Pápai Közlöny – X. évfolyam – 1900.

1900-07-01 / 26. szám

Közérdekű független hetilap.- Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 30 fill. Laptulajdcmos és kiadó : vmL&ymm wmmm. HIRDETÉSEK és NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. Saját érdekünk. Ritkán foglalkozunk magunkkal, de az a lelkes pártolás és támogatás melyet utóbbi időben a t. közönség részéről lapunkkal szemben tapasztalunk kötelességet ró reánk, melynek teljesítésében el nem mulaszthatjuk rövid szavakban erre reflektálni. Mai számunkkal a tizedik évfolyam második felébe lépünk. Az olvasóközönségnek lapunkkal szemben tanúsított jóindulata felment bennünket a szokásos síppal, dobbal való reklamirozás alól. A tapasztaltak után meggyőződést szereztünk, hogy a „Pápai Közlöny "-nek létjoga van. Egy független, pártatlan, személyeket nem szolgáló, senkinek sem tőmjézenő, szókimondó hírlapra szüksége van Pápa városának. Es bátran, büszkén mondhatjuk, hogy szerkesztőségünk megfelel e hivatásának. Ugy mint eddig, ugy ezentúl is használni fogjuk a megrovás hangját ott, a hol erre szükség lesz. Véleményünket, meggyőződésünket — mely csupán a közvélemény hü viszhangja — megmondjuk ezentúl is nyíltan, leplezetlenül. Öndicséret, de viszont álszemérem nélkül elmondhatjuk, hogy a szerkesztőség beváltotta azt, a mit a „Pápai Közlöny" megindítása alkalmával a nagyközönségnek ígért. Lapunkat a nagy, igazságos közönség tartja fenn s erre büszkék vagyunk. Mi kizárólag a közönség érdekeiért harcolunk, melynek érdekeit teljesen függetlenül képviseljük minden irányban s melynek érdekeiért folytatott nehéz küzdelmekben csupán az igazság, tárgyilagosság és tisztesség vezeti tollúnkat. Egyenesen, tisztán, őszinte stylussal fogjuk ezentúl is megírni a véleményünket, nem engedve tért semminémü befolyásnak, hogy megértse azt városunk minden egyes polgára, ki városunk érdekeit szivén hordozza. Sok vitális közügyünk igényli a jelenben városunk minden egyes polgárának s igy a mi teljes erejű közremunkálkodásunkat is. Tudatában vagyunk a kötelmeknek s kivesszük a dologból a mi részünket is, azzal az eréllyel és függetlenséggel, mint azt eddig is megtettük. Törekvésünk, fáradozásunk azonban csak ugy lehet eredményes, ha a t. közönség szíves támogatását továbbra is biztosítja számunkra, mert nekünk ezenkívül nincs más támaszunk. Ép ezért teljes bizalommal fordulunk a félév küszöbén a t. közönséghez, hogy bizalmával és jóindulatával továbbra is ajándékozzon meg bennünket. Lapunkat a nagyközönség további pártfogásába ajánlva újra kijelentjük, hogy mi csakis a nagyközönség érdekét, a társadalom közjólétét, városunk haladásának ügyét, híven, lelkesült kitartással fogjuk szolgálni. Nem leszünk katonák, kik csak T SS C Z ü, Micike, Nagy pénteken lialt meg. Éppen mint a világ megváltója. Szombaton ravatalon feküdt. Vasárnap — éppen ezen a napo.n — mikor a harangok minden egyes csengőbongó szava. Azt hirdeti, hogy feltámadunk ! — akkor temették Micikét, Gergő apó kasziros Szomorú, oh igen szomorú története van a kis Micikének. Ott laktak valahol a Mátra alján. Kollár Dénes — Micike atyja — háromezer holdas birtok bérlője volt. Mikor Micike tizenhetedik évében lépet a Kollárék házában egyik kérő a másiknak adta a kilincset. • Hát iszen ki ne akarta volna birni azt a galambszivü, galambarcu leánykát ? Aki szelid volt, mint a galamb, jó volt, mint a galamb, és — — szerelmes volt éppen ugy mint a galamb. Nem is titkolta Kollár Mariska, hogy — Fodor Kálmánt, a jegyzőék dédelgő fiát szereti. Fodor Kálmán volt az, ki Mariskát Micikére keresztelte. Mikor Kálmán iskoláit bevégezte, átment Ivollárékhoz. Ott azt mondta Kollárnénak : — Aszonyom! Most elmegyek a fővárosba. Jogász leszek. Négy, vagy tán hat hosszú esztendő alatt lesz belőlem ember. Hanem mikor diplomámat kezembe veszem, asszonyom, akkor önökhöz jövök először — mint kérő. Addig kérem őrizzék meg számomra az én kis kékszemű, galambarczu galambomat, az én kis Miczikémefc. Legyen addig zálogba önöknél az én szeplőtelen becsületein. Jó vagy balsorsban én — mellettük leszek. Most pedig engedje meg aszszonyom, hogy az én jegyesemet, az én aranyhajú Micikémet megcsókolhassam. „Ott leszek mellettetek jó vagy balsorsban." — Igy mondta Fodor Kálmán. Pedig hát nem volt ott. Talán nem is tudta, (hogyan is tudhatná egy tartalékos huszárhadnagy,) hogy elmenetele után két évre milyen hamar bekövetkezett az a balsors. Egyik csapás a másik utan érte Kollárékat. Az egyik esztendőben a termést tönkre tette a jég. A másikban rettenetes marhavész ütött ki a környéken. Elpusztult minden állat. Egyszer aztán megütötték a dobot. . . . Mikor már a végrehajtó „harmadszor" szava elhangzott ugyanakkor a szérűskertből is hangzott valami. Mintha — lőttek volna. Néhány árverező kíváncsi volt megtudni a különös hang okát. Hátramentek a szérűskertbe. Tiz perez múlva aztán saraglyán vitték a leghátulsó szobában zokogó feleség és leány elé a férjet, az apát holtan. Mikor aztán Kollárné ráborult arra a fagyos semmire, hát akkor elkezdett reszketni . . . arca, keze ... és reszketett azután mindig. Aki pedig nem reszketett, aki köny, sírás nélkül végig tudta nézni az egész rettenetes tragédiát, az Micike volt, a galatnbképü Micike. Csak annyit mondott a fájdalomtól megőszült, a szenvedéstől összeroskadt anyjának. — Ne sirj anyám ! Holnap felmegyünk a fővárosba. Ott van Kálmán is. Aki megígérte, hogy sohasem hágy el. Tudok franciául, zongorázok, értek a kézimunka minden fajához. Ott megélünk addig mig Kálmán emberé lesz. Hiszen emlékszel ugy-e azt mondta, hogy 5—G esztendő múlva oltárhoz fog vezetni, kettő már elmúlt. A többi is el fog múlni. Ne sirj, én meg fogom keresni a te kenyeredet én édes, én kedves őszhaju anyám I . . . Mikor Budapestre értek, éppen csak annyi pénze volt a galambnak, a melyen egy udvari szoba egy hóra való kibérlésére elég. . Micike aztán ment kenyeret keresni. Oh, te aranyos, kékszemű ártatlan, te szüztiszta, te galambszivü kis leány, te is