Pápai Közlöny – X. évfolyam – 1900.

1900-07-01 / 26. szám

a menázsis fazekak körül a konyhában szeretnek egrecérozni, vagy ha besorozzák nazarénus módjára nem vesz kezébe fegyvert. Nem ! mi meg fogjuk a fegyvert s küzdeni fogunk inig csak városunk érdeke azt megkívánja A város érdeke pedig addig kívánja meg ezt tőlünk, mig a nagyközönség lapunk létjogosultságát elősmeri s azt minden erejével támogatja. Mi küzdeni fogunk, a közönség meg támogasson bennünket á küzdelemben. A tanév végén. Az iskolai év immár bevégződött ; a tanulók tiz hónapi működésük helyét az iskolát elhahagyva, szétmennek a szélrózsa minden irányában a családi körbe, hogy két hónapon át megújuljon a test és lélek, alkalmassá tétessék a jövő munkájára. Mielőtt szétmennének, az iskola kezökbe adja szorgalmuk gyümölcsét, a bizonyítványt. Ez okmány igen fontos a szülőkre és tanulókra nézve egyaránt. Ebbe van beirva, milyen volt a mult s ebből vonhatunk következtetést a jövőre. A tanuló, ki örömtől duzzadó kebellel viszi szüleihez lelkének, tehetségének tükrét, örömérzetet kelt a szülők szivében ms ; s e tükörben megláthatják a szülők gyermekeik jövőjét, a pálya iránti hajlandóságát. Csak olvasni kell tudni, azt gondoltad, ugy-e bár, hogy az a főváros — Eldorádó ? Kereste Fodor Kálmánt is, jegyesét. Nem találta. A harmadik napon megtörve, tébolyodottként érkezett lakására. Nem mert _ bemenni. Ma már nem volt kenyérre való sem. . . . A kapuhoz állva, nézegette réveteg szemeivel a hullámzó tömeget. Megrezzent ... A házmesterné édeskés arca volt előtte. — Kisasszony — szólt — én tudom mi baja . . . Maguknak nincs kenyerük ... A nyakában — Játom — egy arany kereszt függ . . . Micike ijedten kapott a hattyunyakán függő arany kereszthez. — Nem . . . nem — rebegte fuldokolva . . . — Ujjain is van — mint látom — egy karika gyürü, az is arany . . . Talán menyasszony '? Micike gyorsan dugta el jegygyürüs kezét is. — Pedig lássa — folytatta a házmesterné — éhezni nem lehet . . . Enni műszál . . . Lopni nem tud . . . Hát mondok más ajánlatot, Az első emeleten a 7-ik számú szobaúr kérdezősködött magácska felől . . . Igaz, hogy öreg ... De hát van pénze . . . Aztán, magácska, kisasszony — érdekli őt. Hajh ! Hogy rohant a megrebbente,tt galamb ! Hogy futott, hogy iramodott őriicsak megérteni az iskola Ítéletét s gyermekeink jövőjét, a pálya iránti hajlandóságát. Csak olvasni kell tudni, csak megérteni az iskola ítéletét s gyermekeink boldog jövője kezeinkbe van letéve. De mit tapasztalunk ? Azt, hogy a család közönyös ugy az iskola, mint annak Ítélete iránt. Nem a pálya választás fontossága, a gyermek tehetsége és pálya iránti hajlandósága az irányadó, de legtöbb esetben az a czél lebeg szeme előtt, hogy gyermekével a középiskolát bármiképpen, de elvégeztesse. S ha e hosszú uton a gyermek nem, vagy csak nehezen boldogul, ha az iskola ítélete következtében az ut közepén elmarad, a szülő a helyett hogy gyermeke tehetségeit, valamely pályára való hajlandóságát tartaná szem előtt s kikérné a pályaválasztásra az iskola jóakaratú tanácsát, olyan pályát keres számára, mely pálya után mégis ,,u r" lehet. Nyitva állanak az életpályák, választhat mindenki ebből tetszése szerint, mire éppen hajlandóságot, hivatást érez, de az a legnagyobb baj, hogy legtöbb esetben nem a gyermek választ, hanem kényszerítve a szülői hatástól, más reá nézve küzdelmes uton kell elérni élete czélját. Legkevésbé sem Ítéljük el a szüléknek azt az irányzatát, hogy gyermekeiknek minél jobb jövőt óhajtanak biztosítani, de el kell ítélnünk azt a törekvést, mely mindenképpen j „úrrá nevelést tűzi ki czéljául. Mert mi az eredmény: a proletárok, a boldogtalan egyének nagy száma, kik sorsukkal elégedetlenek lévén, vádlóként lépnek fel a szülőkkel szemben, hogy nem ismerve fel a gyermek pálya iránti hajlandóságát, kényszer-nevelésök által gyermekeiket a boldogtalanság örvényébe sodorták. A tehetség, az ész, a tudományos pálya iránti halandóság felismerhető már az elemi iskolában, de a középiskola alsóbb osztályaiban minden körülmények között. Mig a tehetséges gyermek szegénysége mellett is felküzdi magát, kiérdemelni törekszik a támogatást, addig a tudományos pályára nem alkalmas minden áldozatok árán sem fog boldogulni, de lehet, hogy az iparos vagy a kereskedelmi pályán, mire éppen hivatást érez, megvethetné boldogulásának alapját. Mi tehát a szülő kötelessége ? Az iskola ítéletét, a gyermek egyeni tulajdonságait, valamely pálya iránti hajlandóságát tekintetbe véve, mig nem késő, oly pályát kell előtte nyitnia, melyre hivatást érez, melyen boldogulása biztosítva leend. Nigyban hangoztatjuk a hazai ipar pártolását, munkáljuk iparunk föllenditését s a család, melytől első sorban függ e téren is boldogulásunk, nem jár el lelkiismeretesen. Az iparos pálya nálunk elijesztő, elidegenítő ; a szülő mint intő példát hozza fel gyermeke előtt: „ha nem tanulsz, inasnak adlak." Pedig tanittatni, neletes gyorsasággal ettől a lélekkufártól, ettől a keritőnőtől. Futott . . . Nem nézett sehova. Csak rohant. Egy ház sarkánál aztán megállt. Keble pihegett, mint a sebzett galambé. Ott, ahol állott, egy hirlap szerkesztősége volt épen. A ház sarkán ki is volt téve az „Apró hirdetések" táblája. A jaró-kelők, a kenyérnélküliek nézegették azt. Micike nem tudta, mit néznek azok. Odament. Aztán olvassa . . . olvassa . . . „Kerestetik egy szelid, erkölcsös leány felirónőnek. Czim a kiadóhivatalban 4737" Ezt a hirdetést olvasta Micike. A kiadóhivatalban megkapta a czimet. Délután jelentkezett a hirdető kávésnál — Gerő apónál. Gerő apó apró szürke, de jóságos szemeivel végignézte. — Jó van kisasszony — szólt a remegő galambnak — felfogadom kasziros lánynak, vagyis felirónőnek. Este 8 órától reggeli 6 óráig kell irnia. Ezért kap havonkent 30 forintot ... Ne féljen ! Látom, hogy ön jó leány ! Az fog nálam is lenni ... Ne féljen ! Gergő apó őrizni fogja. Őrizte is ... . Senki sem bántotta Micikét, amint aranyos trónusában ülve gépiesen irta a Ferdinánd pinczér által diktált számokat. Micike pedig irt . . . irta azokat a hajszálvonásu számokat . . . gépiesen. Mert lelke másutt tévetygett. Annál a reszketős arczu, őszhaju aszonynál . . . aztán egy daliás, fekete bajszú ifjúnál. Fél évre irta már ezeket a számokat Micike. Ezalatt a fél óv alatt szüztiszta lelke annyit, oh annyit szenvedett. Persze, önök ugye nem tudják, mit tesz egy kasziros lánynak lenni ? Önök, ugye elitélik abban az aranyos trónusba ülő leanyokat ? De ne Ítéljék el ! Abban a trónusban egy rombadalt világ ül. Oh, ne bántsátok ezeket a szegény lányokat! Szivük úgyis össze van törve. Szivviláguk ugyib rombadőlt. Minek törnétek ti össze még jobban ? Minek ? , Azok az éjjeli baglyok nem bántották Micikét. Hogyan is bánthatták volna ! Mikor galambszelid szemeivel reá nézett azokra a tántorgó alakokra, hát akkor ezek — kijózanodtak. — Ne bántsanak ! Oh, ne bántsanak — rebegte parányi kacsóit összetéve, — oh, hagyjanak becsületesnek lennem. Oh, engedjék meg, hogy reszketős arczu, ezüsthajú anyámnak tisztességes kenyeret adhassak. Nem is bántották. Meg aztáíi ott volt Gergő apó, aki cerberusként őrizte Micikét. Szerették, dédelgették, imádták ezt a szenvedő arczu leányt. Jaj lett volna annak, aki a galamb