Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1896.

1896-02-09 / 6. szám

Pápa, 1896 február 9. 5 szam KÖZÉRDEKŰ FÜGGETLEN HETILAP. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 frt. Félévre 3 frt. Negyedévic 1 frt 50 kr. Egyes szám ára 15 kr. — Hirdetések és Nyiltterek felvétetnek a kiadóhivatalban, es Nobel Ármin könyvkereskedésében. Indolencia városunkban/ Fettünö módon észlelhető utóbbi időben, hogy Pápa város társadalmában olyan időszak állott he, melyet bátran lehet az indolencia korszakának nevezni. A vérkeringés megcsökkent, az érdeklődés vénája mindennemű közügy vagy társadalmi mozgalom iránt —- kivéve talán a pikáns vagy szenzációs privát ügyeket — mondhatni teljesen kiapadt. A mi modern embereink valóságos affektációval dicsekednek, hogy őket nem érdekli semmi. A társadalmi munka, mely ezelőtt annyi maradandó becsii alkotással gazdagította városunkat, elenyésző csekély azon erőkhöz és tehetségekhez képest, melyek a divatos indolencia által megszállva, hosszú időre bénákká és tehetetlenekké lettek. Pedig városunk haladása és szellemi élete okvetlenül szükségessé teszi, hogz abban az áramlatban, mely a műveltség és korszellem hajóját előre mozgatja, a társadalom minden egyes tagja erejéhez képest részt venni köteles. Nem szabad senkinek azt hinnie, vagy azzal állni elö, hogy nélküle is folyhatnak a dolgok rendben. A nagy tengerben egy csepp ugyan vajmi parányi, s egy csepp még nem csinál ugyan tengert, de ha mindegyik igy gondolkozik, akkor lehetetlenné van téve a közérdek körül való tömörülés s akkor lehetetlen, hogy a legegyszerűbb mindennapi kérdésben is határozott és egészséges közvélemény alakulhasson. Ha igy folytatjuk akkor elérjük azt, hogy hívatlan elemek kerülvén az áramlatha. olyan elvek és eszmék fognak kerülni felszínre, melyik épen homlokegyenest fognak ellenkezni városunk felfogásával, gondolkodási módjával és akaratával. Hogy ez igy van, arról már több adta alkalommal meggyőződhettünk és igy okulhatnánk is. Városunkban csak igen kis körre szorítkozik a közügyek és társadalmi érdeklődés. Pedig még nem is oly régen, egv-égy fölvetett kérdés állat előidézett hullámvetés a legszélsőbb partokig eljutott. Ez csak arról tesz bizonyságot, hogy volna nálunk érdeklődés, csak vezető, kezdeményező nincs. Azután a mi a köz és társadalmi ügyek iránt lelkesülni Ir.dó néhányat elkedvel lenit és tétlenségre kárhoztat, városunkban meg az a baj is van, I hogyha itt ott fel is merül egy-egy fontosabb kérdés, melynek nyélbe ütése az érdeklődőket s ahhoz értőket tevékenységre szólítaná, vissza kell vonulni, mert ezeket a kérdéseket is monopolium tárgyává teszik. A város elöljárósága jár elöl példával az indolencia terén. Vagy nem indolencia-e az, hogy minden üdvös ideát, melyet akár mi e lapok hasábjain, vagy mások hangoztatnak nem akar megvalósítani ? Hányszor sürgettük, hogy kérjük be a vízvezetékről szóló költségvetést, nem intézkednek semmit ez irányban.. A piac rendezés, a város térképe, a bejelentési hivatal, a mellékutcák rosz kövezetére, a m i z e r á b i 1 i s u t c a v i 1 á g i t á s r a és még sok más fontos kérdések hiányos voltára hányszor mutatttunk reá. Mind hiába van. Mi ez, hát nem merev indolencia ? Ily beteg állapotok mellett nincs okunk sopánkodni a közöny felett, mellyel városunk értelmisége minden közügy iránt viseltetik, de az esetleges következményekért erkölcsileg felelőssé tesszük azokat, akik érzékenységük! en félrevonulnak. Hol van az intelligencia ? Hol van a szellemi kapcsolat, mely hatalmas falankszot képezne a társadalmi osztályok egyes rétegéből ? Nem akarunk ezúttal erre felelni. De igenis akkor ne jajgassanak, ne I sopánkodjanak, ne csodálkozzanak ha VJ r iw H^l TÁRCA Egy asszony története. A két hires orvos-profeszor egyelértöleg konstatálta, hogy a szegény asszony megörült. Nem is lehet rajta segíteni többé. Kíméletesen tudtára adták a férjnek is, hogy ne reméljen semmi jót, — örökre vége van mindennek. És ez a szegény ember, aki éppen most kezdett hinni az üdvösségben, a boldogságában, aki éppen most várta a menyországos földi éleiét, — ez a szegény ember, ugy látszott, megkapta a halálos csapást. Amint végighallgatta az orvosokat, amint megértette, hogy nem remélhet : valami tompa fásultság, valami sajátságos élettelenség fogla el. Nagy hidegben szokott igy megdermedni az ember. Az érzékek elvesztik működő képességüket a nagy fájdalomtól ; a szem megüvegesedik ; a köny árja kiapad ; — az a pár alágördülő csepp meg odafagy az. arcra ! A sziv összeszorul annyira, hogy eláll a vérkeringés, eláll a lélegzet ; — az ész meg nem bir szabadulni a íixa ideától . . . Igy volt ez a szerencsétlen ember is. Csak odabámult a kidüllett szemeivel maga elé s mint a gép, öntudatlanul, érthetetlen, monoton hangon egyre suttogta : Megörült . . . megörült . . . , Segíteni akartak raji.-. Akkor meg teljesen elvesztette az eszméletét. Azután beteg lett belé, nagyon beteg nem is; épült fel a betegségből soha . . . Ugy volt, hogy egy napon csak szétküldték az' eljegyzési kártyákat a Bicskeykastélyl-ól. Kzek a csinos, elegáns lapocskák aztán tudatták, hogy Bicskey Vilma rövidesen férjhez megy Szénássy l'istához. Eleinte minden ember csodálkozott rajta. Hogy is ne V ! Az egész világ tudta, hogy a „szép Vilma" a „szép főhadnagyba Uoór Viktorba szerelmes, mit jeleni hát akkor ez a dolog ?! . A legtöbb ember persze felületes — még a kíváncsiságban is. Innen van, hogy csak kevesen tudták megérteni a Vilma elhatározását. Bosszúból történt. A főhadnagy csak játszott a leánynyal, csak léháskodott, csak a könnyű diadalai számát akarta s/aporitani . . . mikor aztán Vilma ezt megtudta : nőül ment Szénássy Pislához, ahhoz az emberhez, akit megvetett, akit gyűlölt, akit már akkor is nevetségessé tett, miker még nem volt a felesége. És mindezt buszuból: azért, mert az a másik ember megalázta, megsértette, kigúnyolta az ö igaz, nagy szerelmét, az egyedüli büszkeségét, a mindenségét .... Igazán, — nem gondolkozik az ember, hogy ha ogyszer szeret Vilma se gondolkozott. Határozott vakon. Elhatározta, hogy a legbolondabb életet éli végig a Szénássy Pista oldalán. Ugy sem lehet már igazán boldog ! ... Él hát ugy, a minő bolondul csak lehet !... Megteszi boldogságnak azt : bolondul élni a boldogtalanságban . . . És beváltotta a szavát, beváltotta rémséges hűséggel. Pedig a férje szerette, imádta. Egy életcélt tűzött ki magának : boldoggá tenni ezt az asszonyt. — És csak ezt akarta egész életén át, < z ;n munkálkodott szüntelen. Elvette ezt az assz< nyt, mert nagyon szerette. Elvette ugy, a mint kapta, azzul