünk 40 éves korunkban sem nő még be a fejünk lágya. Pedig hiszen ő a sváb ! Mutatja ezt a polgármester előtt levő ajánlat is, melyet egy ilyen fajta osztrák madár, valami Manoschek, vagy tudja Isten miféle schek küldött be polgármesterünkhöz mint a város fejéhez. Azt mondja, megépíti a gázgyárat és rögtön átadja a városnak az üzemet. 0 csak évenként 7—8000 koronát kér 50 éven át és a fentmaradó tőkeösszeg után is 5°/<

rot, tehát csak az 50-ik évben fizetnénk 8000 koronát, az előző 49 éven át pedig átlag 10.000 koronát, a mely amortizálás több mint 600.000 korona amortizálandó összegnek felel meg. Van ám esze a sógornak ! De remélhetőleg lesz nekünk is, és nem megyünk ilyen látszólag olcsó ajánlat elfogadásával — lépre. Mert nem is látszik drágának! Évenként 7—8—10.000 korona. Természetesen azt nem említi fel a jó Ma1 noschek sógor, hogy mibe kerül a telep fel— De ugyan mondja, miért hogy éppen én reám vetette a szemét. Lássa itt van a sakter leánya, aki szereti. — Már megint a sakter leánya ! Mondtam már, hogy ki nem állhatom. Sohase ismertem még olyan csúnya fehérnépet. — A haja vörös, arcza szeplős. — Nem kellene még az esetben sem, harcsak ő volna egyedül ezen a világon ! — Én csak a szépeket szeretem s megvan bennem az a kutyaság, hogy mikor valakit megölelgetek, szeretem érezni is, hogy öleltem valakit. — Ugyan, mi ölelgetni való volna a sakter lányán azon a sovány, léczes kisasszonyon, hanem bezzeg maga R)zsika. — Nem pusztul innen ! — szólt méltatlankodva a leány, mikor Dolfi át akarta ölelni derekát. — No hiszen szép mondhatom, ilyen módon akarni kinyerni egy leánynak tetszését. Most már aztán kereken kimondom, hogy soha, de soha ne számítson reám. — Hát elűz magától ? — Kénytelen vagyok s ezt csakis viselkedésének tulajdonítsa. — Jól van. — Megyek hát hanem holnap, holnap ismét eljövök. II. — Hát hogy találja magát az uj állapottal Dalfi ? — Tudja, rtagyszerően. — Nem is hittem volna, hogy olyan pompás feleség váljék abból a sakter lányából. Mióta a házhoz jött alig csinálok valamit. Minden reggel ő mondja meg, hogy én mit szeretek s délben azt eszünk. A cselédnek ő parancsol. Ha a ruhám vagy czipőm rongyos nem engedi, hogy ujat vegyek hanem megfoldoztatja. Este ő tartja meg a kasszaszámadást és a pénzt gondosan félrerakja nekem is juttatva mindennapra négy krajczárt egy pakli dohányra. Szava csak neki van a háznál. De nem is lehet azt kibeszélni, hogy milyen ügyes asszony. —- No lássa Dolfi milyen jó. hogy nem engem vett el feleségül ? — Igen, mert nem jött. — Hanem azért ha szeretne engem Rózsika csak annyit, mint a körmöm feketéje, hej ! milyen más volna az én életem, milyen könnyen odahagynám azt az asszonyt 1 — Mit mond ? — Azt a derék jó aszszonyt ? Vigyázzon Dolfi mert megmondom neki ! — Megmondja ? Talán csak nem teszi azt ? Ne, ne mondja meg Rózsika. Volna is akkor szegény fejemnek ! Kíméljen meg hát engem Rózsika, ne szóljon neki semmit, — még azt se mondja meg, hogy beszéltem magával. Ugy-e megteszi ? — Megteszem Dolfi, hiszen maga olyan jó ember. — Az vagyok ugy-e ? Oh, milyen jól esik szájából hallani e szavakat. Aztán meg igazán mondom, hogy én szeretem nőmet, rajta kívül mást szeretni képes nem is volnék. Szerettem már leánykorában s mindig öt tekintettem annak aki idővel boldogitni fog. Az a másik szerelem ? — ne haragudjék meg Rózsika, — az csak olyan futó volt mert nagyon szép volt maga Rózsika ! De most már engedjen meg félek, hogy nőm haragudni fog a hosszas elmaradásért . . . azaz, hogy nem is ő hanem én

rvágyom már nagyon haza . . . utána . . . Áldja meg az Isten Rózsika ! III. Víg lakodalmasnép vonul végig az országúton. — A tovarobogó fogatok magasra csapják fel az ut porát, ugy hogy alig lehet megkülönböztetni tőle az egyenes utmentén lévő tárgyakat. A vidámságtól gondtalan nászsereg nem is nagyon figyel most semmire. Szivüket, lelküket mámoros érzés tölti be s mit sem törődnek az élet apró-cseprő bajaival. Nem veszik észre azt a hosszú, a fáradtságtól egészen kiizzadt utast sem, ki mélyen leemelve kalapját köszinti őket. A vidám nevetés és fel-felhangzó nóták zajától nem hallják szerencsekivánatát sem. Már csak egy szekér van hátra, amelyen a boldog ifjú pár ül, egymást szeretettel átkarolva. És mikor ez is eléri a velük: szembe jövő utast a nő hirtelen megfogja a kocsisnak kezét s megállásra készteti. — Aztán kipirult az egészségtől duzzadó gyönyörű arezát az utas felé fordítva némi örömmel, de leküzdhetleu meglepetéssel hangjában, felkiált: — Hát csakugyan maga az, Dolfi ? — Én vagyok Rózsika, — szól a portól lepett utas. — Visszajöttem mert a szi-