Pápai Közlöny – IX. évfolyam – 1899.

1899-09-24 / 39. szám

2. PÁPA KÖZLÖNY 1899. szeptember -24 V * szegény pápai Ker. betegsegélyző pénztár tartalékalapját elhelyezni nem képes, segélyt nyújtani nem képes. Ezekből látható, hogy a betegsegélyző pénztár segélyezési képességének fokozása nem rendszerének rosszaságán alapul, hanem egyes közigazgatási közeg mulasztásán. Tiszteletet a kivételeknek. Hogy mily sulylyal nehezedik a pápai ker. betegsegélyző pénztár fentartása a pápai iparosokra, erre igen könnyű a felelet, hogy semilyennel sem, mert csak is azok tagjai a pénztárnak, kik önként beiratkoznak, ezekre pedig aligha lehet terhes, mert akkor töröltetnék magukat. Azokra nézve pedig, kikre kőtelező, azt mondhatjuk, hogy valóságos áldás, mert a nö és 18 éven aluli férfi tagoknál heti 2 és egyharmad ,krajcár, a 18 éven felüli férfi tagoknál heti 4 krajcár hozzájárulással meg vannak mentve attól, hogy megbetegedett alkalmazottjaikat esetleg hat hétig orvos és gyógyszersegélyben részesítsék és élelemmel ellássák. Ha pedig még ezen igazán csekély befizetést sem képes egyik- vagy másik munkaadó teljesíteni, mondja meg cikkíró, hogy az ilyen földhöz tapadt szegény iparosnál minő sors vár egy megbetegedett munkásra, nélkülözhetö-e ily esetekben a betegsegélyző pénztár? Képes e ily szegény iparos orvosi és gyógyszersegélyben alkalmazottját részesíteni ? Pedig a pápai és együtt valamennyi kerületi betegsegélyző pénztárnak kötelessége az ily esetekben is a beteget mindennemű segélyben esetleg 2o hétig részesíteni, de ezenfelül a pápai kerületi betegsegélyző pénztár a táp és temetési se gélyt kivéve, a családtagokat is segélyezi. Vagy talán nem igy van ? Csakugyan megnézte cikkíró a pápai ker. betegsegélyző számadásait ? Ha igen, szíveskedjék közölni, hogy mi indította azon alaptalan állításokkal tett és részrehajló cikkírásra ? A gyári betegsegélyzőket nagyobb befizetés mellett helyesli cikkíró, pedig azokra is csak az a törvény szól, mi a kerületire, s a kerületi betegsegélyző — értve a pápait — csak ugy részesiti a munkásnak családtagjait minden befizetés — vagy hozzájárulás nélkül segélyben, mint a gyári- vagy ipartestületi. Ugy a gyári, mint ipartestületi betegsegélyzőknek] 3 napnál rövidebb ideig tartó betegségnél táppénz nem jár, de nem is járhat, mert a törvény szabályozza és nem is volna jó, mert ez csak henyélésre szoktatná a henyélésre hajlandó munkást. Hogy van az mégis, hogy cikkírónak ezen körülmények csak a kerületi betegsegélyzönél tűnnek fel ? Hogy pedig csak fekvő betegeket j részesít a papai kerületi betegsegélyző | pénztár táppénzsegélyben, ez ugy a rendszerre, mint a pénztárra vonatkozólag is valótlan és roszindulatu állítás, mert az nagyon mindegy akár fekvő — akár járó, de munkaképtelen j beteg a táppénzseoélyben részesül, ezt í bizonyíthatják a pénztárnak akár volt, | akár jelenlegi orvosai, kik egyedül voltak illetve vannak a munkaképtclensé! get megállapítani. Hogy mennyire felel meg a pénz! tár hivatásának, legjobban tenné, ha j meggyőződést . szerezendő a pénztár I hivatalos helyiségét különösen szom| bati napon d. u. 3 órakor felkeresné, mert ekkor történnek a táppénz kifizetések s ugyanékor személyesen győzödhntne meg arról is, hogy járó, de ! keresetképtelen betegek segélyben tényleg részesülnek s ezt látva nem hiszem, : hogy a pénztár ellen mégegyszer tollat fogna. Saját ugyemL*-^--^ szivesen foglalkozom lapomban szemeifes ügyeimmel s ezzel ugyancsak nem vagyok vádolható, mivel kilenc éven keresztül, amióta a „Pápai Közlöny* felelős szer- „ kesztője vagyok minden igyekezetem oda irányult, hogy privát ügyekkel ne terheljem olvasóközönségemet, de az utóbbi időben a .Pápai Újság* részéről személyemet érintő botrányos megtámadtásokkat szemben oly elégtétel vételre voltam kényszerítve, mely méltó felháborodást kelhetne a közvélemény előtt, ha eljárásomat kellőkép nem igazolnám s ezen körülmény késztet saját ügyemmel a nyilvánosság előtt foglalkozni. A „Pápai Újság* heteken át nem talált más thémát, mint folyton lapommal foglalkozni. Amig ezt oly formában tette, hogy a cikkekkben foglalt támadások általánosságban lettek tartva, addig nem láttam szükségesnek azokra reagálni, amenyiben sem la- • pom sem személyem azokban kitüntetve nem ' volt. Nevezett újság azonban nem érte be ezzel, hanem a legutóbbi számában oly gálád módon rontott személyem ellen, mely arrír kényszeritett, hogy ezen botrányos megtámadtátásnak teljesen megtelő elégtételt vegyek magamnak. Hogy mi indította ezen lapot az ily támadásokra, azt inkább csak sejtem, de hogy ezekre nem szolgáltattam okot annak fényes bizonyságai szolgáljanak az előzmények amelyeket most már következőkben vagyok kénytelen a nagy közönség előtt feltárni. A „Pápai Újság* jelenlegi szerkesztője Györy Gyula, nemkülömben elődje Makay István ugyszinte a lap tulajdonosa Szóváthy Lajos mielőtt ezen lap létre jött lapomnak munkatársai voltak. Cikkek egész sorozata jelent meg lapomban, melyeknek szerzői nevezettek voltak, s .nemcsak hogy teljesen rendelkezésükre bocsájtottam lapom hasábjait, de ök a folytonos érinkezés folytán velem solidárosok is voltak. Ez a solidáritás annyira ment, hogy nem egyszer kénytelen voltam ezen uraktól oly közleményeket elfogadni s a lapomban .közzé adni, amelyek az én egyéni véleményemmel nem egyeztek meg, de a melyeknek közlésére ök engem épp ezen solidálitásra való hivatkozással kényszeritettek. Vagy talán tagadhatja Györy Gyula,hogy tanárkollégájának „Walter dal" cimü müve ismertetése alkalmával ragaszkodott, hogy volt, uramöcsém nagyon régen. — Aztán hosszú idő óta közömbös már rám nézve, hogy hány esztendőt morzsoltam le az életből. Jómódú szülők gyermeke voltam ; panaszra nem volt okom gyermek- és ifjú éveimben. Tiszta, verőfényes napok mosolyogtak életemre. A boldogság, a megelegedes verőfényes napjai. Tiszteltem szüleimet, szerettem hazámat, imádtam Istenemet és — boldog voltam. Csak akkor kezdett beborulni egem, mikor én is, mint a többi ifjú, szerelemre gyuladtam. Nem az volt az ok, mert talán nem szerettettem viszont. A leány, kiért szivem lángolt, szeretett engem épen olyan izzó szenvedéiylyel, mint én őt. Más volt oka, hogy nem egyesülhettünk. A leány szegény, én pedig gazdag szülők gyermeke voltam. A gazdag szülőkben pedig a régi időkben talán meg jobban ki volt fejlődve az a rosz szokás, hogy gyermekeik lehetőleg még gazdagabbakkal házasodjanak össze. Igy hát szó sem lehet róla, hogy egymásé legyünk mert szüleim hallani sem akartak felőle. Évek jöttek, évek multak s minket emesztett a bü, sorsunknak nem volt iránytője szenvedtünk ; rábíztuk magunkat a puszta véletlenre. Hosszú évek multán, mikor szüleimet gyors egymásutánban Isten magához szólitá — a válaszfalak lerombolódtak köztünk s én a szüleim után maradt szép vagyon egyedüli és korlátlan ura s akaratomnak szabad irányitója lettem. Most már mi sem állhatta útját boldogságunknak — egymásé lettünk, s életünk rövid ideig, boldog napokat. — Mondom, uramöcsém boldog napogat. Mert csak az ismeri a boldogság becsét, ki hoszas kétség és reménykedés után, mint valami véletlen adományt mondhatja a boldogságot magáénak. De fájdalom más volt számunkra a sors könyvében megírva. Alig fürösztok meg ajkunkat a boldogság mézében, máris iszonyú sorscsapás részese lettem. Egy napon, mikor feleségemmel kint munkálkodtam a földeken, vad oláh rablók törtek ránk s feleségemet, ki még mindig az egész vidék szépsége volt — lóra kapták és elrabolták tőlem. Védelmére keltem,küzdöttem | ellenük, rnig bírtam, de végre is legyőzettem és lehetetlenül kellett néznem mint rohannak el a martalőczok azzal, kiért én oly so.kat szenvedtem hosszas várakozásomban, s aki most már nekem a legféltettebb kiesem volt. Lóra ugrottam s puszta kézzel rohantam a fegyveres gazemberek után, kik rám sem lőttek, valószínűleg azért, mert úgyis tudták, h r ammal nem bírom már beerni a köztünk létező nagy távolságot. Hosszas hajsza következett árkon-bokron keresztül, mig egy rengeteg erdőbe értünk, melyben szintén hosszú utat tehettünk már meg, mikor paripám felmondta a szolgálatot s roskadva lehelte ki páráját. Magamra maradva, eszeveszett futással ! gyalog igyekeztem elérni a rablókat, nem j gondolva arra, hogy ez képtelenség. Rohan| tam utánuk mindinkább nagyobbodó távköz! zel, mig a teljes kimerülés erőt vett rajtam s belátván, hogy tehetetlen vagyok, kétségbesésemben Isten haragos villámát hívtam segítségül, hogy sújtsa vele agyon a rablókat, miközben összeestem. Mikor felocsúdtam aléltságomból a lefolyt esemény mint; valami rémes álomkép vonult el előttem. Nem akartam hinni magamnak. Végre is be kellett látnom, hogy nem álmodom, hanem a legszomorúbb valóra ébren vagyok. Felkeltem helyemről s roskatag imbolygó léptekkel, testben-lélekben megtörve vonszoltam magamat odébb az erdőben minden biz'os irány és czél nélkül. Reményem sem volt már, hogy feleségemet még egyszer viszontlássam, |midőn hosszas barangolás után az erdőben egyszer csak rábukkantam feleségemnek a földön heverő testére. A remény visszaszált lelkembe, s örömben nem tudtam hova lenni, mert azt hivép, hogy feleségemet a rablók mint ájultat hagyták viszsza. Leborultam mellé, keltegettem, csókolgattam, névéről szólítottam, miközben fel sem tünt, hogy teste jéghideg tehát halott volt. Mikor teljes tudatára jöttem annak, hogy többé nem hallhatom oly kellemesen csengő hangját, nem tekinthetek gyönyörű,,