Pápai Közlöny – IX. évfolyam – 1899.

1899-10-29 / 44. szám

.2 j. PÁPA KÖZLÖNY 1899 október 29. egyszer kijönnek hozzánk, hogy földí­szítsék nyugvó helyünket s a részvét őszinte könyíiit hullassák érettünk. Jól esik ezt most életünkben tudnunk s igy a halál pillanata is könyebben elvisel­hető lesz reánk nézve. Mert a halál bizonyos ; az elmú­lás nem késik. A halál nem ismer pro­tektiót. A világ tényezői, a koronás királyok, de egyúttal a mankón bicegő koldusok is idővel por és hamuvá led­nek. Van tehát mégis egyenlőség ezen a földön, de ezt az egyenlőséget em­ber és ember között csak itt látni meg a maga valódiságában: a sirdombok alatt. A temető külső képe azonban is­mét mást mutat. Az emberi hiúság és a hivalkodás itt is meglátszik lépten­nyomon, sőt talán élesebben és főltü­nőbben, mint bárhol másutt. A ki fizet, annak csontjai fölé raknak egy égbe­törő, a melyen néhány forintért száza­dokra szóló dicsőitést vés ki ékes rit­musokban a kőfaragó. Amott a távol­ban nyugs/ik egy hazájáért elvérzett hazati ; korhadt fakereszt hirdeti, hogy nincs utódja s ha van, nincs részvét, ha az i; van, — nincs pénz. Emitt di­dergő szegény özvegy asszony gyújtja meg a sírdombra szúrt négy gyertyát, a mi'-ek az áráért kis gyermekek éhez­nek otthon, de mit tegyen? éhen és imád o ni . . . Amott pedig egy me­zitlál o , éhező fiúcska borul az apa sír­jára, — nem világit viaszgyertya, hisz apát kifosztották vagyonából s a sirba kergették. A \ilág pedig meg van ma­gával elégedve, kacag, mulat, sir és keserg. — A hogy épen jön ! A temető csillog az ezernyi gyertya­fénytől, hullámzik benne a sok kíváncsi nép, gyászfátyolokat lenget a komor ősszi szellő. Egy-egy helyen összccso­portosulnak. Ott bizonyosan a hazafi­ság gyászzászlaját szúrták a földbe. Ott elhangzik a dörgő szó az elhunytak fe­lett, hol a szónok azt igyekszik bebi­zonyítani, feltámadunk ! A hol az a zászló megállapodik, ott nemietí hősök, hazájukért elhalt mártírok nyugosszák a dicső, örök álmot. Elhangzik telettük a szó : Ha szászzor meghalunk is, hoz­zátok képest sem leszünk halottak ; — ha szászor élünk; is, a ti halhatatlan lelketeket nem éljük tul. Ti nem fog­tok feltámadni, mert hisz ti éltek, köz­tünk éltek !.'.'. Hadd lobogjon a gyertyafény, hadd hulljanak az igaz Sziv drága könnyei, igen-igen sok embernek édesen esik, igen-igen sok embernek szunyadó lel­kiismeretének felzavarására szükséges az az — emlékezés ! A mementó mori! Nemzetem, a gyászfátyolról jusson eszedbe a háromszínű lobogó, mert hisz a reményzöld cserággal homlokukon harcoltak ők, liliomfehér ártatlansággal kerültek a mártiromság golgotájára és és szemfedelük a kiszökelt piros vér volt . . . Ezek az emlékek, ezek a sí­rok mind azt hirdetik, hogy mi nem haltunk meg, mi csak alusz unk s jövend idő, midőn majd még egyszer * feltámadunk.* Az uj orgona felavatása. — 1899. október 22. — Nagy ünnepéllyel avatták fel a plébánia nagytemplomban az uj orgo­nát melyei özv. Bauer Anna adomá­nyozott a helybeli rom. kath. hitköz­ségnek. Ez a remek orgona hasonmása azon orgonamünek, mely az 1885 évi országos kiállításon bámulatba ejtette nemcsak a hazai, hanem számtalan külföldi szakértőket és mely most a mi városunk egyik nevezetességét fogja képezni. Az orgona építészet e mesteri vívmányában gyönyörködött városunk lakosság pmult vasárnap amidőn, ennek ünnepélyés felavatása egy orgonahang­hangzik el. Pedig az elmondott dolgok nagy tömege még nem minden ! — a legjava most jön ! Az eladó felek nagyobb számará­nyát a vidékről, falukról, hetivásárok alkalmával hetenkint kétszer bejövő mezőgazdák teszik ki. Amint azonban a község végén beérkeznek, a kofaasszonyok meglepik őket és az egész készletüket megveszik, annyira, hogy faluról bekerült szárnyas baromfi nagyobbrészt kofaaszonyoktól tehát már másodkézből szerezhető meg. Ha a hivatott előjáróság fáradságot vesz magának meggyőződni arról, hogy amiket itt most már ismételve elmon­dottunk, mind tiszta valóság és ha nem éri be csupán ezen meggyőződés meg­nyugtató tudatával, hanem az egész­ségteleneknek talált élelmi szereket kímélet nélkül rendszeresen elkoboztatja akkor reméljük, hogy a bajok valame lyest, javulni fognak, legalább addig míg újra ismételten fel nem szólalunk. Halottak napjára. Az örökké zajongó, derült váró sok oldalában csendesen meghúzódik az enyészetnek körülárkolt, siralmas ta­nyája : a temető. Esztendőn át kevesen bolygatják meg ott a komor egyhan­gúságot, de ilyenkor, a halottak közös emlékére szentelt napon csak ugy to­long á sok gyászoló és kíváncsi nép a sirok között. A mécsesek lángja sűrűn lobog mindenfelé s a virágok nehéz illata szinte elbódítja a sokaságot . . . Magasztos érzést kelt bennünk, mind­nyájunkban ez a kegyeletes megemlé­kezés ! Ezt látván, bizonyos erkölcsi megnyugvást érezünk mi élők, hogy tudniilik még sem oly rideg, nem oly kegyetlen a halál, a milyenek a téle­lem festi nekünk, mert íme, visszaha­gyott szeretteink évenkint legalább csiból vig cimborák nevetve, kacagva, fütyö­részve ugráltak le, mintha csak lakodalomra jönnének, s körülnézve a tájat, kezet-lábat ráncigálva gratuláltak Fricinek. Az jókat ka­cagott s az előtóduló cselédségre mérgesen ráförmedt : — No, parasztok ! Csőcselék ! Szedjétek le a málhákat, a vendégeknek süssetek, főz­zetek, mert különben szijjat csinálok a háta­tokból. — Hehehe ! Hehe ! Nagyszerűen tud parancsolni ez a Frici. Gratulállok ! — nya­fogta egyik zöld frakkos gavallér. Frici beve­zette vendégeit s a piperkés Elizkét pedig, levitte sétálni a parkba. Leírtuk mit ígért Frici báró a feslett orfeum-énekesnőnek. S hogy bebizonyítsa erélyét, hát egy a veranda falához támaszkodó legénynek tartott : — Vedd ki a szádból azt a pipát, pa­a aszt, ha engem látsz. Aztán ne billentsd azt a sipkát fejeden, mert lelövöm onnan. Aztán meg főidig hajolj, a földet verje az a bugris koponyát. Hát ki is vagy te itt tulaj­donképpen ? — Az ifju Gombás, a kisbéres, esede­zem méltóságos uram. A ki hivatva lesz a /övőre méltóságod birtokait kezelni. • J — Kezeled a vakapádét, bugris. — Ugy hagyta az öreg méltóságos ur ! — Ne feleselj, mert végig korbácsollak ! — Nem vagyok én eb, méltóságos ur ! í — Ejnye azt a ragyogó arkangyalát, erre-arra-rohant a satnya Frici egy kutyakor­bácscsul a kis Gombásnak, felemelte a kor­bácsot, suhintott, a korbács végig terült arcán a legénynek, az odakapott, feljajdult, s a következő pillanatban ugy penderítette le a verandáról a kis báró urat, hogy az legurult az udvarba. Elizke kacagott. Nagyon mulat­ságos jelenet lehetett, az igaz. Akkor azután a kis Gombás kivette pipáját, megtömte és rágyújtott. Elizke kacagott, Frici meg az ő zöld Irakjából majd kirepedt mérgében. Rög­tön összecsengette a cselédséget, hogy azon­nal hagyja el a kastély környékét. A cselédség összenézett és más nap már nem volt élő lélek a kastély körül Fricin és barátain kivül. A gazdálkodás kezdetét vette. Cselédség helyet egy megbukott cirkusz-igazgató léha szolga­személyzete került a házhoz, kiknek volt szép ezüst-gombos libériájuk, tudtak hajlongani, beszélni, csak dolgozni nem. Frici felpakoltatta őket és fehér keztyü­ben mutatta be a tarsaságnak. Azoknak fele alig négy nap múlva ellünt, még pedig több értékes gyémánt ékszerrel. Á másik fele meg még aznap elszédelt a boros pincékbe Raecser Niki elkérte a pénztárkezelést Fricitől s elment keresni a gézengúzokat, fogadva égre-földre hogy vissza nem tér, mig azok elő nem ke­rülnek. Ámde mikor a nagy kapun ki akart szerelni az úrfi, hát kemény marokba ütődött a tarka. Az a kemény marok aztán a szivé­hez nyúlt s az ellopott pénzes ládát kiyette onnan. Mikor aztán Niki ur a tulszorongat&sra kiabálni kezdett, kapott egy olyan nyaklevest hogy elterült tőle. Az a durva ember, a k, Niki ur tolvajságát megakadályozta senkii más nem volt, mint a kis Gombás, a ki mos t fclkultogott a kastélyba, s beállítva a fényes kompánia közé, fitymálva nézett végig a ke­vert bandán, mig végre meglátva a kis bá­rót, odatette neki a pénzes ládát. — Itt van uram a pénze. Az az ugrós ur meg akart vele ugrani. — Micsoda ? Niki ? Hol van ? — A pocsolyában elmélkedik. Az ur pedig ne bízzék mindekiben . . . . jójcakát. — Ejnye te akarsz . . . hej, te . . Gombás . . paraszt . . hallja az ur . . izé. — Mi tetszik? • ; * — Fogadd ezt a kis borravalót.' — Köszönöm, nem kell! jójcakát, Gombás távozott. Az ajtóban még csak an­nyit kiáltotl vissza, hogy tudja, — szűkség lesz még ő rá. Hiába kiabált a kis báró utána, csak ment ha^a, megcsókolta az apja képét é'á megindult a sötét éjszakába. Meg­fogadta. hogy addig nem lesz ezen a tájon, mig szükség nem lesz rá. Két év mult el azóta. Gombás sokat kérdezősködött a kis báróról s mindig olyan választ kapott a környékbeliektől, a mire

Next

/
Thumbnails
Contents