Pápai Közlöny – IX. évfolyam – 1899.

1899-11-05 / 45. szám

IX, évfolyam Pápa, 1899. november >& 45. szám PÁ P Közérdekű független hetilap. - Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 6 frt. Félévre 3 írt. Negyed évre 1 frt 50 kr. Laptulajdonos és kiadó : POLLATSEK FRIGYES. HIRDETÉSEK és NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban, és Nobel Ármin könyvkereskedésében Eljött az évnek azon napja, melyen mindnyájan gyászünnepet ültünk egyaránt. Megemlékeztünk azokról, kik e földről boldogabb hazába költöztek, örökre. A halottak birodalma e napon megúépesüH, mert e napon a meghaltak emlékének gyászünnepe. Mily megfélemlítő benyomást gyakorol az emberi kedélyre a halál. Könyelmtl pillanatokban pedig hányan óhajtják és kérik jövetelét és hányan dobják magukat — megfontolatlan észszel — a halál hideg karjaiba. Ha elgondoljuk, hogy minyájunknak át teell szenvednünk a halál kínját, hogy ez alól senki sem vonhatja ki magát, jóleső nyugalommal tekintünk változhatatlan sorsunk elé ; mert tudjuk hogy gazdag és szegény, gögös és szerény, hivalkodó és alázatos egy véget ér, a halállal megalkudni nem lehet, a halál egyenlő mértékkel mér. Hogy sokszor szeszélyes, a mennyiben egyiket előbb váltja meg a földi szenvedésektől és hosszabb kínlódás árán, mig a másiknak hosszabb életidőt enged és röviden végez vele, az utóvégre nem tesz különbséget, mert az emberi élet bármily magas kort érjen el nem hoszszabb az egy napos pillangó életnél és nem egyébb mint egy pillanatig tartó tünő álom. Gazdag, szegény a terneíőbe siet, kezükben a megemlékezés, a szeretet örökbecsű zálogával a koszorúval, hogy elhelyezzék azt kedveseik csendes sírjára. Mig ezek elhegyezték >zeretleik behantolt hamvai felett, szemeikből kicsordul a fájdalom könnycsepje, ajkaikról pedig ájtatos fohász alakjában száll az ima az égbe. Nincs arc, melyen a bánat kifejezése nem mutatkozna, nincs sziv, melyen már a félig behegedt seb újra ki nem fakadna s csak azon remény, hogy eljön majd a feltámadás ideje, vigasztalással halja át mindnyájunk szivét. Ott látjuk a bánatos özvegyet, ki szerető férje sírjára borul, ott látjuk a gondos anyát, ki magzatja fejfáját át karolva zogok, ott látjuk az árvát, ki térdre borulva emeli fel könnytelt szemeit az égre, mindnyájan egy imát rebegnek s a könnybe lábadt szemek mindazt mondják : Feltámadunk! Ezen reményben hagyják el a temetőt, búcsúznak el a néma ajkúak birodalmától, hisz egyik sem tudja, vájjon a jövendő év e gyásznapján nem lesz-e már lakója a csendes halottak birodalmának. Mementó mori! Mi lesz a vasúttal ? Szükségtelen talán bővebben magyarázgatnunk, hogy ezen vasút alatt a pápa-kisbér-bánhidai vasutat értjük. Valóságos tengeri kígyójává lett ezen vasút városunknak s nem is csodálkozunk azon, hogy egész halmaza a kérdezösködéseknek érkezik hozzánk, melyek egyöntetű tenorban ezen vasút mibenlétét fürkészik. Ezen kérdezősködések épen kapóra jöttek. A pápa bánhidai vasútnak ügyét mi is kérdés tárgyává akartuk tenni, mert nekünk is ugy tetszik, hogy ez az ügy nagyon is a bibliai leányzó sorsára jutott, egy kicsit nagyon is elaludott, vagy talán elaltatták. mm Ölerna/toeriA mikor én tégedj Az ölembe veszlek, Nem éfzék ... nem tudom, Hogy futnak a perczek. Tűi Világi álom Karjaiban élek, Ezer kedves képet látok S az mind a te képed. Ha tűzpiros ajkad Mézét szivja ajkam Hosszan, forrón, kéjjel, Mig elcsattan halkan : Szivem majd megszakad, Oly gyönyörre higott, Soha, soha nem kívánok Nagyobb boldogságot. Erős az én szivem, Több is elfér abba, Szerelmesem, jöjj hát Ölelő karomba! Igaz, édes legyen Csókunk, a mig élünk, Szeretkező gerlepárok Tanuljanak tőlünk. A messalliance. A nagykarádi kastély közvetlen szomszédságban feküdt a gerincei Jcastély, melynek utolsó urát most helyezték el az ősök sírboltjába. Kihalt az ág és a kastély, és azt övezö rengeteg birtok eladóvá lett. Csakhamar megvették. Valami pénzügyi nagyság, börzei kapacitás és takarékpénztári nagyhatalom fizette ki a rengetek vételárt. Épen tavasz volt, szép idők jártak ós „uj ur" beült az ösi birtokba. így került Galanta Károly bankdirektor ur a nagykarádi grófék közvetlen szomszédságába. Az öreg méltóságos asszony szinte elszörnyüködött, mikor az uj szomszédok érkeztéről tudomást nyert. A méltóságos grófnőnek ugyanis sehogysem tetszettek a jövevények. Pedig még nem is látta őket. A fiatal comtesse, Ilona, közömbös maradt s kijelentette, hogy „megélünk a gerincei szomszédság nélkül is," mig Tivadar gróf kereken- kijelentette, hogy őt érdekli az uj tulajdonos családja. A gróf ugyanis egy bá'on már találkozott a kapaszkodó milliomos Galanta családjával és Galanta Irénnek nem mindennapi szépség volt az, mely őt anyjával szemben a fenti kijelentésre késztette. Csakhamar azután napirendre tértek a grófok az uj szomszédság felett. Legfeljebb kedvteléseiknek szabtak határt, nem lovagoltak át Gerince felé, maradtak saját- területükön. Csak akkor szörnyűködött el a grófné, mikor egy szép napon a kastély főbejáratához könnyű kocsi gördült és a komornyiktól felküldött névjegyről Galanta Károly nevét betűzte ki. A család tanácsot tartott, melyen a gróf akarata érvényesült. Elfogadták Galantaékét.; Csakhamar be is lépett Galanta ur, karján vezetvén leányát, Irént. Az apa alacsony termetű férfiú volt ritka előkelőséggel öltözve, mig leánya karcsú és magas, szépsége pedig ragyogó. Hideg /és szófukar volt a grófné és leánya, de annál legkötelezőbb szeretetre, méltósággal társalgott Tivadar gróf. Mikor a Galantaiék elutaztak, a grófné igen boszusan nézett fiára ki azonban igen udvariasan kezet csókolt anyjának és lovat nyergeltetett. Csakhamar kengyelben is volt és vágtatott a gerincei országút feló. Nemsokára utóiérte a haza igyekvő Galantaiakat s a feléje tekintő Irén előtt megemelve kalapját, tova száguldott. A nagykarádi kastélyban ismét komoly tanácskozás volt. . Az öreg méltóságos aszszony hivta össze. Arról volt ugyanis szó, hojy az uj szomszédok látogatását viszonzatlanul hagyni nem lehet. A grófné, amennyire zárkózott kedélyű volt és a mily mér-