Pápai Közlöny – XI. évfolyam – 1901.

1901-08-04 / 31. szám

\ Közérdekű független hetilap.- Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyed­évre 3 kor. Egyes szám ára 30 fill. Lap tulajdon os és kiadó : FBIOT1, HIRDETÉSEK és NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. A város költségvetése. A város jövő évi költségirány­zata — mint értesülünk — már kész s azt Pápa város képviselőtestülete a jövő hóban kitűzendő képviselő­testületi közgyűlésen veszi tárgya­lás alá. Nem akarunk jelenleg a költség­irányzat részleteibe bocsájtkozni s nem is azért szólunk fel, de igenis köte­lességünknek ismerjük a városi kép­viselők figyelmét erre felhívni.. Tesz­sztik ezt pedig azért, mert a tapasz­talat azt bizonyította eddigelé, hogy épp ezen fontos kérdésnél a képvi­selők a legnagyobb közönyt tanúsítják. Élénk emlékezetünkben van az előző évek költségirányzatok letár­gyalása. A szó szoros értelmében vé­gignyargalnak rajta a város atyák. Csupán a címeket olvasták sorra és rámondták az Amment; „Ezt is jóvá­hagyjuk ! Ezt is elfogadjuk !" Mi is az ? Egy város egész évi háztartási szükségletét letárgyalni. Ba­getel munka ! nem méltó arra, hogy a képviselő urakat a szokásos déli nyugalomban megzavarja. Mégis ha választás volna. Csak icurka, — picufka hivatal betöltésé­ről volna szó, no persze ez egészen más, az ilyenért már érdemes a hely­színén órákat eltölteni a kapacitálga­tással és ismét órákat a szavazással és a szavazás eredményeért való ne­mes drukkal. Hanem a költségirányzat! Ugyan ki érdeklődik ilyen melegben ily dol­gok iránt. Legjobb ilyen unalmas szá­makon behunyt szemmel végig nyar­galni. Emelkedik-e a potadó vagy nem és ha igen ; vájjon indokoltan-e ? na­gyon alárendelt kérdés. A képviselők jobbadára fel sem veszik, mert bír­ják, a szegény ember meg izzadja a többletet ahogy tudja. Ily módon történnek meg a költ­ségelőirányzatok letárgyalása. Ez in­dított bennünket a jelenlegi felszó­lalásra. Nem vádképpen mondjuk, nem is a támadás hangját használjuk, csak is a város iránt érzett őszinte jó in­dulat beszél belőlünk, midőn azt mond­juk, liogy nem nevezhető egészséges és jó gazdálkodásnak, mikor a város elkölti összes vagyonát s e mellett adóssága van s mindennek dacára a legszükségesebb dolgok, melyeket bi­zonyos tekintetben életkérdésül le­hetne tekinteni — nem halad előre. Nem jól van ez igy, nem lehet jól. Bizon, bizon utána nézhetnének a városatyák vájjon rendben van-e a város szénája ? Mert az bizonyos, hogy ez a városi politika is kuruc gyerek. Tessék bebukkantani a szám­vevőségi hivatalba ! Micsoda kiadások fordulnak elő a közpénztár rovására ? Hát a bevételek, hogy kvadrálnak ? Nincs e mulasztás, vagy megrovandó hiba a kréta körül ? Ez volna kötelessége minden kép­viselőnek, mert egy nap alatt ezt nem lehet átnézni. Már pedig nálunk na­gyobbrészt, csak a közgyűlés napján lesz a zárszámadás áttekintve. Ily kö­Haza: idegenbe, — Tehát, mama, egy kis önuralmat! Ne mindjárt nagyon barátságosan, ne mind­ját előzékenyen. Ha valaki három éven ke­resztül semmit sem hallatott magáról, akkor erősnek kell lenni, meg kell várni előbb. Mert hát nem lehet tudni, mi . . . kergette haza! — Ernő ... te tudod, mennyire a lelkemhez nőtt. — Igen, igen . . . Es látod: mégis, egy napon elment, s nem maradt utána semmi jel, elhagyott minden buesu nélkül. Az öreg asszony mélyen sóhajtott. Si­mára fésült, őszülő fejét szomorúan lior­gasztotta le, kaijai ernyedten pihentek bá­gyadt térdein. — Hiszen igazad van, Ernő, nem volt szép tőle ... Ti voltatok az egyetlen, ami megmaradt boldogságomból s éppen neki kellett . . . Tudod, hogy mennyire az anya szivéhez nőnek az a gyermekek, akik a gond nehéz napjaiban biztató jövőként kör­nyezik. Mohr Ernő öltözni kezdett. Lényében nagyfokú uri öntudatosság nyilatkozott meg. Az első pillanatban észre lehetett venni, hogy biztos minden dolgában, ösmeri ren­deltetését. Biztosan és nyugodtan haladt a maga utján, ezélja sohasem volt oly mesz­szire menő, hogy nem lett volna képes el­érni, s emelt tejjel követte őket. Kis felesége segített neki. Karcsú tes­tével gyöngéden ugy állott ott férje mellett, saját akarathíjával, mintha az volna a leg­főbb kívánsága, hogy mindenben eltalálja férje a kedvét. — Vedd a kendőt is, Ernő, igen? És a sárczipőket. Hideg van, s olyan könnyű czipőket viselsz. A férfi mosolygva szólt: — Azt hiszed, Liszkám ? No jöjj, ma nem akarlak megharagítani. Hiszen ez a mai nap nem közönséges nap . . . Lehajolt, hogy lábát beigazítsa a gumi­czipőkbe. — Ehhez csak megelégedett arcz illik. — Megsimogatta az asszony orczáit. — No, nem kell mindjárt elpirulnod, Liszka. Hiszen elég ideje, hogy férj és fe­leség vagyunk. A fiatal asszony félrefordította fejét. A szemei mintha megnedvesedtek volna. Es ez olyan különösen illett halvány azczá­hoz és bánatos, szomorú vonásaihoz. — Mohr Ernő időközben elkészült. — Anyja felé nyújtotta kezét. — Én nemsokára megint ithon leszek s ha azalatt mogérkezik Béni . . . Nyugod­ság, anyám 1 nem akarom megint betegnek látni. Az öreg asszony fejével intett. — S valahogy ki ne menjen a vasút­hoz ! — A nagy hidegség csak ártana . . . tudja, mit mondott az orvos. Különben Bé­ninek is megírtam. És (itt aztán körülné­zett, hogy vájjon hallja-e a felesége, majd halkan folytatta) azt sem kell megtudnia, mi történt itt, A gyanúról se legyen szó. Minek a régi dolgokat újra elővenni ? Liszka azonban jól hallotta mindezt. Sötét pir futotta be arczát, utána mintegy részvét nélkül odahúzódott a nagy kályhá­hoz, ahol legalább jől érezhette magát, ahol a szivébe is melegség vonult, a szivébe, amely hosszú esztendőkön keresztül, ami­kor árván és egymagában álott az élet för­getegében, nagyon is hidegen, nagyon is kielégítetlen és üresen maradt. No de persze, neki már volt férje. Olyan, aki a maga módja szerint szerette is. Természetesen csak a magáé szerint. Nagy keserűség szállta meg. Férje odalépett: — Isten veled, Liszka, — mondta, s arczát csókra nyújtotta. No, és ugyebár jó kedvben léssz ! Ez az szomorú arcz nem illik a visszatéréshez. Béni még nem tudja, hogy te a feleségem lettél, s ha igy lát még azt hihetné, hogy nem vagyunk bol­dogok. Az asszony igyekezett mosolyogni. Aztán kikísérte a férjét. Amint újra belé­pett, éppen csak azt láthatta már, amint Dreher Antal világhírű kőbányai serfőzödéjének D-" HAT nanmnn AT->A\Tiv7rtr ninhT

Next

/
Thumbnails
Contents