Pápai Közlöny – XI. évfolyam – 1901.

1901-07-07 / 27. szám

már ez is elfogyott: beáll a nyomor, inség, amelyet förtelmes öngyilkos­ság szokott követni. Az igaz, hogy vannak ez alól kivételek is, de csak csekély számban. S éppen ezért szív­leljék meg szavainkat, akik a mezei munkától iszonyodnak s ne hagyják magukat elámitani, mert nem mind arany, ami fénylik. Igy vagyunk az iparosokkal is. A legtöbb csak szemlélődésből ismeri mesterségét, amint az apjától látta s igy természetes, hogy a mai kívánal­maknak megfelelő munkát nem tud­ván készíteni, rosszul megy az üzlete s kénytelen azt abba hagyni és ka­putos pályára lépni. De ennek más­részt a fogyasztó közönség is oka. Miért nem szerzi be a közönség szük­ségletét a kisiparosnál s ha elrontja a munkát, ne dorgáljuk meg és ne utasítsuk vissza azt, hanem inkább magyarázzuk meg „saját Ízlésünket, adjunk neki eszméket, hiszen egy ke­zemunkájából élő kisiparosnak sohse lehet oly fejlett az ízlése, mint a mü­veit, tanult emberé ! K De továbbá a kisiparosnak nem szégyen, fel kellene keresni a fo­gyasztókat. Az egyszerű embernél nem szükséges a bekopogtatás, ez ugy is pártolja a kisiparost, de a mű­veltebb osztályt okvetlen meg kell látogatnia, hogy támogassa rendelés­sel, pénzzel, ésszel, Ízléssel és buz­dító szavakkal. Ezeknek aztán nem szabadna nagyzási maniában szenved­niök, hanem meg kellene elégedni kevésbbé széppel, kevésbbé jóval, csak az, a miért pénzt adunk ki, kis­iparostól származó magyar portéka legyen. Az a sok egylet, kör, társaság, mely a legkisebb faluban létezik : nem fogadhatná meg azt, hogy a ma­gyar kisipart fogja pártolni ? Sőt ma­guknál az iparosoknál is szükséges volna e fogadalom, mert már tapasz­taltam, hogy némely helyen a cipész nem veszi a kalaposmesternél kalap­ját, hanem vesz gyári munkát a bolt­ban stb. Kedvezzen tehát a közönség a kisiparosoknak s akkor megfog ma­radni kaptafája mellett és hassunk oda, hogy a földmives maradjon meg gazdaságában, akkor nem lesz oly sok kaputos ember ! Nagy halottja van Pápa városának. Berlinből vettük a távíró hírt, hogy Zimmermann János, cs. kereskedelmi tanácsos nincs többé az élők sorában. Ismét kisebb lett egygyel ama nagy­jaink száma, kik a külföldön dicsősé­get szereztek a magyar névnek s a szivük is magyar maradt. Azok közé a férfiak közé tartozott, a kik előtt a legelfogultabb magyar sovinizmusnak is tisztelettel kell meghajolnia, mert távol Németországban, ismerő idegen­ben sem feledkezett meg egy pilla­natra is hazafias kötelességeiről, nem­csak tudta, hogy létezik oly föld me­lyért élnie, halnia kell, hanem követte is mindenkor nemes szivének nemes sugalmát. Az a pálya melyet megfutott dicsőséges volt, magas polcra küzdötte fel magát önerejéből, a munka árán lett nagygyá de meg is becsülte egész életén át a munkát, nem tagadta meg tiszteletét a munkás kéztől, minden­kor meghozta a maga áldozatát, mikor a munka, a jutalmazásáról volt szó. Zimmermann János jellemrajzát néhány vonással megrajzolhatjuk, egy­szerűek ezek a vonások, de fensége­rek a maguk egyszerűségében és örök hallhatatlan tiszteletet és elismerést biztosítanak annak a férfiúnak ki e vonásokat, e nemes vonásokat egy­magában egyesité. Jellemének két leg­ragyogóbb oldala: a becsületesség és a szeretet. Midőn megtisztelték mindama diszes állással, melyeket betöltött, mi­dőn a legelsők közt láttuk őt a keres­kedelem képviseletének mezején, eb­ben a kitüntető bizalomban el volt ismerve jellemének tündöklő tiszta­sága. Napjainkban midőn az igaz érdem annyira háttérbe szorul mikor a be­csületes munkára annyiszor keserves csalódás következik, mikor az elégü­letlenség moraja zug végig egész or­szágokon, boldogsággal tölti el az iga­zakat a munkának az a méltányolása, a melyben Zimmerman János munkája részesült, de annál mélyebb gyász tölt el bennünket, annál kínosabb fájdal­munk ha látjuk, hogy kidőlnek a na­gyok, az igazán nagyok. Alig kisért el valakit őszintébb részvét utolsó útjára, alig fakasztott őszintébb könnyeket valaki halála, mint Zimmermann Jánosé, de kevesen sze­reztek is olyan érdemet erre a rész­vétre, kevesen biztosítottak a maguk számára olyan örök hálát, mint Pápa városának egyik legnagyobb fia, most egyik legnagyobb halottja : Zimmer­mann János. Sokkal ismeretesebbek az ő nagy tettei városunkban, hogy sem azok méltatására itt kiterjeszkednénk, egyet a legnagyobb azonban fel kell emlí­tenünk, mely tettének áldását már annyira érezték és annyian érezik most most is, a városi rajziskolát ő terem­tette meg, létezését ő biztosította r. maga páratlan áldozatképességével, a mennyiben évek hosszú sora óta inin­Egy kis tömsi fiatalember valami tisz­teletbeli vármegyei harmadik aljegyző vágott közbe. — Miért épen most, alezredes ur ? Az ital ugylátszik, azt eredményezte az elezredesben, hogy kezdett egyszerre őszinteségi rohamokban szenvedni. — Mondja aljegyző ur, ugy-e tudja, hogy két hónapig nem jártunk kávéházba ? — Tudom. — Nos mit gondol, mit tettünk ez alatt az idő alatt ? — Azt már nem tudom. — Most már kitört az alezredesből az őszinteségi roham. — Hát végig szekáltuk a legénységet. A czivilek meg az idősebb tisztek te­hetetlenül részeg mosollyal feleltek erre a beszédre egy villogó szemű kis kadét, aki­nek alig pelyhedezett még az álla, nyugta­lanul kezdett köhécselni. Ez még józan volt. Az alezredes egyszerre filozofálni kezdett s a kadét köhécseléséből arra a megdönthetet­len meggyőződésre jutott, hogy a kadét szem­telenkedett. — Kadét, mit akar jelenteni a köhé­cselésed ? — Alezredes ur alásan kérem, sem­mit — Ugy látszik még mindig nem szok­tad meg az uniformist. — Alezredes ur . . . — Semmi beszéd . . . Nem szerettem és nem szeretem az önkéntesből lett tiszte­ket még kevésbbé a kávéházi asztal mellett komolykodó gyerekeket. — De . . . — Csend 1 mondom ! Csend csakugyan lett még pedig kinos. A czivilek nem igen értették, miért fortyant fel egyszerre az alezredes mikor a szegény kis kadét semmit sem vétett, a tisz­tek pedig nem is tűrték rajta a fejüket. Ha­nem a kellemetlen intermezzónak általános lehangoltság lett a folytatása míg végre vala­melyik öreg kapitánynak az az okos ötlete támadt, hogy menjenek haza. •— Ideje lesz uraim, hogy haza men­jünk. Holnap parádés rukkolás, itt lesz a divizionárius ur ő kegyelmessége még sze­rencse, hogy nem kell korán felkelni. Mentek haza. A kis kadét morfondiro­zott magában. — No ezt nagyon jól csináltam .... Épen ez kellett még . . . Micsoda szemekkel néz majd reám Lili kisasszony ? ... No ezt megcsináltam. II. Izgalomban volt másnap az egész vá­roska, bámulatosan erőt vett mindenkin a gyerekes naiv kíváncsiság, hogy látnak majd egy „kegyelmes" urat, akinek a tiszteletére az ezred kivonul a gyakorlótérre. Szóval parádé lesz. Boldog volt az a kiválasztott, akinek bemeneti engedélye volt a gyakorlótérre ; tizenegy órakor volt megszemlélendő az oda­érkezett hadosztály-parancsnok az ezredet, de már kilencz órakor künn volt mindenki tudniillik a polgárság, mert az ezred csak féltízkor vonult ki leljes díszben. Teljes há­rom óra hosszat azzal mulatták Jmagukat a zászlóalparancsnokok meg az alezredes, hogy tizenkétféleképen állították fel a zászlójukat végre fél tizenegy felé nagy nehezen állt a legénység, mint a czövek. Most már jöhetett a nagy ur. Az elite közönségnek elkülönített helye volt, jobbról a negyedik zászlóalj mel­lett, ott voltak á tisztek nejei és leányai, egy csomó kincstári hölgy, ezek mögött pedig a városka notabilitásai. Seld alezredes neje és karcsú csitri leánya, Lili kisasszony ott állottak az első

Next

/
Thumbnails
Contents