Pápai Közlöny – X. évfolyam – 1900.

1900-02-11 / 6. szám

X. évfolyam. Pápa, 1900' február il. 6. szám, ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 6 frt. Félévre 3 frt. Negyed évre 1 frt 50 kr. Laptulajdonos és kiadó : POLLATSEK FRIGYES. HIRDETÉSEK és NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban, és Nobel Ármin könyvkereskedésében Választás előtt. Alig néhány nap választ el bennünket azon naptól, melyen városunk lakosságának alkalma fog nyilni a városi képviselőket megválasztani. Nagyon is időszerűnek tartja tehát ezen városunk érdekét nagyon is érintő kérdéssel újból foglalkozni s ideje korán ezen fontos aktusra polgártársaink figyelmét felhivni. Ezen ujabbi felszólalásunkat és figyelmeztésést városunk lakosságához kötelességszerüleg tesszük, mert utóbbi időben minden közügy és társadalmi kérdésben ott látjuk a „népbolonditók" kezét, kik sippal dobbal reklámot csapnak a közérdek nevében, emellett azonban saját céljaik lapangnak, s minden legcsekélyebbnek látszó alkalmat kiaknáznak, megragadnak minden eszköszt, hogy önző hiúságukat kielégíthessék. Nem közérdek, hanem a „saját ügy* lebeg szemeik előtt s annak rovására, mellüket veregetve, iparTÁECZ .A.. Isten hozzád.., A hatalmas, negy bérház egész első emeletét Bereghiék lakták. A férfi a ki leélte élete javát, már csak két dologban találta gyönyörűségét: a feleségében és a lakásában. A feleségét imádta. Azzal a kimondhatatlan gyöngédséggel szerette őt, a mivel csak az öreg ember szive tud megnyilatkozni a nála sokkal fiatalabb asszony iránt, a kinek üde gyermeklénye hozzá van kötve az ő kifáradt, jóllakott lelke utolsó vágyódásához. Egy kis paradicsomot teremtett neki, ós körül vette minden jóval, a mivel csak a boldogságot pótolni lehet. Ő maga már a hatvan fölé görnyedt, de sokkal idősebbnek látszott annál, a felesége meg jóval alul volt a harminczon. Abban a rajongó érzésben, a mivel őt imádta, volt valami titkos, be nem vallott szánalom, a lelke szögletébe rejtett, önzéssel takart bánat, hogy rabjává tett egy viruló életet, egy •— a természet rendje szerint — nem neki való nőt, a kinek a mosolya belevész megroskadt teste, megvénült lelke ránczaiba. Mert öreg volt a lelke is. A boldogsága, vagy inkább boldogtalansága tette azzá. Alapjában jó, nemes és igazságos érzései kodnak tévútra vezetni a lakosságot s ezzel egyetemben a közbizalmat maguknak biztosítani. Uton útfélen, hirdetik az igéket, melyek városunk reorganizálását, társadalmi jóllétünket lesznek hivatva előmozdítani, ha az ő táborukhoz csatlakoznak. Ez a mézes madzag, mellyel azután célt akarnának érni s sokaknál el is érnek. A közönség hiszékeny s miután még nem lettek teljesen leálcázva az uj fajta népbolonditó kompánia, elhiszikjmindezt és úsznak az árral. Ebben látjuk a veszélyt ! Ez az által a köz és társadalmi ügyek iránt lelkesülni tudó néhányat elkedvelenit és tétlenségre kárhoztat. Nem tisztelnek ezek tradíciót, nem tartanak ezek s^em előtt sem tisztességet sem békés egyetértést, hanem minden eszköszt felhasználnak arra, hogy magán érdekeiket kielégítsék, nem törődve azzal, hogy az ily feketelelküséggel lakosságunk között eddigi békés egyetértésbe az egyenetlenség magvát hintik. nagyon megszenvedték utolsó szenvedélyét, azt az elementáris erővel felébredt, szinte olthatatlan szerelmet, á mely kitörülhetetlenül belevéste szivébe annak a leánynak édes kis arczát, a ki most neki irigyellt és sajnált felesége. Fájt a jóságának önzése, hogy magához kötötte, de lemondani róla nem tudott. Pedig talán szép se volc az az asszony. Igénytelen, vékony, magas alak. Ha valaki ránézett, utána mindjárt el is feledte, hacsak a lelkébe nem tévedt két sötét sugár a szomorú szemeiből ... A szemei se voltak szépek, csak éppen bánatosak, olyan hallgatagon rürő, mégis egyre panaszkodó nagy, álmodó szemek, a melyek könnyes tekintettel tapadnak rá a lélekre, de nem kérnek sem vigaszt, sem részvétet, csak ránk csókolják a szomorúságukat, hogy aztán egy álommal, egy gondolattal mindig adósai vagyunk . . . Bereghi letette az esti lapot és végignézett a fényesen világított szobák hosszú során. Nagyon egyedül érezte magát, jól esett volna ezt az estét átbeszélgetni aszszonyával, akit azonban nem mert háborgatni, mert vacsora után mindjárt szobájába ment, hogy lefeküdjék. Szerette volna tudni, ürügy volt-e az a fáradtság arra, hogy a magányban álmainak éljen, vagy igaz valóság, a mely előtt ő szívesen hajt fejet. Ez a helyzet kényszeritett a felszólalásra. Vigyázzunk nehogy késő legyen ! A magot ezek a népbolonditók elhintették s hogy ez gyümölcsöt ne teremjen arra mi akarunk vállalkozni. Ne hagyják magukkat hízelkedéssel ezek táborába juttatni, amelyet ngyan a barátság szine alatt toborzanak Össze, hanem azért csak oly szerepet szánnak nekünk, mely a saját érdekeiknek legjobban megfelel. A mostani képviselőválasztások ily körülmények folytán oly fontos aktust képeznek városunk jövőjére nézve, mely kötelességünk teljesítését a legnagyobb mértékben hívja fel. Városunk most az átalakulás és a haladás korszakában van. Most városunknak egy erős, ü^ybuzgó és áldozatkész városi képviseletre van szüksége, mely a közérdeket a magánérdekek fölé képes helyezni és széthúzás helyett vállvetve összemüködni tudjon. Itt az alkalom, tegye meg a polgárság kötelességét. Tegyék az ügyet Végig ment a szobákon egészen az utolsóig, a honnét az ajtónyiláson át egyegy sugár vetődött ki Katinka rózsaszín ampolnájából. Egy kicsit be is láthatott. Ott ült felesége az ágy szélén sima, dísztelen fehér pongyolában, a feje kissé meghajolt, de az arczán valami boldog, álmot hivó nyugalom honolt, a mit ő még nem látott rajta soha. Visszafojtott lélekzettel leste minden mozdulatát ; látta, hogyan emelkedik' fel magas, fehér alakja, s megy — mint az alvajáró, öntudatlanul — zongorájához és nagyon halkan, ugy hogy ujjai alig érintették a billentyűket, mintha csak a szemeinek mély, bársonyos tekintetével simogatta volna azokat, játszani kezdte: Lehullott a rezgő nyárfa Ezüst szinü levele . . . Bereghi összerezzent. Az a nóta a szivébe szúrt. Szeretett volna berontani, megmarkolni finom, vékony kis kezeit, ugy hogy kék foltokban maradna ott ujjainak nyoma; szerette volna egy durva parancsszóval letiltani arczárói a boldogságot és lerántani mennyországából ide a földre, a valóságba, hogy megtudja: csak hozzá, egyedül hozzá köti minden, neki adós valamennyi gondolatával. Egy pillanatra kidagadtak homlokán az erek és az arcza eltorzult a fájdalomtól, de aztán leküzdte magát. Megint az igazságos, józanul itélő fér-