Pápai Közlöny – IX. évfolyam – 1899.

1899-12-24 / 52. szám

IX. évfolyam Pápa, 1899. deczember 24. 52. szám Közérdekű független hetilap. - Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 6 frt. Félévre 3 frt. Negyed évre 1 frt 50 kr. Laptulajdonos és kiadó : POLLATSEK FRIGYES. HIRDETÉSEK és NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban, és Nobel Ármin könyvkereskedésében A megváltás tényének s benne a ker. világ és társadalom legmagasabb évfordulati ünnepének emlékét üljük. Dicső nap, magasztos évfordulati ünnep ez, melyhez hasonlót még nem jegyzett az évezred tanulságos emlékét megörökitö történetíró kéz 1 Mennyire nemes, örök időkre szóló és megfizethetetlen kincsek azok, mik az emberiség egyházi és társadalmi életében ez évforduló megváltási tényéhez fűződnek . . . csodálatos módon kapcsolva egy időponthoz multat és jövőt 1 Visszatérjük-e ennek bebizonyítása végett ama szomorú idők történek teljes mértékű ecseteléséhez, melyek a betlehemi echóban elhangozott megváltó szózat előtt tényezőiket szerepeltették? Feltárjuk-e a sötét leplet, mely a tudás, és hasznos ismeretek tiszta egét, lételének okát, végczélját oly áthatlan burkolattal vonta be az ó-világ szeme előtt? Ismertessük-e a vak ösztönt, mely lépten-nyomon ábrándokba me rité, kétség és tévelygés útjaira vezérlé szenvedélyének áldozó birtokosát? Szemléltessük-e a ridegen számító ész müvét ; fejtegessük-e ^az általa létesített törvény lelketlen betűjét ? Jellemezzük-e a meghunyászkodó félelmet igénylő „erős bosszúálló" Jehovát; a kizárólagosságára és praktikulárismusára oly sokat adó s ugyanazt frigyládájában nagy előszeretettel őrizni szerető alattvalót ? Oh ne! Zárjuk be e sötét lapopat s ne feszegessük ^parányi részletekig annak az időnek történetét, mely önmaga méhében hordozza megsemmisülésének csiráját! Csak egy általános tekintet s belátnunk kell, jnen nyíre hibás alapon állt az egyed s a társadalom. A szenvedély és gyűlölet harcza évezredeken keresztül folyt, de arra nézve, hogy uj alapra fektesse az emberiség szelieméletét, hogy az egyertértésben a közjóra s egy már, boldogiMsVa czélzó szeretetben egyesüljön; haszontalan volt minden ember törekvés 1 Ezt hozta — amazokat szüntette meg a megvdtás nagy napja az e'ső karácsony ünnepe ! Jézus születésével, a vele és általa földre költözött isten szerint való tanokai tehát pusztulnia és vesznie kellene mindannak, ami előtte hibás alapon vezette és szabályozta az emberiséget. De a romba dőlt világ omladékain egy uj, szebb élet hajnala tárult fel a kereszténység elvei intézményeiben. Az egyéni és családi erények, miket a krisztusi vallás boldogító ereje fejtett ki és szentelt meg; a polgári társadalom és szabadság, miket a krisztusi szeretet szívhez szóló törvénye alapított meg és a jogtisztelet tart fenn, a különféle jótékony intézetek eszméi, melyek által a szenvedő emberiség gyámolitást, az elhagyatott özvegyek és árvák felsegélést és gyámolitást nyernek, az emberi méltóság, érzése; a szabadság, egyenlőség és testvériség, mind megannyi szép és magasztos eszmék, melyek megvalósításától az emberiség s a valódi kultura előhaladását méltán várhatjuk; mindegyik ama betlehemi csillagból sugárzott ki ; mindegyik karácsonyi áldás, karácsonyi öröm s bennök határozódik valójában a megváltás dicső ténye és tana. Ezekben érte el az emberiség azon életirányt és alapot, melyen ma is ál', melyen egyházi és társadalmi létezésének jogosultsága, —- önmaga nemesítése és fejlesztése érdekében valódi hivatásához illőleg, mindenkor Lsikeresen közreműködhet. Tizenkilencz századon keresztül R. fc A csodatevő harangszó. Alacsony parasztszobában, a hol a kandallóban égő nagy fatönkök szemsértő világosságot terjesztett ki hirtelen fölemelkedett Péter mester — vagy mint a falu népe sok földje, erdeje és rétje miatt nevezte; a gazdag Péter, — és oly egyenesen állva, mint a gyertyaszál, karját előrenyújtotta és viszonzást nem tűrő dörgő hangon igy kiáltott : — Nem, soha, érted, sohasem mégy férjhez Jánoshoz, ahhoz az éhenkórászhoz. Értedted ? . . . Lányom vagy, és kötelességed szót fogadni 1 . . . Cornedieux neje leszel, a biró fiáé 1 Ezt akarom ... Én vagyok itt az ur senki más ! És most öltözz fel ! A fiatal leány kétségbeesve tördelte kezeit és még egyszer megpróbálta az öreg parasztot meglágyítani. Könnyes szemekkel könyörgött : — Apám, édes apám, hallgasson meg ne tegye leányát szerencsétlenné ! Nem szeretem Cornedieux-t ! Meghalok, ha hozzá kényszerit! Apám, apám ne tegye ezt! De az öreg félbeszakította és öklével verve az asztalt, káromkodott. — Elég volt az ostobaságból! — kiáltott dühösen. — Tudod, hogy a mit egyszer m egmondtam, azt nem másítom, meg többé Cornedieux neje leszel, a ki kezedet kérte büszkék lehetünk erre a házasságra. Első esküdt leszek nemsokára, biró is lehet belőlem. De különben is Cornedieux derék legény. Ha még nem szereted, majd megszereted később, és ezzel legyen elég, értedted ? — szólt ismét feldühödve lánya hallgatásán, kit nyersen karján ragadott. — Igenis, atyám, — válaszolt Claudine kőnyeit visszatartva. Hevességét kissé restelve, szelídebb hangon folytatta az öreg : — Nono, ne félj, nem lesz semmi baj ! Néhány lépést tett fel s alá 1 szobában és fürkésző tekintetet vetett a gyenge, szelid leányra, a ki ellenkezni próbált vele. Szerencsére a félreértés megszűnt, a leány elösmerte az igazságot, mit később be fog látni. — Tehát ennél maradunk, — szólt az öreg rövid szünet után. — Megmondom neki, hogy örömmel beleegyezel. Ma este beszéltek egymással. Még ma este megtartjuk az eljegyzést és — folytatta kissé zavartan — tudod, hogy vendégek jönnek és pedig a te tiszteletedre csinosítsd hát ki magadat. — Igen, atyám, — szólt Claudine viszszafojtott zokogással. —• Vedd fel a rózsaszínű ruhád, légy okos, —^tette hozzá kissé sajátságosan érintve Claudine állhatatos hallgatagsága által. — Igen, atyám, szólt a leány atyján nézve, — okos leszek. •— No hát, — szólt az öreg és olyan mozdulatot tett, mintha leányát meg akarná ölelni, a mit ez azonban szándékosan elkerülve, kiment a szobából. Kissé meglepetve mormogott Péter mester magában. — No igen . . . már nagy leány . . . nagy leány . . . Az ajtóra nézett, melyen Claudine távozott, és zavartari vakarta a fülét. — Haragszik rám, — szólt magában, — ez világos, nem akart megölelni a hamis. Pillanatig gondolgozott, maj kissé nyugtalankodva igy folytatta : Olyan különös volt, a mikor azt mondta : „Igen atyám okos leszek." Miért nézett ki olyan különösen ? Eh, ostobaság, majd túlesünk rajta ! De mégis nyugtalankodott kissé, a midőn visszaemlékezett leánya halvány arczára. Egy pohárka pálinkát hajtott föl sziverősitőül és aztán a nagy karosszékbe ült, a kandallóval szemben. A jó szeszes ital ismét jókedvre hangolta. A kandalló enyhe melegénél elfelejtette az imént lefolyt kellemetlen szóváltást. — Majd elfelejti azt a Jánost, — szólt kényelmesen nyújtózkodva. — Istenem, hiszen derék ember józan, munkás, nem szalad se a korcsmába, se a lányok után. Azonban, — és most ismét hörpentett egyet a pálinkából, — nincs egy tenyérnyi földje sem, és ilyennek adj cm a lányomat minden egyebemmel