Pápai Közlöny – X. évfolyam – 1900.

1900-07-22 / 29. szám

29. szám. 1 a Közérdekű független hetilap.- Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre G kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 30 fill. Páter Bukfencz. Pápai Újság'" förmed vényei az utóbbi időben, de bátran elmondhatjuk, hogy keletkezésének napjától kezdve, oly szemtelenséggel határos elferditéseket tartalmaznak, és farizeus izüek, hogy feltettük magunkban miszerint ezentúl minden egyes legkisebb kirohanásait a legnagyobb figyelemmel fogjuk kisérni, azokat valódi értékükre redukáljuk, magát, ezt a kétes hírű szájhőst, a papirosdobozokból összetákolt piedesztáljáról esetről—esetre lerántjuk a sárba a hol méltó helye is lesz, — vagy kellő, alapos, szakszerű megfigyelés után a Lipótmezőre leendő elszállitatásáról törvényes uton és módon gondoskodni fogunk. Egyik számunkban megírtuk újdonságaink között, hogy tanácskozás folyt bizonyos helyen a képviselőválasztásokról és ezen alkalommal indítvány tétetett Fenyvessy esetleges felléptetéséről is. Ezen eset mérvadó körökben történt, a hol ezen thémáról beszélgetettek ekképpen. Szerkesztőnk meghallotta a szóbeszédet és az uborkaszezonra való tekintetekből köHIRDETÉSEK és NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. zőlte. Erre a kis hírre kapja magát a „Pápai Újság" szerkesztője és kikelve magából főrmedvényt ír képviselőnk érdekében, — mintha bizony az Győri Gyula a Páter Bukfencz pártfogására szorult volna. — No nézze meg az ember ezt a farizeust. Hiszen tudja mindenki miért ordit fel fájdalmában és haragjában a pápai főiskolának ez a Páter bukfencz — pojáczája. Hát megmondjuk azoknak a kik még nem tudják. Értse meg tehát a nagy közönség és okuljon rajta. Már hónapok óta azt hírlik, hogy ez az ember maga szeretne fellépni képviselőnek, még pedig azon társaság után Ítélve melyben forogni szokott ; socialista programmal. Hát a mi hírünk a Páter Bukvencz ténsurnak természetesen nem tetszett, — mert Fenyvessyt nem szeretné ellenfelének látni. — Legyen nyugodt, ha nemis lesz más ellenfele i iint Hegedűs, —- de néhány beufentese szavazatnál Páter Bukfencz akkor sem fog többet kapni. Hála Isten, nem jutottunk mégannyira hogy kicsapott barátot küldjünk a képviselőházba. Arcpirulás nélkül alig tehetnénk meg ezt. A fogyasztási adóhivatalban történt sikkasztás is kapóra jött neki. Akkora lármát csapott mintha a kollégiumot lopták volna el. Ő miatta ugyan azt is megtehetné bárki is, — nem sokat törődne vele, mi is történt ott voltaképpen. A pénztáros elsikkaszt 460 frtot. Rájönnek. A pénztárnokot elcsapják, az elsikkasztott összeget pedig a pénztáros óvadékából a város megfizetteti magának. Te~ hát a városnak kára nincs és Páter Bukfencz ténsur mégis ordit, tőkét kovácsol magának a jövőre és lépre viszi a hiszékeny embereket. Nem a mi lapunk, hanem önnek a szemét, piszokteljes lapját kellene minden tisztességes helyről kidobálni, mert olyan eszméket akar terjeszteni városunkban, -- mely szégyenére válik a főiskolának, kollegáinak sőt még a püspökének, is a ki ugylátszik vagy fél öntől, vagy pedig nagyon gyenge hivatali főnök, mert hasonló grasszálásokat még Chinában sem tűrnének meg. A mennyire tud ön lármázni, annyira gyáva is ön, mer gorombáskodni, mert tudja azt, hogy mint disqualifikált embertől, — förmed vényért T Eg c z Tóni bácsi, Az ítélőtábla elnöke abba a városba nevezett ki joggyakotn oknak, a melyikben az öreg Tóni bácsi lakott. Ha vissza akartam rájuk emlékezni, egész a gyermekkorig kellett visszamennem. Néha azért mégis ugy éreztem, hogy csak a mult héten volt, mikor utoljára voltam velők együtt s ugy képzeltem ilyenkor, hogy megös merném azt a két arczot --a melyet mosolygó gyermek-szemmel néztem meg utoljára — száz ember között is. Sokszor beszéltünk róluk odahaza és a gyakori levelekből lerajzolódott a képzeletemben a Tóni bácsi egész alakja. Változtak, vénültek előttem a leveleikben. Megéreztem a hetükből, s mondatokból, hogy a Tóni bácsi keze reszket egy kissé, ha pennát vesz bele s könnyezik a szeme, ha az újságot olvassa. Kiolvastam belőlük, hogy lassanként megfehéredett az elfésült sötét haja, s hog} a fekete bajusza ugy megőszült, hogy már nem is hasznaihat többé bajuszpedrőt. A néni leveleiből meg azt éreztem ki, hogy kék rékli helyett már feketét varr magának a reszkető kezével, s hogy az orrára tizenhatos pápaszem került . . . Egyszóval minden legkisebb változásukat megéreztem leveleikből s egész komolyan elhittem azt a két alakot, a melyet elképzeltem magamnak az én szerető fantáziámmal. Sokat meghagyott azért képzeletem a tizennégy év előtti életemből. Tóni bácsit az ősz haja mellett sem tudtam máskép elképzelni, mint széles, erős vállal, férfias tartással, hatalmas izmokkal. A karját is ép oly erősnek képzeltem, mint régen volt, mikor még hajmeresztő mutatványokat végeztem rajta, s mikor még dobálódott velem a levegőben. Biztosra vettem, hogy a néni még most is megköszöni, ha kezet csókolnak neki s letörli a széket a kötényével, ha vendég érkezik. Tudtam, hogy a kávéjára még mindig büszke és lenézi azokat az asszonyokat, a kik pékkenyeret adnak férjüknek a töltött káposztához. De azt is biztosra vettem, hogy engem is azzal a régi szeretettel szeret, a mely még a dátumot is megkönyezi levelemben. És csakugyan olyanok voltak, a milyennek elképzeltem őket. Képzeletben csakugyan kisérni tudtam ímí ő minden változásukat tizennégy éven keresztül. Mikor meglátogattam őket, csaknem összevesztek rajtam, ugy a kedvembe jártak. Ebédet a néni maga főzött s minden az volt, a mit én szeretek. Ebéd után a bácsi el akart vinni a városba, de a néni akkor is lealkudott egy órát. Mikor aztán végre kijutottunk, apróra elmagyarázta a város minden nevezetességét. A református templom mellett éppen a piaczot dicsérte, meg az uj kaszárnyát, de egyszerre abbanhagyta. Nagyon kellemetlen jelenet következett. Egy alacsony, feketeruhás asszony közeledett felénk s mikor elhaladt mellettünk, Tóni bácsira pillantott a villogó szemével és féktelen gyűlöletében tört ki : — Gyilkos ! . . . A fiam gyilkosa! Felnéztem a bácsira. Az arcza veres volt

; a szemét meg zavartan jártatta a kövezet koczkalapjain. Kozelébb mentem hozzá és súgva kérdeztem tőle : — Őrült ? Intett a fejével és bizonytalan hangon válaszolt: — Nem . . . Nem őrült .... Igazat beszél . . . Megdöbbentem egy pillanatra. A kit a világ legbecsületesebb emberének hittem, gyilkosnak nevezik az utczán. Ereztem, hogy a fejembe szökött a vér. A kíváncsiságtól nem volt nyugtom. Legalább a nevét szerettem volna tudni. Megkérdeztem: — Hogy hívják azt az asszonyt ? — Lonkayné ... A többit majd egyszer . . . Egy ösmeröse jött szembe és abbanmaradt. Hozzánk csatlakozott, hát különben sem beszélhettünk volna tovább. Egy hét múlva a nőegylet valami bált