Pápai Közlöny – XI. évfolyam – 1901.

1901-07-28 / 30. szám

Értsük meg egymást, A mindennapi ésszel gondolkodó rendesen lenézi, kicsinyli, sőt ócsá­rolja a helyi sajtót, neki csak a fő­városi lapok érnek valamit. Azonban azt a kérdést soha nem veti fel és nem gondolkodik felette, hogy rai a hivatása a vidéki lapnak és mi a fő­városié. A helyi sajtó a saját vidéke kö­zönségének érdekeit mozdítja elő, a fővárosi pedig országos érdekű dol­gokkal foglalkozik. Amannak a hely­zete sokkal kellemetlenebb, kénye­sebb és fáradságosabb, mint a fővá­rosié. A fővárosi lapnak, mint orszá­gos érdekű tényezőjének olvasókö­zönsége, előfizetője és igy anyagi jö vedelme annyi, hogy az irók egész táborát fizetheti és azokkal karöltve munkálkodhatik ; tehát ilyen fényes körülmények között olyan szellemi produktumokkal állhat elő, a melyek mindenkit gyönyörködtethetnek. A helyi sajtó azonban mostoha gyermek, a közönség csak kegyelem­ből támogatja s akkor is csak ugy, hogy a hol lehet döf, vág rajta egyet. A helyi előfizetők egy része azt óhajtja, hogy az a lapocska folyton nekik tömjénezzen, az ő tetteiket di­csőítse, szóval dicshymnuszokat zen­gedezzen, a bajokat, vétségeket, mu­lasztásokat pedig agyonhallgassa. De ha a lap kötelességének megfelelően nem tesz eleget a hirnév és dicsősé­get szomj azoknak, hanem kikiabálja a társadalmi bajokat, rámutat a hiá­nyokra, ostorozza a félszegségeket óvatosan kerülve a személyeket, a kik ezen bajok okozói vagy a kiktől függ ezeknek orvoslása: egyesek magukra veszik e leczkét s a helyett, hogy okulnának s a bajok gyógyítá­sán fáradoznának, nekimennek a lap­nak, zúgolódnak, áskálódnak ellene, tücsköt-bogarat fognak reá. Ilyen a helyzete a vidéki lapnak. De menjünk tovább ! Vannak emberek, a kik azt óhajt­ják, hogy a lapnak ideális iránya le­gyen s vannak, a kik kizárólag a reá­lis irány barátjai. Némelyek szeretik a komoly cikkeket, mások a humort vadászszák. Sokan a hirdetéseket sze­retik, mások pedig csak a híreket bújják. Egyesek a vicces tárcákat kedvelik, néhányan pedig a szerelmi halandókat, pikantériákat keresik. Tes­sék ennyi Ízlésnek megfelelően lapot szerkeszteni ! A fővárosi sajtó ennek a sokféle kívánságnak eleget tehet részint ter­jedelme, részint íróinak és olvasóinak sokasága miatt, de a vidéki lap, mely hetenkint csak egyszer lát napvilá­got nem lehet ily sok oldalú. Egyéb­iránt nem is az a célja. A vidéki sajtó csak a helyi érdeket képviselheti, kangulatot kelthet valamely üdvös eszme felkarolása érdekében ; önér­zetes, jellemes törekvéseket varázsol­hat, melyek a műveltség és a közjó fejlődését előmozdítják. Csak a sajtó hathat ébresztőleg, csak az adhat üd­vös eszméket és az ránthat ki ben­nünket az élet egy formaságából. És vájjon tudja ezt a társada­lom, törődik-e ezzel a közönség ? Sajnos, nincs közöttünk összetar­tás, a hányan vagyunk annyi felé hu­zunk. Mondhat valaki bármily jó dol­dot, előadhatja törekvéseit, nézeteit ; lelkesedhetik bármily ideális célokért, tathatja az ember a nép boldogitására és a közjó emelésére vonatkozó esz­méit ; süket fülekre talál vagy félre­ismerik s ilyenkor az ambiciózus em­bert izgatónak vagy bolondnak tartják. Tudomásunk szerint városi tiszt­viselőink egyrésze lakbéremelést kér­vényezett, de az egyelőre napirendre nem került. Nem került pedig azért, mivel a pénzügyi bizottság oly eme­lést proponált, mely körülbelül ala­nyit jelentett volna, hogy „nesze semmi fogd meg jól." Mi nemcsak ezen tisztviselők lak­béremelést célzó kérvényre akarunk célozni, de igenis az egész városi apparátusra, polgármestertől kezdve az utolsó kezelő hivatalnok fizetés rendezésére utalunk, amidőn ez ér­demben felszólalunk. Itt volna az ideje annak, hogy a város képviselete végre rendezze fizetését éppen azoknak, a kikben tényleg m e g v a n a kellő szorga­lom és ambíció és anyagi gondokkal küzdenek. A kezdeményező lépés né­zetünk szerint az lenne, hogy a város szabályrendeletileg mondja ki, hogy min­den egyes •kellő kvalifikációval biró hiva­talnokának fizetésit és lakbérpénzét ren­dezi s a többieket arányosítja, mondja ki, hogy minden felesleges munka­erőt eltávolít s annak megállapítására, hogy az adott viszonyok között hány hivatalnokra és hány ideig-óráig al­kalmazandó napidíjasra van szükség, bizottságot küld ki ; ezen bizottság azonban járjon el lelkiismeretesen és ne tekintsen subjektiv körülményekre és befolyásolásra. Ilyen uton gondoljuk mi megold­hatónak azt a kérdést, mely immár aktuálissá vált, erősen kopogtat az ajtókon és bebocsáttatást kér. a keményített ingelőt. Hektor feküdt azon a;: ágyon, végső tusájában a halállal. Mily kár az ilyen életért 1 — Hogy is tehet ilyet? — szólt hozzá szemlátomást megindultan a kórházi alorvos, a ki pedig nem valami érzékeny szivü ember. — Bolond voltam — szállott föl a haldoklóból a sóhaj s a hangból kiérzett az igaz megbánás. — Ott függött a tejem fö­lött a revolver s én első fölindulásomban — belátom : ostoba fölindulásomban — lerántottam. A szög is kiesett vele. Elfogott a harag, a düh, mikor elolvastam ezt a le­velet. JiS nem hogy még egyszer elolvas­tam volna ; a gyerekes láz, a „ cs alódott szerelem" — mosolygott gúnyosan e szónál — öngyilkossá tett. Nevessen — ki ezért 1 Kihúzta a kezét a szalmából s undor­ral dobott el, messzire magától, egy össze­gyűrt, még mindig illatos levelet. — Ezért a hitványért nézze ! S a szép, nedves fekete szemek fölött felakadtak a pillák, a domború mell beesett, a dagadt arczizmok elsimultak. Zádory Kálmán meghalt. A kórház halottas könyvébe ennyit ír­tak róla: „Zádory Kálmán, helybeli születésű, nőtlen, ev. ref. vallású bankhivatalnok f. évi julius 10-én d. e. 8 órakor mellen a T-ik borda fölött feltétlenül halait okozó lősebbel beszálittatott Az öngyilkos még az első segély előtt meghalt. Tettének oka állítólag csalódott szerelem. Szabályszerű felbonczo­lás végett a hullakamrába szállitatot. Garay s. k. gondnok." * Az igaz, hogy nagyon szép volt leány­nak is Irma. Primadonnának elragadó. Hangja ugyan viseltes, néhány szezon óta. sőt a helyi lap kritikusa határozottan emlékezett rá, hogy már tavaly is rikácsolt. A kritikus makacsul erősítette ezt még akkor is, mikor már a „lovagiasság szabályai szerint el volt intézve a beesülatbeli ügy," amely közte és Zádory Kálmán közt épp a tulmerész kritika miadt támadt. Igazán oly tapintatlanok is azok á vi­déki kritikusok. Nem vesszik észre, hogy a nyári vendég-művésznő hangja „mély fek­vésben" épp oly kellemes, mint- magával ragadó a „felsőbb regiszterekben" sokak­nak. A sokák közt legfőként Zádori Kál­mánnak. Pedig ha egy kissé körülnéz az arénában, az a kritikus, mint a hogy a fi­gyelmes kritikushoz illett volna is, akár­milyen vövidlátó is, látnia kellett volna, a földszint egyik sarki zsölléjéből mily ragyo­gással kisséri egy fekete szempár a prima­donna minden mozdulatát s mint hajol előre ültéből egy, mindig kifogástalan elegánczi­ával öltözött karcsú férfi, hogy véletlenül el ne találjon szalasztani egyetlen „nü­ánsz"-ot is a nyári divat koleraturájából. A kritikus, bár 13-as cvikker van az orrán, mindezeket nem vette észre. De ész­revette a primadonna. S a második estén már állandóan oda­oda mosolygott, oda énekelt abba a sarok­ba. Oda kacsintott, ha a szerep ugy hozta magával és ha a szerep nem is hozta ugy. magával ; oda csinálta a pukedlit, ha kihit­ták és oda dobott minden arczképet a „Fe­neleányok"-ban. A harmadik estén már fel­tűzte az „égő szerelmet" a csokorból amit abből a sarokból kapott s a negyedik estén már együtt vacsoráltak a Fehér bárán su­sogó falevelei alatt. Az ötödik estén szintén együtt vacso­ráltak ; a hatodik nemkülönben. Mind a hat estén pezsgőtt ittak és a, czigány nem tá­nyérozott; nekik húzta. Állandóan az „Egy rózsafán megolvastam száz rózsát" mely fölött megegyeztek, hogy az volt, az most is és az lesz a sírig Irmának a nótája. Hatodik este aztán elkomolyodott Irma nagysád mindig mosolygó arcza; a hamis szemeit egész kerekségükben kitöltötte két nagy, rezgő könycsepp és a kacsói tökéle­tes hűséggel remegtek, mikor megragadták a Kálmán brilliantos kezét: — Kálmán, tovább nem kompromitál­hat 1 Ha gentleman tudni fogja a köteles­ségét. Kálmán gentleman volt, s a hetedik este az Irma kezén ott csillogott a karika­gyűrű. A Fehér bárány susogó faleveiéi alatt Kálmán boldogan ábrándozott, az „Egy ró­zsafán megolvastam"-ot húzatta, Irma pedig boldogan mosolygott.

Next

/
Thumbnails
Contents