Pápai Közlöny – IX. évfolyam – 1899.

1899-12-31 / 53. szám

Közérdekű független hetilap. - Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 6 frt. Félévre 3 frt. Negyed évre 1 frt 50 kr. Laptulajdonos és kiadó : POLLATSEK FRIGYES. HIRDETÉSEK és NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban, és Nobel Ármin könyvkereskedésében Újévi beszámolónk. Lapunk legközelebbi szama a X-ik évfolyamba lép. Programmot szükségtelen adnunk. Megmaradunk régi álláspontunkon. Pápa városunk és megyénk közérdekeinek ellenőrzése a mi feladatunk, a mi programmunk. Aki szivén hordja Pápa város és a megye közügyét, az lapunknak is barátja, ahhoz bizalommal fordulunk és fölkérjük, hogy lapunkat ugy erkölcsileg, — mint előfizetés által — anyagilag támogatni s széles körben lapunk részére minél többeket megnyerni szíveskedjenek. Nem voltunk s nem vagyunk barátai az öndicséretnek, sem a nagy frá zisoknak. De ezek fölöslegesek is. Lapunk eddig megjelent számai közzen forogtak, s azokból mindenki láthatta az irányt, a melyet követtünk, a munkásságot, melyet kifejtettünk. És midőn az eddig megjelent számainkra utalunk, azt hiszzük, elmondhatjuk, hogy azt amit Ígértünk megtartottuk s igy bizalommal ajánlhatjuk magunkat városunk és megyénk értelmiségeinek támogatására. Lapunk előfizetési dija aránylag oly csekély összeg, mely — tekintettel az általa előmozdítandó czélra — szóba sem jöhet és mi meg vagyunk győződve, hogy városunk és megyénk nagy közönsége megérti a mi szavunkat és bizalmával megajándékozva támogatni fogja a „Pápai Közlöny * független közérdekű hírlapot, melynek fötörekvése, hogy hű tükre legyen Pápa város és Veszprémmegyének s annak mindenkor javára szolgáljon. Ez alkalommal tisztelettel felkérjük mindazokat, kik a lefolyt év előfizetési dijával hátralékban vanna'-, hogy szíveskedjenek tartozásaikat posta fordultával leróni és az előfizetést megújítani. Midőn ismételve kérjük előfizetőinket és a nagy közönséget, hogy bennünket jószándékunkban továbbra is támogatni szíveskedjék, ujult erővel fogunk a nehéz munkához a tizedik év küszöbén. A tizedik év küszöbén ! Vidéki, különösen Pápa városában megjelenő hírlapnak sok, nagyon sok. Tiz évig fenntartani magát tisztán a közönség pártfogásából ez nagy és nehéz feladat. Ezt a kegyes pártfogást kérjük továbbra is és kívánunk olvasóközönségünknek : Boldog újévet! Okuljunk az uj évben. A dunántuli városok közt egyik sem oly fáradhatlan a tervezgetésben mint Pápa város s mégis bár nem mondhatjuk, hogy bizonyos haladást nem észlelünk, de mégis m ndegyik város több haladást propukál a vagyonosodást, forgalmat és a városok modern fejlődését célzó intézmények felkarolásában és előnyös felhasználásában mint a mi városunk. Példákra nem szükséges mutatnunk, hisz azt minden polgár tudja, a kinek látköre szélesebb s a mi á'lai 0tainknak szemlélésében nem homályosult el, hogy többé soha helyre nem hozható hibát követünk el s megboesáthatlan gyöngeségünk tanújelét adjuk, ha e megbénító lethargiában, ezen örökös tervezgetéseken rágódó állapotunkban továbbra is megmaradunk. Összetett kezekkel nézzük, miként biztosítják maguknak a körülöttünk levő városok a fejlődés előfeltételen, látjuk, hogy milyen féltékeny gonddal őrzik megszerzett jogaikat, s hogyan igyekeznek az érdek láncaival magukhoz kötni a vidéket. Mi pedig ugyanezen idő alatt vitatkozunk, hogy melyik ujimmmm asszonynak a lelkében, a ki titkon, hangtalanul kérdi a feszü'eten szenvedő Krisztustól : »megváltottál-é engem is, vagy én kivétel vagyok az emberek milliói közül ?« A férje, a kinek képe ott áll az Íróasztala fölött, czirógatja a szemeivel. Aztán megszólal lágy, hizelgő hangon, félig kérve, félig imádkozva : — Sárika ! Az asszony összerezzent rá. A hangja mindig a szivéig ért. De azért nem felelt. — Sárika, — mondja a férfi, — édesem, csak még most az egyszer segítsen rajtam. ígérem, -hogy aztán soha többé nem fogok terhére lenni. Ez az utolsó. Most már betelt a mérték, meg fogok változni én is. Belátom, hogy hibás, bűnös vagyok, de belátom azt is, hogy igy nem élhetek tovább. Ha most ez egyszer még segit rajtam, meg vagyok mentve. Uj ember lesz belőlem, csak magának és a kötelességeimnek élek. Ne hagyjon elveszni . . . — Veszített? — kérdi nyugodtan, szemrehányás nélkül a felesége. — Igen, — szól megbánással a férfi. — De ez volt az utolsó. Esküszöm . . . — Ne esküdjék, tízszer megszegte már eddig is. — Most már nem, soha többet. A szerelmünkre mondom. — Nincs már semmim, István. Hiába minden, késő a megbánás. Busán, halkan hangzott a válasz. Ebben a néhány szóban feltétlen megadás volt. Mint a ki leteszi a fegyvert a sorsa előtt, mert tudja, hogy hiába való fáradság minden küzdés. — Ha nem segit, meg kell halnom. Ezt is mondta már, István. — Igaz, de nem kellett odáig menni, mindig találtunk módot a megmentésemre. — Már nincsen semmi mód. — Jó, akkor meghalok. Ránézett az asszonyára. Az meg szelíden tekintett reá vissza. Akkor aztán odacsuszott hozzá a térdein, és sirt, sirt előtte gyáván, férfiatlanul. Az meg feltuszkolta, szeretettel déde^etve vigasztalta. Mikor elcsendesedve odaült melléje, a régi, de a réginél sokkal bánatosabb hangon mondta neki : — Szegény István ! Annak meg felragyogtak rá a szemei, mohón kapott a kicsiny, fehér kezek után : ugy-e, segit még rajtam ! Ugy-e, nem akarja, hogy meghaljak ilyen fiatalon, hogy elpusztuljak nyomorultan, hogy itt hagyjam mindörökre ! Nem a haláltól félek én, csak magát nem akarom elhagyni, mert szeretem ma is ugy, mint akkor szerettem . . . „Akkor . . E szóra leomlott a fájdalomból szőtt fátyol az asszony könyes szemei előtt. Lelkének letördelt szárnyai mintha újra megnőttek volna, mert visszaszállt rajtuk a múltba. Ez az ember, a ki most itt a lábainál sirt, akkor a mindene volt. Szerették egymást az első fiatalság égiglobogó szerelmével, ő, a szegény leány és a gazdag, „Szeretlek:" A szobában mindenütt az égszínkék uralkodott. Ugy nézett az a kis fészek, mintha a boldogság tanyája lett volna. A ki belépett oda, első perezben tisztában lehetett az úrnője egyéniségével. Kényelem-szeretet, jólét és izlés áradt mindenfelől. Választékos, finom tulfinomságában szinte betegesen gracziózus volt ott minden. Három oltára volt ennek az illatos kis szentélynek. Egv az Istené, a térdeplő fölött álló nagy feszülettel. Ennek a kereszten függő Krisztusnak kiszenvedése tekintete éppen a szófára esett. Mintha vigasztalást, erőt akarna átvinni abba a másik két szomorú szembe, a mely e perezben merően nézi . . . A másik oltár a hiúságé, felékesítve a toilette minden ralíinált segédeszközével. Aztán a harmadik: az Íróasztala, egy drága, japáni terítővel letakart asztal, a mely fölött egy életnagyságú olajfestmény áll, egy délczeg, gyönyörű férfi, a kinek gondtalan szép arczárói csak ugy sugárzik az élet-öröm . . . Mindezek a tárgyak, s a többi is valamennyi meg volt számozva. Semmi sem képezte már tulajdonukat, le volt foglalva minden. A sivár jelon, a reménytelen jövő, a eledésbe vesző mult ott kisértett annak az asszonynak a lelkében, a ki titkon, hangtalanul kérdi a feszü'eten szenvedő Krisztustól : »megváltottál-é engem is, vagy én kivétel vagyok az emberek milliói közül ?« A férje, a kinek képe ott áll az Íróasztala fölött, czirógatja a szemeivel. Aztán megszólal lágy, hizelgő hangon, félig kérve, félig imádkozva : — Sárika ! Az asszony összerezzent rá. A hangja mindig a szivéig ért. De azért nem felelt. — Sárika, — mondja a férfi, — édesem, csak még most az egyszer segítsen rajtam. ígérem, -hogy aztán soha többé nem fogok terhére lenni. Ez az utolsó. Most már betelt a mérték, meg fogok változni én is. Belátom, hogy hibás, bűnös vagyok, de belátom azt is, hogy igy nem élhetek tovább. Ha most ez egyszer még segit rajtam, meg vagyok mentve. Uj ember lesz belőlem, csak magának és a kötelességeimnek élek. Ne hagyjon elveszni . . . — Veszített? — kérdi nyugodtan, szemrehányás nélkül a felesége. — Igen, — szól megbánással a férfi. — De ez volt az utolsó. Esküszöm . . . — Ne esküdjék, tízszer megszegte már eddig is. — Most már nem, soha többet. A szerelmünkre mondom. — Nincs már semmim, István. Hiába minden, késő a megbánás. Busán, halkan hangzott a válasz. Ebben a néhány szóban feltétlen megadás volt. Mint a ki leteszi a fegyvert a sorsa előtt, mert tudja, hogy hiába való fáradság minden küzdés. — Ha nem segit, meg kell halnom. Ezt is mondta már, István. — Igaz, de nem kellett odáig menni, mindig találtunk módot a megmentésemre. — Már nincsen semmi mód. — Jó, akkor meghalok. Ránézett az asszonyára. Az meg szelíden tekintett reá vissza. Akkor aztán odacsuszott hozzá a térdein, és sirt, sirt előtte gyáván, férfiatlanul. Az meg feltuszkolta, szeretettel déde^etve vigasztalta. Mikor elcsendesedve odaült melléje, a régi, de a réginél sokkal bánatosabb hangon mondta neki : — Szegény István ! Annak meg felragyogtak rá a szemei, mohón kapott a kicsiny, fehér kezek után : ugy-e, segit még rajtam ! Ugy-e, nem akarja, hogy meghaljak ilyen fiatalon, hogy elpusztuljak nyomorultan, hogy itt hagyjam mindörökre ! Nem a haláltól félek én, csak magát nem akarom elhagyni, mert szeretem ma is ugy, mint akkor szerettem . . . „Akkor . . E szóra leomlott a fájdalomból szőtt fátyol az asszony könyes szemei előtt. Lelkének letördelt szárnyai mintha újra megnőttek volna, mert visszaszállt rajtuk a múltba. Ez az ember, a ki most itt a lábainál sirt, akkor a mindene volt. Szerették egymást az első fiatalság égiglobogó szerelmével, ő, a szegény leány és a gazdag,