Pápai Közlöny – X. évfolyam – 1900.

1900-05-06 / 18. szám

4MI /JJn i Közérdekű független hetilap. -Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyed­évre 3 kor. Egyes szám ára 30 fill. Laptulajdonos és kiadó : BmjLá^mm wmmm. HIRDETESEK ós NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. Pápa közélete, Van-e közélet Pápán ? Mielőtt erre a kérdésre választ keresnénk, kutassuk előbb, hogy mi társítja előbb és tartja össze váro­sunkban a különféle társadalmi ele­meket. Hála Istennek nem a politika, mert egyetlenegy politikai klubbunk sincsen és látogatott egyesületeink nem foglalkoznak politikával. Talán a tudomány ? Ez sem. Pedig van tudományos körünk. Megalakítottuk a Jókai kört, hol az emberi ész termékeit, a ma­gasztosabb tanokat napirendre lehetne tűzni és velők behatóbban foglalkoz­hatnánk, de hát mint tudjuk ez a kör is valószínűleg arra a sorsra fog jutni, mint a pápai közművelődősi egylet. Legalább a látszat nem bizonyít mást. Pedig erőnk elegendő volna hozzá, hogy a Jókai kört megmentsük tár­sadalmunk részére. De hát városunkban a nyárspol­gárias, hétköznapi szellem lehurro­gatja azt, a ki túlszárnyalja a filisz­terek szegény eszmekörét, melyben nincsenek megerőltető gondolatok, melyek az emésztést s az annyira dé­delgetett „Gfemütlichkeit a-ot megza­varnák. Szóval sem politikai, sem tudo­mányos sem irodalmi életünk nincs, mely összetartaná és össze forrasz­taná társadalmunk különböző rétegeit, hanem igenis vannak e helyett ki­sebb nagyobb klikkjeink, melyek sör­házakban és a kaszinóban intrigálnak s a legüdvösebb eszméket, kicsinyes apró cseprő személyeskedésekkel s ízetlen megszólalásokkal dugábadöntik. Olyan eszmék, melyek a mostani elnyűtt társadalmi rendszerünk újjá­szervezését keresztül vinni s a pety­hüdt „nem bánomság"-ot erőtől duzzadó tevékenységgé átváltoztatni volnának hi­vatva, csak nyomtatásban alkalmat­lankodnak olykor olvasatlanul hagyott s pillantásra sem méltatott vezércikk alakjában. Olyan törekvésekről, melyek vá­rosunk lakosságának biztos megélhe­tési forrást, s igy jólétet s megelé­gedést teremtenének, csak a társasá­gok „unalmas u emberei beszélnek. Olyan programm elvek pedig, melyek városunk szellemi és anyagi érdekei­nek előbbre vitelére szolgálnának, egyáltalán nem kerülnek beszédtár­gyává, mert senki sem törődik ve­lük, sem érzés, sem érdeklődés nincs irántuk. Miért ? Mert mi csak lamentálni tudunk ! Mert nézzük csak milyen az ér­deklődés városi közügyeink iránt, ha azok a kimagyarázhatlan közöny da­cára mégis napirendre kerülnek ? Erre talán már nem is kellene válaszolnunk, mert válaszunk úgyis azon egyetlen szóban culminál : semmi! Hisz fényes bizonyságot szolgál­tatnak erre a városi közgyűlések. Minden eszme, minden jóravaló tö­rekvés, mely városunk haladását cé­lozza, meddő vitatkozás s az úgyne­vezett Pató-Pál politikát eredményezi. S látják igen t. Uraim itt a bibi! A minden jóravaló törekvések és ideák iránt majdnem teljesen kö­zönyös társadalmunkba be kellene ültetni már valahára a közügyek iránt való érdeklődés termékenyítő magvait hogy ne lenne többé „hideg lélekre mázolt jégvirág" mint eddig volt. Milyen üdvös lenne, ha a társa­dalom is foglalkozna a város közü­gyével s megteremtené a fehér asz­• A jó barátok, Újhelyi Balázs és Dobos Zoltán testi­lelki jóbarátok voltak még nőtlen korukból. Ez a barátság tovább tartott, mikor már Újhelyi megházasodott, akkor is. Dobos Zol­tán úgyszólván mindennapos vendég volt Ujhelyiéknél. Ha nem vacsorált ott, hát legalább félórára vagy egy órára bement beszélgetni. El sem tudtak volna lenni egy­más nélkül. A kis menyecske, Ujhelyiné néha már duzzogott. — Azt hiszem, hogy te jobban szere­ted a barátodat, mint engem. Újhelyi Balázs mosolyogva csóválta a fejét. — No, no, édesem, csak nem akarsz összeveszitni bennünket V Dehogy akarta a kis Ujhelyiné. A vi­lágért sem akarta. Tr.dta, hogy ez a két ember ugy nőtt föl együtt, mint két fa, me­lyeknek egymásba fonódtak gyökerei, ugy hogy kés nélkül el sem lehetne választani s nagyon megsinylenék, ha valaki szétvá­lasztaná. Annak azonban megörült, mikor hal­lotta, hogy Dobos Zoltán is megházaso­dik . • . — Jól teszi. Látom, hogy derék em­ber, a ki példátt vett rólunk. Még jobban megörült, mikor megtudta hogy kit akar elvenni z oM R. Palásthy Eduát Somfalváról. — Eduát ? Hát miért nem mondta már régen '? Még tapsolt is örömében. Dobos Zol­tán megepetve tekintett rá. — Hát ismeri ? — Hogyne ? Hiszen együtt voltunk a zárdában, Ingerben. 0 egy osztálylyal len­tebb járt, de mindig velünk szeretett lenni a nagyobb lányokkal. Olyan furcsa szokása volt, hogy nyújtogatta a nyakát, de gyö­nyörű nyaka volt. Ugy hittük: a hatytyu­nyaku Édua. Megvan-e még az a szokása ? Mondja meg, ha kimegy Somlalvára, hogy tiszteltetem. Dobos Zoltán megmondta. De Palásthy Édua csak a szép hattyunyakát nyújtogatta, — Ujhelyiné ? Ujhelyiné '? Dohos Zoltán megmondta a leánykori nevét. — Ah, Ugy ? Emlékszem már. Azzal vége volt, többet se nem mon­dott, se nem kérdezett felőle Palásthy Édua. Zoltánnak rosszul esett ez a hetyke közönyösség. De hát persze ilyen az a leány­kori barátság. Kijönnek a nevelő-intézetből s elfelejtik egymást. Leczkéztetni azonban csak nem fogja a menyasszonyát. Igaz, hogy egy kicsit rá­férne erre az elkényeztetett büszke leányra, de hiszen majd megváltozik. A szive jó, arról bizonyos Zoltán. Ujhelyinét könnyű volt kielégíteni az­zal, hogy Edua is tisztelteti. A kis menyecs­ke már terveket csinált, milyen nagyszerű életük lesz, ha majd Zoltán nőül veszi Éduát Mindennap együtt lesznek. — Egyik nap nálunk, másik nap ma­guknál, Zoltán. Olyan barátságot még nem látott a vi­lág, a milyen benső barátságban fognak ők élni. — Ugy örülnék már, ha megvolna a lakodalom. Kissé kellemetlenül lepte meg Ujhelyi­nét, hogy a lakodalomra nem hittak meg őket, de aztán megfontolta, hogy hiszen ő tulajdonkép nem ismerős Palásthyékkal, csak Éduával, hát hogy is hihatták volna meg ? Az ura is ugy vélekedett. Micsoda jo­gon hitták volna meg őket ? Zoltán meg­mondta, hogy csak a rokonok lesznek ott s család egykét régi barátja. De ha majd ha­zahozta a menyasszonyát, legelőször Ujhe­lyiéket fogják meglátogatni. Elmúlt egy' hét, két hét, a harmadik hét is, Dobos Zoltán már többször eljött Ujhelyiékhez, de a feleségét még nem hozta el. Mindig volt valami mentsége, most a feje fáj, most a foga fáj, most kissé influ­enzás, meghűlt valahol. Ujhelyiné sopánkodott, sajnálkozott, ejnye szegény Edua ! Még orvosságot is

Next

/
Thumbnails
Contents