Pápai Közlöny – X. évfolyam – 1900.

1900-07-15 / 28. szám

zet nem javul. Kitől lehessen várni az érdeklődést, a szóval és tettel való agitációt, ha nem a képviselőtestü lettől ? Azt hisszük, hogy a rendőrség legénységi állományának növelése nem akkora teher a város anyagi viszonyaira nézve, hogy a közbiztonság szilárdabb alapokra való fektetése végett ezt keresztül ne lehetne vinni. A személyzet számának csak 5-el való szaporítása nem kivárnia évenkint 3000 koronánál nagyobb áldozatot. A meglevő személyzet fizetése ugy sem emelkedik, helyén való volna hát, hogy maga a rendőrségi intézmény fejlesztessék és erősitessék. Csodálatos véletlen folytán már valóban rég történt valami Pápán, a mi rámutatott volna a rendőrök csekély számára, a mi közbiztonsági viszonyaink gyarlóságát feltüntette volna. I)e elvégre is a véletlen igen szeszélyes istenasszony, akire adni nem sokat lehet és vétek ő reá bizni polgárság nyugalmának megőrzését. Helyes és okos közrendészeti politika nem várhat addig, mig a véletlen elpártol tőle, hanem preventív intézkedésekkel biztosítja magát előre már. A repreziss mindig nehezebb, mint a preventis és hatása kétesebb. A figyelmes szemlélő nyugtalanul tekinti a véletlen működésének ezt az óráját, mert biztonságának ennél erősebb és állandóbb biztositékát kívánná. Rendőrségünknek a legnagyobb tökéletlensége a legénység csekély száma. Hogy ezzel kifogástalanul teljesíthesse hivatását, ahhoz egyebekben oly tökéletes organizmus, akkora ügybuzgalom volna szükséges, a melylyel nemcsak nálunk, de mintaszerűbb rendőrségeknél sem találkozunk és nem is találkozhatunk. A mennyiséget lehet ugyan pótolni sok mindennel, de csak bizonyos határig. Pápán ezt a határt átléptük a rendőrségnél, nincs hátra más, mint szaporítani a legénység számát. Ne aludjunk A kor, mely meghozta a társas érdeklődés idejét, megszülte az indolenczia korszakát is. A vérkeringés megcsökkent, az érdeklődés vénája a közügy iránt, mondhatni teljesen kiapadt. A mi modern embereink valóságos aífektáczióval dicsekednek, hogy őket semmi sem érdekli. De még a társadalmi mozgalmak, melyek nem is olyan régen még oly lelkesedésre hangolták a nagy közönséget, elálltak ; mintha belevesztek volna a nembánomság mocsarába. Azok az örökbecsű társadalmi munkák, melyek annyi maradandó emlékekkel és alkotással gazdagították városunkat, elenyésző csekélyek azon erőkhöz képest, melyek az indolencia által megszállva, hosszú időre bénákká és tehetetlenekké lettek. Pedig városunk haladása és szellem élete okvetlenül szükségessé teszi, hogy abban az áramlatban, mely a műveltség és korszellem hazáját előre mozgatja, a társadalom minden egyes tagja erejéhez képest részt venni köteles. Nem szabad senkinek sem azzal előállani, hogy nélküle is folynak a város dolgai. A nagy tengerben egy csepp ugyan vajmi parányi s egy csepp még nem csinál ugyan tengert, de ha mindenki igy gondolkozik, akkor tehetetlenné van téve a közérdek kőré való tömörülés és akkor lehetetlen is, hogy a legegyszerűbb mindennapi kérdésben is határozott és egészséges közvélemény alakulhasson. Most mi történik '? Az indolens társadalom, melyet nem érdekel a közérdek, izgalmak után vágyakozik, hogy elpetyhüdt idegeit felizgassa. Nem kellenek nekik a mindennapi élet sablonos eseményei, melyeket évente visszahoz az idő, megaludt vére csak szenzációs, pikáns hírekre mozdul ismét meg, de akkor nagy kényelemmel Botrány kell minden áron, mégha a felcsapódó sár visszahulló csöpjei ruháinkra is esik. Szenzáció kell, hogy ne csak limonádé vérünk jöjjön ismét forrongásba, hogy a nagyvilág is tudja hogy mi kulturnép vagyunk. Valamikor, nem is olyan régen, a műveltség fokát a népeknél az elfogyasztott szappanlé után ítélték meg. Ma már egészen máskép van. Ki gondolna arra, hogy szappan után ítéljen, hiszen a legműveltebb nép jár elől a botrány hajszásában. Botrányok után ítélnek ma már a modern statisztikusok s ezek szerint haladunk . . . Haladunk mi is a müveit népek sorában. Es ez az apatikus állapot nemsokára elhozhatja az időt, —• amitől mentsen meg bennünket a magyarok Istene, — hogy már majd a szenzáció sem fogja kielégíteni mindenben megnyugvó vérünket. Mi történik akkor ? Erre feleljenek azok, akik segítenek bele vinni, egészséges gondolkodásunkat a modern eszmék pestises kútjába. Ha igy haladunk, oly eszmék és elvek kerülnek majd bele a küzdtér porondjába, melyek éppen homlokegyest fognak majd ellenkezni a lakossák gondolkozással és akarattal. Ha ez igy vau, a közelmúltban íöl a levegőbe és kimondhatatlan ügyességgel megint elkapta őket, pontosan kimérve azt az időt, mikor kel ujjaival a tömött háromélű pengéket kikerülnie. Ezt a mutatványt hihetetlen vakmerőséggel végezte. A közönségnek gyönyörűségében megborzadt a háta, mert mindenki érezte, hogy a hegyükkel lehulló fegyverek a legkisebb pontatlanság esetén fejét, nyakát vagy mellétt járnák át a vakmerő leánynak. De a művésznő biztos volt a maga clolga felől ; mutatta ezt örökösen egyforma szinte szájaszögletéhez fagyott mosolygása, melynél tejszín fogai kiviláglottak a sötétpiros ajkak közül. Ámbár Liliának nevezte magát, inkább vadontermett piros rózsához hasonlított. Ereiben bizonyára czigáuyvér folyt. Barna volt, meleg, borostyánkőszinü az arcza, keze és lába keskeny, kicsike és formás, inkább bronzbaöntésre, mint márványbafaragásra való. De szeme nem az az éjszaki feketeség, mely a czigányleányoknál a hosszú szempillák alól ki szokott villogni. Lilia szeme sajátságos aranyos-zöld szinben ragyogott és átlátszó volt, mint az abszintnak két nagyon tiszta cseppje. Kifejezésükben volt valami, mely emlékeztetett arra a hegyi virágra, melynek kelyhében halálos méreg rejtőzik, vagy ama gonosz tündérek tekintetére, kik éjféli órán felszállnak az ezüstös hegyi tavak mélyéből. De nem 1 Jobban megnézve a komédiásné szemét, egészen mást látott az ember. Nedves fényükben inkább bánat volt, mint ravaszság, inkább a szenvedés tűrése, mint a férűkinzás vágya. Tulfiatal testének feltűnő soványsága daczára valami kimondhatatlan könil} űség ós baj volt minden mozdulatában. És egy tekintetben bizony joggal viselte a nevét. Nem volt lényében semmi érzéki ; semmi kaczéiaág és kihívás a mozdulataiban, semmi a kon>ádiásnép sértő fesztelenségéből. Leritt róla a nemes ártatlanság s ha kartársai gunyszóval üldözték érte, Lilia nem válaszolt, Lilia minden tartózkodás ellenére tovább is ártatlan maradt. Szegényes, szálavedlett volt a Lilia ruhája, de a mai estére egészen uj. csillogó rézpikkelylyel díszítette fel és csodálatos, hullámos baját is a szokottnál több kaczérsággal tűzte koronába. Éjfél közelgett és lankadás állt be á vásári vigasságban. A körhinta utolsót nyikorgott tengelye körül, a sátrakat sorban elrekesztették, a czéllövőben elvétve csettent még egy lövés, mint mikor vége van a csatának. A spanyol-orosz czirkuszhól is tódult ki a nép, ijedezve bukdácsolt le a bejáró megrecscsenó falépcsőjén. Csak Lilia nem sejtette, milyen későre jár és fáradhatatlanul folytatta a játékot golyóval, tányérral és késsel. Egy kis sereg, a község éjjeli madarai hűségesén kitartottak a czirkuszban, nagy örömére a kávésnak a ki nem szereti, ha az emberek korán lefeküsznek. Eközben Boleszláv igazgató urnák ugyancsak ponyvából és deszkából összetákolt magánszobájában a következő párbeszéd folyt, le az igazgató és fia, Jean között, a ki esténkint a lovaglás magasabb iskoláját produkálta a közönségnek. Ne gondold, zöldfülű, hogy ilyen bolondságba beleegyezem. Ilyen jött-ment leány, a kinek egy krajczárja sincs ! De ő a legügyesebb késművésznő, a kit valaha láttam ! — válaszolt Jean. —És ha megfelelő környezetbe jutna, beszélne róla a. világ. Eh, ostoba beszéd ! Egészen közönséges komédiás leány, semmi több ! Nos, apám 1 Hisz mindig azt beszélted, hogy te is fágyuevésen kezted a mesterségünket. — Mert ugy izlett, szamár 1 Egyébként hamar az lettem, a mi vagyok. Nem is értem, hogy üthetett a fejedbe, hogy ezt a perszonát elveszed. Te, egy Boleszláv ! Ne gyalázd, apám ! Lilia nem perszóna, hanem maga az ártatlanság. Megkérdezhetsz akarkit, mindenki azt ezt mondja 1 —- Ez csak azt mutatja, hogy sok van még olyan könnyenhivő bolond, mint te. Ördögbe is ! Nem : Boleszláv létedre nincs elég eszed ! — Nem bánom, ne legyen elég eszem, de szeretem Liliát egész lelkemmel és ép-