Pápai Közlöny – XI. évfolyam – 1901.

1901-08-04 / 31. szám

riilmények között nem is lehet a zárszámadás tárgyalása alkalmával az egyes tételeket alaposan megvitatni. Itt van a legfőbb idő, hogy a városi képviselők több érdeklődést tanúsítsanak a város költségirányzatával szemben. Nem a levegőbe pingált különféle szép s nálunk rendesen szalmatüzzé vált intézményekkel kell vesződni, hanem teremtsünk első sorban a városházi állapotokon egészséges reformokat. A gazdálkodási rendszer hibáit javítsuk ki s ezáltal igyekája folyik. Több héten át, mig csak a kalászrengetegek keresztbe nem rakodnak, az arató munkásnép alig ér rá pihenni és enni. Hajnal hűvöstől a tikkasztóan forró napon át az éjszaka sötétjéig folyik a munka a kalászos mezőkön. A legzordabb hegyvidéket kivéve az ország minden kalásztermő részén igy van ez, mert beleszokott ebbe a munkába a legelmaradottabb s aránylag csekély számú hegylakók kivételével az ország minden népe. Nyolcz-kilencz hónap eltelik mig a vetőmagból kalász lesz. Ez alatt kezzünk a polgárság terhein könnyíteni, mert csakis igy érhetünk célt. Nem csak adósság csinálásra, hanem legyen gondja a városatyáknak arra is, hogy a városnak uj jövedelmi forrásokat kutasson és nyisson. Vessen fel közhasznú eszméket s létesítsen oly intézményeket, a melyek hasznot hoznak. Vegyék komolyan felszólalásunkat, lássanak hozzá, tegyenek a város érdekében valamit, mert ha csak passióból ülnek ott a városháza termében, ugy vajmi keveset lendítenek városunk haladása és fejlődése érdekében. A bölcs városatyák ne kíméljék kényelmüket hanem lássanak hozzá a munkához. Addig is mig a költségirányzatra visszatérünk, béke és áldás velünk ! Pollatsek Frigyes. Az aratási ünnepekről, A magyar földön a kánikula kezdetén a világ legcsodálatosabb munanyósa az öreg Mohrné, a zsebkendőjét elrejteni igyekezett. Hozzásietett. — De anyuskám, tán csak nem fog most sirni ? most, hogy mindjárt itt lesz Béni, aki ugy örül . . . Az öreg asszony hangos csuklással zokogott. — Oh, gyermekem, hisz te nem is tudod, ki volt nékem az a fiu. Látod, a férjed derék, jó ember, mindig pontos és lel kiösmeretes volt, van állása es tekintélye ; senkisem mondhat róla semmit. De Béni mégis egészen más! Olyan lágy, szelid, olyan odaadó, olyan álmodozó mindenben amit tesz. Senkivel sem tudtam vágyódásaimról ugy beszélni, mint vele. Ő mindjárt megértett s megérezte azt is amit nem mondtam. Liszka szeliden simogatta az öreg aszszony fonnyadt kezét, mintha szótlan hozzájárulását vallaná. — Még legénykorában is ide ült a lábam elé a kis székre s térdeimre hajtotta a fejét. Mint valami kedyes, kicsi, hű kutya. És amikor igy magunkban voltunk s a napsugarak ránk hullottak, vagy ha a kályha melege fogott át, akkor oly szépen, oly szépeket beszélt, ahogy éppen csak ő tudott. Szeliden, kedvesen, téli érzéssel, rokonszenvvel . . . Istenem, hisz én öreg asszony vagyok . . . — Anyuskám, hisz mi mindnyájan szerettük. fagy, hó, eső, kártékony féreg és az elemek több szeszélyei dúlhatnak a vetésekben, melyet a magyarországi nép szójárása életnek nevezett el. Sok mindenféle körülmény működött tehát közre, hogy az aratás munkája után ünnepi jóérzés fogja el a földnek népét és urát egyaránt. Az aratás befejeztével tudhatjuk már némi biztonsággal, hogy mit menthetünk meg az ellenséges elemek elő és a munkásnép, mely a kalászokat sürü verejtékes munkával levágta, nehéz napok elmúlásának megnyugtató érzésével telik el. Kétségtelenül sok százados múltja van az aratási ünnepeknek, mely néhány órára közös érzésben közvetlenül egyesitette a föld urait munkásaikkal. Megvannak ennek az ünnepeknek országszerte kifejlődött formái és egyszerű szeretetet kifejező szertársai. A munkások megfonják a kalászkoszorut; ünnepélyes ének- vagy zeneszóval k i s é r t menetben viszik megmutatni a gazdának és háznépének. A fölhangzó egyszerű szavak először a teremtőt illetik, a ki az év munkáját megáldotta, a többi szóval azután a gazda és munkás egymást éltetik. Az első ünnepi szótól az utolsó pohárcsendülésig a szeretet ünnepe Az öreg asszony boldogan mosolygott, de szemében mégis könycseppek csillogtak. — Bizony, olyan édes, jó fiu volt, beczéznivaló, de fájdalom, nem az életnek. Nagyon is engedékeny volt, nagyon is lágyszívű. Halk sóhajtás szállt föl a melléből. — Aztán egyszerre kiment a nagyvilágba . . . Tudja Isten milyen rosszul bánhattak vele 1 —• De anyuskám, hiszen azt írja, hogy jól megy sorja. Az öreg asszony tagadólag intett. — Oh, te nem ismered őt lányom. Olyan ember ő, aki sohasem panaszkodik, akinek mindig „jól megy a dolga," hacsak nem nyomja agyon a nyomorúság. Hisz tudod lányom, akkor mindjárt ráesett a gyanú. Ijedten szakította itt meg beszédét. Liszka arcza bíborvörösre valt és hirtelen elfordult az öreg asszonytól. Zavarodottan állott mellette. Az öreg asszony kézen fogta. — Ne haragudj rám Liszka. Tudod sohasem tettem neked szemrehányást, nemesen, nagylelkűen cselekedtél, nem voltál igaztalan. Csak épp most amikor annyi vágyódás után megint az enyém lesz, amikor karjaim közt tarthatom és ölelhetem és csókolhatom szivem vágya szerint, most minden föléled bennem, a sok igazságtalanság, amit véle elkövettek a sok gonoszság, amit róla híreszteltek, — hát kitört belőlem a keseez, a minőt csak a nagy vallásalapítók, vagy a földmivelőnép tiszta, naiv lelke tudnak kigondolni. Sajnos, hogy az utóbbi évek gazdasági küzdelmi közepette ritkulni kezdett ennek az ősi szép szokásnak megnyilvánulása. Itt-ott a gazdák pénzben akarták megváltani az aratási ünnepek morális értékét; máshol meg egyszerűen mellőztek mindenféle közvetlen érintkezést és ünneplést, mert hát a munkások megkapják a bérüket, az aratás is csak egyszerű bérmunka, annak befejezését ünnepelni nincs ok és nem érdemes. Hogy a gazdasági munkának ez az amerikai izü, rideg üzletszerű felfogása nálunk is általános legyen, mi, akik a szeretettől sugalt ősi népszokások erkölcs értékét, s társadalmi egyensúlyt ápoló hatását tudjuk és látjuk, — igazán nem tartjuk kívánatosnak. Ebből a szempontból kell megítélnünk azt a felhívást, melyet a földmivelési miniszter az aratási ünnepek kultiválása érdekében a gazdasági egyesületek elnökeihez intézett. Nem kell ehhez a felhíváshoz semmi hosszas kommentár. A kis gazdi, a ki gazdaságban egyszer-kétszer megfordult, egyszerre felfogja annak horderejét és jeleutőségét. Tudja, hogy a nép nemcsak kenyeréhez és keresetéhez, hanem régi szokásainak megnyugtató, vidámító alkalmaihoz is ragaszkodik. A ki a népnek ezt az érzületét nem tiszteli, ugy tűnik fel mint a kinek a szive idegen, a kit a néphez semmi kapocs nem fűz. Az aratás ünnep elfelejteti a nehéz munkában töltött napok verítékét, megédesíti a nehéz munka keresményét. Napokig folyik a szó egy-egy sikerült aratási ünnep vidám részletein. De másrészt annál keserűbb érzéssel gondol a munkásnép rüség. Ne haragudj rám Liszka, tudod mit mit tartok a dologról. Liszka szivét a lázas dobogás majd szétvetette. Alig bírt magával, s hogy fölindulásán uralkodhassék elcsukló zokogással omlott az öreg asszonynak, második anyjának nyakába. — Hiszen csak az atyám miatt volt az egész. A nevét tisztán akartam megőrizni azt is gondolhattam, hogy mindent pótolni fogok. — Igen, igen, édes gyermekem. Te helyesen is cselekedtél, de nekünk ... látod, nekünk megmondhattad volna. Hiszen tudtad, milyen viszonyban voltunk. A kis asszonyka sóhajtott. — Oh, ha tudná, milyen nehezemre esik ez 1 Elhiszem Liszkám, elhiszem. De hogy akkor mindnyájan kiáltoztak, hogy Béni tette, ő vitte el a pénzt . . . tudod; ez ami fájt nekem mert az én fiam, az nem tesz ilyesmit 1 Az öreg, törődött asszony arczán boldogság látszott. Aztán nehézkesen fölemelkedett ülőhelyéből, — Csak meg akarom nézni, minden rendben van-e, az ő . . . De alig tett egy pár lépést, valaki erősen megrántotta a csöngetyüt. — Istenem 1 Istenem. —- Béni 1 Két hatalmas, erős kar fonta át s tartotta sokáig ölelve.