Pápai Közlöny – X. évfolyam – 1900.

1900-11-25 / 47. szám

meglesz az akarat, bizonyos, hogy az eszközt is megfogja tudi találni arra, hogy rövid idő alatt a közvilágítás kérdését megvalósítsa. S most elsősorban városunk polgármesteréhez intézzük szavainkat, ki már több izben fényesen igazolta, hogy ha valamely közügyet kézhez vesz, addig nem tágit, mig azt megvalósítja, ebben a kérdésben is hozzáfordulunk, hogy adjon módot és alkalmat a képviselőtestületnek ehhez a kérdéshez hozzá szólani. Tudtunkkal van a polgármester asztalfiókjában több tervezet a közvilágítás kérdésének megoldására s igy nincs egyébb hátra, mint ezeket a terveket napvilágra hozni, jobban mondva napirendre tűrni. Tapasztalatból tudjuk, hogy nagy nehézségekkel kell megküzdeni, mig az ily fontos kérdések megoldást nyernek, de mindenesetre az első lépést meg kell tennünk s ez az, hogy a képviselőtestület komolyan foglalkozzon a közvilágiást kérdésével s keressen egy modus vivendit, ennek megoldására. Hisszük és reméljük, hogy váró sunk polgármestere, ki szinte meg van győződve, hogy a jelenlegi közvilágításunk városunk szégyenére van, felszólalásunkat megsziveli s a közvilágítás reformját sürgetni fogja. Pollatsek Frigyes. A mi rendőrségünk, Városunk képviselőtestületének legutóbbi közgyűlésén rendőrségünk hiányosságát oly érvekkel bizonyította a rendőrkapitány, ami bizonyos kötelelességet ró reánk, hogy ezzel a kérdéssel komolyan foglalkozzunk. Mi már egy izben szóvá tettük, hogy rendőrségünk szaporítását el nem kerülhetjük, a város képviselőtestülete intézkedett is ez érdemben, de nem oly mértékben mint az kívánatos lett volna. Hogy helyesen ítéltük meg ezen hiányosságot, fényesen igazolta ezt a rendőrkapitánynak ez érdemben tett legutóbbi felszólalása. Rendőrségi intézményünk hiányosságát már évek hosszú során át hangoztatták ép azok, kik ezen intézmény élén állottak s hogy ezen hiány mindaddig nem pótoltatott, dacára, hogy ennek szükségességéről a képviselőtestület is meggyőződött, annak volt betudandó, hogy az amúgy is gyenge lábon álló közpénztárunkat még további kiadásokkal nem akarták terhelni. Ezt a felfogást mi is osztottuk és osztjuk mindaddig, mig az ily megtakaritások a város érdekét nem veszélyeztetik. A rendőrség iparkodott amennyire csak lehetett ezen kevés személyzettel kötelességét teljesíteni, de városunk képe az utóbbi időben olyannyira megváltozott, hogy jelenleg a rendőrség szapoiitását már kikerülhetetlennek tartjuk. Nem kívánunk részletekbe bocsájtkozni, de elég ok már erre azt hogy városunk egy uj városrészszel kibővült, ahol már számos család letelepedett, nemkülönben az ott létesített szövőgyár, mely 4—500 munkást fog foglalkoztatni, eléggé okadatolja azt, bogy a rendőrségünk, mely eddig is csak a legnagyobb erömegfeszitéssel tudott eleget tenni hivatásának a bekövetkezett viszonyok folytán szaporitassék. De nézzük csak a rendőrség jelenlegi szervezetét és azt hisszük, hogy városunk lakossága teljesen egyetért jelenlegi felszólalásunkkal: Pápa közbiztonságának megóvása 15 rendőrre van bizva. Ezek közül 5 állandóan belső szolgálatot teljesít, zárt teremben tartott nyilvános előadások, ünnepélyek idején egy itt van elfoglalva, 3 öregségénél fogva szeretetreméltó flegmával filozofál a városháza kapujában, ugy hogy a rend fenntartására tényleg nem vigyáz több 10 rendőrnél. Hát, hogy ez a 10 ember egy akkora területen, mint Pápa városáé, gyakran helytelen elosztás mellett is kifogástalanul megőrizhesse a város közbiztonságát, rendjét és nyugalmát, az lehetetlen. Ha csak mind a tíz ember fényes tulajdonságokat nem örökölt a görög mitliologia két nagy alakjától, a százszemü Árgustól és Briareiustól, a százkezü óriástól, ha — ismételjük — ők is csupán közönséges, gyarló emberek, mint más halandó, akkor Pápának nyugalma igen-igen ingó alapokon áll. Ha idegen ember egyszer végigjárna a városon, észre sem venné, hogy nálunk rendőrség is létezik. A szó szoros értelmében mélyebb kutatás, felfedező szándék kell ehhez, mett a Fő-utcát kivéve máshol poszton álló rendőr csak elvétve találkozik. Szóval rendőrségünk legénységének számát szaporítani kellene. A vámeddig, mikor itt van a sok szebbnél-szebb holmi ? Válogathat közüle. Pintérné úgysem tudja meg, hogy nem ő maga készítette s tulajdonkép igazán mindegy, hogy ki készítette, azért mégis csak őtőle jön. Anynyi mintha ő maga csinálta volna. Meg is csinálta volna, ha a szemeit nem akarná kímélni. Az a himzés nagyon rontja a szemet s neki bizony kímélni kell. Nem mai gyerek már ő, öreg asszony számba megy maholnap. (Természetes, hogy csak maholnap.) A mint igy turkált és keresgélt a kézimunkák közt, észrevette az Egriné asztalfutóját. — Ejnye, ez nagyon szép munka, ez tetszeni fog Pintérnének. Becsomagolta hát s irt hozzá szép gratuláló levelet, melyben kérte Pintérnét, fogadja szívesen régi barátságuknak ezen ujabb zálogát. Pintérné nagyon meghatottan válaszolt. Soha sem fogja elfelejteni az ő Lottijának kedves megemlékezését. Az a gyönyörű emléktárgy, melyet Lotti küldött, mindig eszébe fogja juttatni azt a drága kezet, mely azon dolgozott. — Valóban nem tudom, mikép érdemeljem meg, hogy annyit fáradtál értem, te páratlan hű barátnéin, édes jó Lottim. A levél igen szives volt, igen gyöngéd volt, a milyennek illik lenni, ha valaki olyan becses ajándékot megköszön magában azonban azt gondolta Pintérné. — Inkább küldött volna Lotti egy kosár őszi baraczkot a lányfalusi kertjéből, mint tavaly. Minek nekem ez az asztalfutó ? Koptatni, használni az ilyet kár, a szekrényben elzárva tartatni meg fölösleges. De persze az ember nem monthatja meg neki. Karácsony felé jó gondolata támadt Pintérnének. Nini ezt az asztalfutót elküldhetné a menyének Kassára. Az úgyis vár valami karácsonyi ajándékot, hát ez nagyon jó lenue. Nem kerülne semmibe s mégis gyéngéd anyai szeretetről tanúskodnék. Látnák hogy gondol reájuk. Pintérnének, a ki szerfölött takarékos természetű asszony volt, nagyon megtetszett ez a gondolat. Nem is lehetne semmivel jobban kifejezni a mindig gondos anyai szeretetet, mint ilyen szép kézimunkával. A gyerekek (tudniillik a fia és a menye) nem fogják azt tudni, hogy nem az anyjuk munkája s hogy ő is csak ugy kapta ajándékba. Nem tudták, az igaz, de a fiatal Pintérné, ki legalább egypár ezüst karos-gyertyatartót várt, mert arról példálózott az anyósa előtt, mikor a nyáron íent voltak Budapesten, szörnyen fitymálólag vette kezébe az asztalfutót. — De. nézd csak édes, milyen gyönyörű munka, — biztatta a férje. — Igazán a mama mennyit fáradhatott evvel. Milyen roppant munka olyan idős asszonynak ! — Bánom is én — felelt durczásan a kis menyecske — hát minek fáradt ? Ki kérte rá ? A köszönő levél azonban mégis elment a mamához mindkettőjük nevében. Pintér Lajos megírta, milyen hálásan vették a szép karácsonyi ajándékot, ezerszer csókolják a mama kezét, ki nem sajnál érettük annyit fáradni. — Ugyan ne hálálkodjál annyit, — duzzogott a fiatal Pintérné. S bedobta az asztalfutót a fehérruhaszekrény egyik sarkába. Rá sem akart nézni A farsang végén azonban, mikor a leánykori kedves barátnéjának Hantos Gizinek az eljegyzéséről értesült, eszébe jutott az asztalfutó. No annak megörülne most Gizi, mikor a kelengyéjét késziti. Már volt vagy két éve, hogy nem irt Hantos Gizinek, de most olyan meleghangú levelet irt, mintha csak az imént kerültek volna ki a zárdából, a hol örök barátságot esküdtek egymásnak. —- Hogy soha sem felejtettelek el, annak jeléül szolgáljon ez a kis kézimunka. Fogadd szívesen a te forrón szerető Vilmádtól. Igy végződött a fiatalal Pintérné levele. Hantos Gizi válasza nem kevésbbé áradozott a barati szeretettől. Milyen jó az ő aranyos Vilmája, hogy ilyen pompás darabbal gazdagítja az ő kelengyéjét! Milyen finom kézimunka. — Valóban meg sem érdemlem, hogy ennyit fáradtál értem te drágám. Ilyen módon került vissza Kassáról Budapestre az asztalfutó, de Hantos Gizinél még nem állapodott meg. A házasság füstbe ment, a vőlegényről kisült, hogy adósságokba sülyedt kerhely, túladtak rajta. A Gizi kelengyéjével nem törődött már most