Pápai Közlöny – IX. évfolyam – 1899.

1899-12-31 / 53. szám

2. PÁPAI KÖZLÖNY 1809 deczember 31. tás volna jobb ; hónapokon keresztül fogyasztjuk egymás erejét a célra nem vezető vitatkozásokban, a végeredmény pedig, hogy a tervek, maradnak tervek. Miért van ez igy és mi az oka annak, hogy nem tudjuk a felvetett terveket létesíteni ? Mondjuk ki őszintén : nem bízunk önmagnnkban s nem azért, mert ha vannak is lelkes embereink, de azért szívvel-lélekkel nem működnek a tervek megvalósításán. Igen magában a városi tanácsban számos oly férfiú van, aki magarészéről mindent megtenne s akinek elegendő erélye és akarata lenne ezen reformokat végrehajtani, melyek váró sunknak vitális érdekeit képeznék. Fel is szólalnak ezek minden egyes alkalommal és felszólalásaik egy kis életet is kölcsönöznek a tanácskozásoknak, de javaslataik ad akta tétetnek és ha immel-ámmal tudomásul is veszik azokat, érdemleges tárgyalás alá nem veszik s a „feledés fátyola" fedi őket. Nagyon helyesen mondja a közmondás, hogy „Szemesnek áll a világ" de ez reánk eddigelé nem vonatkoztatható. Mert hát az örökös tervezgetések, ha szép álmok maradnak csak, előbbutóbb nevetségessé lesznek. A szomszédos városok folyton emlegetik, hogy Pápa mi mindent akar s hogy menynyire haladunk, de ha azt tudnák, hogy amit mi akarunk, minden csak tervezgetés akkor csak nevetve emlegetnék a mi eredménytelen erőlködéseinket. Igen odajutottunk, a folytonos tervezgetés folytán, hogy az időként felvetett terveket még a lakosság nagy része sem veszi komolyan. A vélemények erre vonatkozólag karakterisztikus vonásaik szerint a kővetkezők: A legnagyobb rész a közérdekű kérdésről egyetlen fiu. A szülői akarat ellenére, azok áldása nélkül adta neki nevét. S Ők szerelemmel, gazdag szívvel, de szegényen kezdjék meg az életet. A férfi sokat tanult, esze biztosította exisztencziájukat s az ügyvédi iroda — ugy látszott eleinte — aranybánya volt. Igen, az első percztől kezdve, hogy megismerte őt, ugy hitte, egymás boldogságáért teremtettek. Abból a nagy, szertelen szerelemből a sok bánat sem vehetett e! mindent el mindent. Eszébe jut az esküvője napja, mikor fehér selyemruhájában várta az ő egyetlenét. Mintha itt mellette e perczben valahol meglebbent volna a mennyasszonyi fátyola, mert ugy képzelte, hogy leomló redői közül feléje röppen annak minden hófehér álma. Csak aztán később ne jöttek volna az árnyak, a sötét fekete árnyak, a melyek betolakodtak az életűkbe és egy-egy időre elfásitották a szivét. Ha a kártya, a játékszenvedély nem ölte volna meg az ő embere józan eszét, ma is éppen olyan boldogok lehetnének. De annak mindent feláldozott. Pédig zsenialitás mak hire messze elment, távol vidékekről is felkeresték, de ő elhanyagolt mindent, lassankint kiveszett a szivéből minden nemes érzés, meghalt a szerelme is — — régen meghalt, csak éppen, hogy az asszonya nem tud róla, meit ha rászorul, ki-kifesti néha a halott arczát . . . És vesztett, mindig vesztett. A szülőitől semmit sem remélhetett, hitele kimerült, felesége anyját is megfosztotta kicsinyke vagyonától, az is a legjobbkor halt meg, szegény és neki nincsen semmije, a mit pénzzé tehetne, csak éppen a levegő, a mit beszív az tudomást nem vesz, vagy egyszerűen csak vállat von reájuk. A második csoport lemondott. Mivel nem lát intézkedéseket melyek a város régi jóllétét és virágzását visszavarázsolnák — azért maga sem mozog s habár többen jogosan kiragaszthatnak az ajtójukra: ^Itt eszmék bőven kaphatók" ök hallgatnak mélységesen. A harmadik csoport a maradiak. Nem hogy kezdeményeznének — de megakasztják a fejlődést. Általánosan elteijedt azon nézet, hogy a sajtónak első kötelessége a közvélemény előtt folytonosan ébren tartani az alkotandó alkotásokat és sarkalni, biztatni, ösztökélni az ujjitásoknak megtestesitésére hivatottakat. Küzdünk is fáradhatatlanul, de elvégre is nem lehet és nem szabad a közönséget bolondá tennünk avval, hogy légvárok mellett kardoskodunk és avval telebeszéljük a publikum fejét. Pedig az örökös tervek, örökös regisztrálásával ugy önmagunkat, mint a város közönségét csak áltatjuk, mert daczára annak, hogy elvben és tervekben a haladás országútján száguldozunk, tulajdonképen pedig a stagnatio fojtogató karjai között tespedünk. Pedig nincs időnk a gondolkozásra. Tettre hiv a helyzet. Ha nem hagyunk íel a Pató Pál politikával s nem érezzük át a fontosságát a közmondásnak, hogy „Szemesnek áll a világ" ugy az örökös tervek és jámbor óhajtások keretébe kerülünk, mely nem haladást, hanem la >su pusztulást von maga után. A rendőrkapitány figyelmébe! Közbotrányos állapotok uralkodnak nálunk a heti piacok alkalmával. Elszaporodtak az övé, de talán már az sem soká. Mert ha nem tud magán segíteni, meg fog halni . . . Hangosan ismételte gondolatait: — Ha nem tudunk most segíteni meg fogok halni. Számított e szavak hatására. S mikor látta, hogy megindulnak a kőnyek felesége szemei'iöl, még ő vigasztalta. Volt neki egy titkos, bűvös varázsa. Egy szó, a mit sok millió emher elmondott már, de a mit senki nem tudott oly forrón kiejteni, mint ö. Most is odahajol hozzá és a tekintetébe kapcsolódva mondja neki: szeretlek ! Éppen akkor csendült meg a temető kis harangja. Temettek valakit, a koporsót az ablakuk alatt vitték el. Erre a szomorú látványra, mint maga a kétségbeesés, riadt fel az asszony szivében a félelem, hogy ha nem segít, tán két nap múlva már éppen ugy viszik ki a föld alá ezt az életerős daiát. Felszökött, és megállt az ura előtt. A szemében őrületes fénynyel égett valami mélységes láng. Ugy csak a fekete szemek tudnak lobogni, mikor a lélek tébolya ég benne. Mintha mondani akart volna valamit, de nem szólt, csak egy értelmetlen kiáltással futott a szekrény felé, hogy gyorsan, idegesen kihányja tartalmát. Valami ékszert, elfeledett értéket keresett tán, mig türelmetlen izgatottsággal babrált a csipkék és szalagok között. Egyszerre diadalmasan kiáltott föl. Egy bársony tok került a kezébe. Abban volt a mult utolsó, egyetlen emléke, egy gyönyörű kivitelű. műbecsü tőr. A nászútjuk alatt vették Olaszországban, ott tetszett meg neki anynyira, hogy meg kellett vennie az urának. Drága kövekkel kirakott markolatján egy a piaci hiénák s valósággal terrorizálják a fogyasztó közönséget a vételben. A kofáknak és közvetítők kartellt kötöttek s azt tesznek a piacon, amit akarnak. Abban az értelemben, amit a kartellről beszélünk tán nincs meg a piacunkon, tán lehetne is sprengolni, hogy ugy mondjuk a kartell embriót, de kétségen kivül a mi piacunkon is van és a kis pénzű embernek éppen olyan, mint a milliós részvény vállalatoknak, ha a fogyasztók kartellje fenyegeti. De hát nézzük csak, hol van az a piaci kartell és kik nézik ? A kartell időszerű s a heti piacokra van berendezve ; űzik a kofák némelyike s a közvetítők igen szemérmetlenül. A módszer a következő : az árusoktól korán reggel őszszevesznek mindent, szövetkezéssel szabályozzák az árakat s másodkézből kapván szükségleteit a fogyasztó, az mesterségesen van megdrágítva s mesterségesen nyomva egységárakkal, mert a kofák és közvetítők karteliben vannak. A kofák és közvetítők kartellje tehát kétirányú. Rossz és önző céljaikra vau az kihasználva az árusító ellen, rossz és szipolyozó a vevőre, a fogyasztóra. Fölhívjuk a. városi hatóságot vessen csak ügyet, mesterkedéssel teszik a mi piacunkon a kofák azt, hogy ők a közvetítők a közönség órra elől elszedjék a valamire való jószágot s aztán drágán eladják. Meglopják a pirkadó hajnalt és okkupálják a piacot, s a közönség nem tudja mire vélni, hogy miért drágul ugy meg a piac ? Ha lehetséges az, hogy a kofák piaci vétele feltételekhez és időhöz vannak kötve, ha lehetséges az, hogy a városi hatóságnak elsőrendű dolga, miként a vevőközönség ne engedtessék óda tisztán a kofák és közvetítők önkényéne': és főleg, ha a városi hatóság mindig bír ama helyeken kellő rendőrközegekkel, melyeken a kofák kártellját megtöri, akkor szabályozhatja, hogy a piac mikor kezdődjék s a piacra törő elárusítóit a város vegén a kofák nem foghatják megközelíteni. Azt hisszük talán lehetne ez ellen valamit tenni ? Szomszéd városainkban mindenütt szabályozva van, hogy a piacra törő elárusítót a város végén a kofák és közvetítők ne közelíthessék meg, talán nálunk is lehetne inarany falban bele volt vésve az a nap, mikor először szólt hozzá szerelemmel, s a háromélü tőr mindenik oldalán e szó : .szeretlek." A férfi átkarolja a nejét, hálásan néz, rá, de azután sürgeti tovább . . . — Nincs más semmi sem. Ez volt az utolsó. Az ékszereim, az ezüstön mind elmentek. — Ez pedig nem elég. Hát nincs segítség. Pedig nem tudok pénzt szerezni sehol. Mielőtt magának szóltam, megpróbáltam mindent. Elvagyok veszve ! — Megtennék érte mindent, mindja fájdalmasan a szegény asszony. — Mindent ? kiált a férfi. Jó, meglátom tud-e értem áldozatot hozni ? Hiszen tulajdonképpen nem volna benne semmi, éppen semmi. A felesége kérdőleg, visszafojtott lélegzettel néz rá, ő meg fel és alá sétálva beszél: — En bizom magában, ismerem. Tudom, hogy nagy, erős, mint maga az Isten. Iíyen lélekkel, mint a magáé, mindent lehet és szabad tenni. Aztán az életemről, boldogságunkról van szó. Megakarja-e menteni ? — Meg, mond értelmetlenül az asszony. — Esküdjék meg rá, hogy nem itél e érte, hogy nem íorgalja ki más értelembe szavaimat. — Esküszöm ! — És hogy meg is teszi. — És hogy meg is teszem. — Jó. Mi magának a legszentebb ? — A szerelmünk. — És az anyja sirja.