Pápai Közlöny – VIII. évfolyam – 1898.

1898-07-31 / 31. szám

gálják s ezen szép és nemes iránt fogékony vezérlő egyéniséghez fordulunk, hogy ezen eszméknek testet adjanak s ha az eredmény nem is fog oly gyorsan bekövetkezni mint tán ők és mi szeretnők, de a végeredmény biztos. Bontsák ki a zászlót melyen e szavak legyenek olvashatók ; Mindent Pápa város érdekében! Pollatsek Frigyes. A postahivatal ügye. Még élénk emlékezetünkbe lehet azon, városunk köözönsége által is nagy lelkesedéssel fogadott ö'ömhir, hogy a kereskedelmi minister tervbe vette városunkban a posta- és távirda hivatal részére egy külön monumentális épületet épitetni. "Ezen tervbe vett eszme igazán nemes és czélirányos voltáról városunk minden egyese el volt ragadtatva, s nem is kétkedtünk, hogy ez megvalósul már annyival is inkább, mivel a telek kijelölési kérdése is napirenden volt, s a helybeli postafőnök már ez iránt megtette a szükséges előintézkedéseket is a mennyiben a soproni postaigazgató utasítása folytán érintkezésbe lépett városi hatóságunkkal, a megkívántató terület megszerzése és a postapalota építése érdekében. Annál meglepőbbnek találjuk tehát, hogy utóbbi időben hangoztatva lett mérvadó körökben, miszerint a postapalota épület kérdése elejtett, s postahivatalunk tűrhetetlen mizériáját azzal orvosolták, hogy a hivatal bejáratánál uj lépcsőket csináltak. Ezen körülmény indit most a felszólalásra amennyiben tiltakozó szavunkat kell felemelnünk ezen ujabbi eszme ellen. Reméljük, hogy ezen városunkat — No azt csak bízzátok reám ! A mint megbeszélték, ugy lett. Má nap kihajtottak a lóversenyre s nap-nap után ott voltak. Lenczi erősen udvarolt a bemutatott szépségeknek s adta az urat. Minden nap játszott, tett a lovakra, de nem nyert. Azzal vigasztalta magát, hogy a ki szerencsétlen a játékban, szerencsés a szereieinb-n. De biz ez csak a hiu áltatás volt. Lenzi elvesztette a pénzét s a lóversenyek után khünt, hogy csúfosan fölültették. Kétes hirü nőknek mutatták be s ő azt hitte, hogy tudja Isten miféle előkelőségek társaságában van. A czimborák pompásan mulattak az „uri jux„-on, a miből rövid 24 óra alatt olyan kis affaire támadt, a mel Lenczi súlyos megsebesülésével végződött. A történtek után arra már nem gondolhatott, hogy haza tér az ősi kastélyba. Erről szó sem lehetett. Egy teljes hónapot töltött a Rókus-kórházban, a miről természetesen semmit se tudtak otthon. Lenczi hétről-hétre irt haza leveleket, szépen körülczirkalmazva, hogy ma melyik családnál volt estélyen, milyen érdekes és előkelő ismeretséget kötött. Otthon a levelekre természetesen kezdtek derülni a borús kedélyek. No talán majd ez a fiu kimenti őket az örvényből. A kórházi ápolást még nagy nehezen ki tudta fizetni s marad pár forintja is. Haza pénzért nem írhatott; a rokonaihoz sem mert nagyon is érdekelt kérdésben az intéző körök mindent elfognak követni, hogy ezen kérdés ne vetessék le a napirendről, s felsőbb helyen intézkedni fognak postahivatalunk mizériái megszűntére. Még a legszigorúbb kritikus sem tagadhatja meg tőlünk annak beismerését, hogy Pápa város az utolsó tiz évben a közönségnek általános áldozat készsége folytán haladásnak és fejlődésnek legszebb utján van, szépen kibontakozunk a stagnatió kárhozatra korszakából és majdan nemsokára eljön azon idő is a mikor mi is azon vidéki városok közé sorakozhatunk melyek közegészségi, esthetikai és társadalmi szempontból a jelen kor igényeinek megfelelnek. Éppen ezért kötelességünknek tartjuk a mérvadó körök figyelmét ezen középületnek hiányos voltára fölhívni a mely a kívánalomnak semmi tekintetben sem felel meg és ez a ni. kir. posta- és távirda jelenlegi helyibe : egy-a belvárosnak majdnem a végén levő házban ideiglenes jelleggel díszített hosszú keskeny, egy deszka fal által két részre választott szoba, melyek a közönség által használt oldalán még egy ablak sincs a honnan levegő vagy világosság juthatna oda, a hol naponta több száz ember megfordul. Fölöslegesnek tartjuk fejtegetni, hogy e helyiség a közforgalomnak éppen nem felel meg, sőt közegészségi szempontból nagyon ártalmas mert itt tiszta és jó levegőről, czélszcrü szellőztetésről egyáltalán szó sem lehet a mi pedig ott a hol annyi ember megfordut mint a posta- és távirda helyiségben elkerülhetlenül megkívántatik. Ennélfogva szükségesnek tartottuk ezen mindnyájunkat érdeklő ügyben fölfordulni; de hiába is fordult volna, elégszer megpumpolta már ökel, tudni se akartak felőle. A mint egyik muzeumkőruti kávéházban üldögélt, véletlenül valamelyik fővárosi lap kishirdetésein akadt meg a tekintete s ott olvasta, hogy „egy tiszlesseges fiatal özvegy egy szegény fiatal embert keres utitársul, a ki vele kimene Amerikába; pénz nem szükségeltetik." Lenczi nagy kéiségbeesettségében kapva kapott az alkalmon. Nyomban megjelent a kiadóhivatalban s a nyert értesítés után fölkereste a fiatal özvegyet. — Asszonyom én vállalkozom kegyedet Amerikába elkísérni. Ezzel köszöntött be s a csinos özvegy szívélyesen fogadta a jó képű, halvány ifjút. — Szabad tudnom becses nevét? E kérdésre zavarba jött Lőrincz, nem tudta hamarjában, hogy megnevezze-e magát, vagy álnevet használjon. Rövid habozás után azonban elszánta s egész őszinteséggel szólott. — Nevem kis- és nagykuti Kuthy Lőrincz, egy régi, jó módú, de ma már a tönk szélén álló nemes család legifjabb sarja vagyok — Fiatal barátom, engedje meg, hoy most már igy szólíthassam. Mi összeilünk, kezet foghatunk egymással. Én is előkelő, jó nevü családból származtam. — Hogy megmentsem a bukástól a szégyentől családunkat, engedtem a kényszernek s férjhez mentem ahhoz, a kit nem szeretiem. Rövid időre szólalni oly czélból, hogy (azok részéről) a posta- és távirda igazgatóságnál ez irányban a szükséges előterjesztés megtétetnék. Megvaggunk győződve, hogy nevezett igazgátóság nem fog késni jogos igényünket kielégíteni és azon intézetének mely neki évente 36000 frt. hasznot nyújt városunkban egy minden igényeknek megfelelő, a város haladásának méltó helyiséget fog teremteni. Hogy ez eddig még nem történt meg, csakis magunkat okozhatjuk, mert: »a néma gyermeknek anyja sem érti a szavát«. A főiskola értesítője. Még a mult hét elején jelent meg a a helybeli ref. főiskolának az 1897—98-ik iskolai évről szóló értesítője, kiadták Kis József, akadémiai, és Kis Ernő, gymnasiumi igazgatók. Ez értesítő 138 lapon számol be a nyilvánosság előtt e régi és hires főiskolának a lefolyt tanévben előfordult összes kül- é beléleti eseményeiről és mozzanatairól. Legelőször is a most bezárt iskolai évnek az intézetre vonatkozó történeti adatait sorolja elő, amelyek közül főleg az a pont érdemel kiváló figyelmet, amelyből értesülünk, hogy a jövő tanév folyamán a theologia akadémia átköltözik a főgymnasiummal egybeépített uj épületébe s régi helyét átadja az egyházkerület leányinternátusának. E bevezető történeti részt követi dr. Kőrös Endre, a főgymnasium egyik fiatal tanárának székfoglaló értékezése. A munka, melynek czime: „Waltharius manu fonis," röviden szól a latin nyelven irt német hős költemény alapjául szolgáló mondákról, a költemény keletkezéséről, szerzőjéről s végül magában foglalja az egész eposzt az értekező által készített magyar fordításban. A kiváló hősköltemény mélió interpretátorra ta'ált a jeles poéta tanárban, ki mint értesülünk — legközelebb kiadásban közre bocsájtja munkáját a mikor is érdeme szerint fogunk azzal foglalkozni. A mi magát a theológiát és a főgymnásiumot külön — külön illeti, azt ez érlemegmentettem a családot; de csak rövid időre A fényűzés, a nagy uri pazarlás tovább folyt s hejh 1 nincs annyi, a mennyi el ne fogyna. Szüleim elhaltak ; a vagyon terheivel együtt reám szállt. Szerencsétlen férjem fizette az adósságokat, a meddig bírta. Egy szép napon azonban fizetésképtelenné vált s csődbe került, az napon, a melyen kimondták ellene a csődöt főbe lőtte magát. Pár száz forintot menthettem csak meg; ezzel akarok most kiutazni Amerikába — uj életet kezdeni. Az amerikai élet nehezen indnlt. Az első hetekben nem tehettek egyebet, mint egy kis körültekintést, egy kis tájékozódást szereztek. A pénz, a megmaradt pár forint rohamosan fogyott : kereset után kellett nézni A mi nagy bajjal járt. Egyikőjük se birta az angol nyelvet s Amerikában nyelv-ismeret nélkül roppant nehéz boldogulni Szerencsére az özvegy tudott zongorázni igen jól játszott. Lőrincz kitűnő tánezos volt. Egyik külvárosi vendéglőben „táncziskolát* rendeztek a szegényebb iparososztály gyermekei s tánezoktatástól- tartották fönt magukat. Pár év múlva kibérelték, utóbb pedig örök áron megvették a vendéglőt s rohamosan haladtak a vagyonosodás utján. A fényűző, tékozló és dologtalan emberekből munkás és takarékos pár lett. Igen pár, mert, mert Lőrincz házasságra lépett Amerikában a fiatal özveggyel,