Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1896.

1896-09-06 / 36. szám

Vi, évfolyam. Pápn, 1896. szeptember 6. 36. szám. 0 \ V Közérdekű független hetilap. - Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 6 frt. Félévre 3 frt. Negyed evre 1 frt 50 kr. Laptulajdonos és kiadó : POLLATSEK FRIGYES. Drágul a piaczunk ! Nem egy izben képezte már lapunk thémáját a piaci anomáliák orvoslása, de mint a tapasztalat igazolja mindeddig semminémü intézkedés nem tétetett ennek megszűntére. Még a régi időben mellüket veregették és büszkék voltak a pápaiak arra nézve, hogy a Dunántúlban a legolcsóbb piacuk volt s mit tapasztalunk most ? Folyton azt halljuk panaszolni, hogy dr ága, hallatlan drága a piac ! A panaszt elösmerjük alaposnak, igaznak s viszont panaszkodunk, de tenni, még sem teszünk éz ügyhen, mondhatni mindnyájunkra nézve egyik legfontosabb közös ügyben semmit, pedig elmondhatjuk, hogy kevés-nagyon kevés kivétellel a piacról élünk, hétről hétre — napról napra. Városunkban a sokféle hivatalban igen sok hivatalnok van. Ezek között még az is kinek van egy kevés gazdasága, nem ér rá hogy gazdaságát vezesse, hiszen minden idejét leköti az iroda s mikor kiszabadul a hivatalos órák után már se ideje se kedve, hogy gazdasagának ugy, a mint kellenne utánna nézzen. Kénytelen azt csaknem egészen cselédjére bizni, a miben pedig — ismerve a mai cselédek hűséges voltát — bizony nincs köszönet. Innen van aztán az, hogy nálunk még az is, kinek módjában volna, hogy legalább saját szükségletére termeljen, — nem teszi, hanem a piacról él, a mi aztán botrányára történik, kik akarva, nem akarva rá vannak kényszeritve, hogy a piacról éljenek. Mi ennek a következménye '? Mi volna más, mint a nagy drága piac. Nagy a piac, mert sokan vagyunk ; drága a piac, mert nagy a kereset, sokkal nagyobb a kínálatnál. Igy tudjuk ezt mindnyájan, tudják — sajnos — nagyon is tudjuk a köznyelven úgynevezett k o f á k, kik épen ezért az alkalmat minden módon fel is használják — természetesen a lakosság rovására, a lakossság zsebére. Csak vegyünk magunknak egy kis HIRDETÉSEK és NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban, és Nobel Ármin könyvkereskedeseben. fáradtságot s ugy péntek napokon — mikor heti vásáraink vannak —-sétáljunk ki városunkba vezető utak azon kivül eső részére : mit látunk ? E^y egy sereg kofát, kik már a városon kivül elfogják a városba a vásárra igyekező vidékieket. Megveszik tőlük a tojást, aprómarhát stb. jó olcsón s ők állanak ki vele a piacra, eladják nekünk kétszeres, háromszoros árért, kit hogy tudnak befonni. De vájjon az Ö hibájuk-e ez,.ök-e ennek az okai ? Ha jól meggondoljuk a dolgot : nem ! Ez a mi hibánk, saját magunk vagyunk az okai. S tőlünk lügg, hoíry ezen a tarthatatlan helyzeten javítsunk. A rendőrkapitány ur erélyessége tehet e tekintetben legtöbbet. Ulasilsa a rendőröket hogy azokat a kapzsi kofacsapatokat rebbentsék szét, tiltsák el az útszéli'vásárlástól. Ne engedjék meg nekik előbb reggeli 8—9 óránál a vasárt, hogy a fogyasztó közönség mindjárt a termelőktől szerezhesse be a szükségeseket egyhéten legalább egyszer. Igy van ez országszerte, igy óhajtA szerelem szökevénye. Magas hegyek közé rejtőzött kis faluban volt az én nagybátyám háza. Kgy kis fehér ház zöld zsalugáterekkel, csinos verandával melyet folyondár futott be. Kis kert terült el előtte zöld pázsitszőnyeggel és szomorú jegenyékkel melyeknek csúcsai a kék égbolttal csokolóztak. A mint a ház közelébe értem, a kapuban két egészen fiatal leányt vettem észre és egy fiúcskát, a mint vártak reám. Türelmetlenül nézték jöttémét s már messziről integettek. Két unokanővérem : Estelié és Clémence voltak, valóban nagyok tizenöt-tizenhat évökhöz képest, a melybe léptek, nemkülönben kis testvérük Péter is, kit csak a bölcsőben láttam. És kissé távolabb, a kerítésre könyökölve megpillantottam atyjokat, nagybátyámat ki egészen meghalottan várt rám. — Oh gyermekem, mondotta, a mint közelébe értem. Mily kegyetlen csapásnak kellett bekövetkezni, hogy ide jöjj. Minő fájdalom elgondolni, hogy édes atyáid nem jő veled többé ! — Atyám ! . .. mondottam lehorgasztva a fejemet és éreztem, hogy könyek tolulnak szemeimbe. — Itt éppúgy leszesz, mint ő nála, tette hozzá bátyáin komolyan és miután elvesztetted, mi fogjuk öt pótolni neked. Két unokahúgom is közeledett hozzám, megfogták egyik-egyik kezemet és mig nagybátyám még egyszer ismételte fogadó szavait, a kis Péter homlokát, nyújtotta, fhogv megcsókoljam. Az este véghetetlenül kedvesen folyt le közöttük. Vége hossza nem volt beszélgetésünknek. Beszéltünk tanulmányaimról, jövő terveimről, Ízléseimről ; azután elkísértek egy fehérre meszelt kis szobáig, hol lefeküdtem. Az első napok, melyek e kis elrejetelt faluban lefolytak, végtelenül kedvesek és csöndesek voltak. Nagyon rövid idő alatt annyira hozzá szoktam ehhez az uj élethez, hogy ugy rémlett előttem, mintha mindig igy éltem volna. A két nővér már fenn volt miuden reggel, mikor én lementem s szelíd szemekkel, nyájas szavakkal fogadtak. Végtelenül finom, megható bensóségi beszélgetés folyt köztünk. Ezer meg ezer bizalmas dolgot mondtuk el egymásnak, ezer kérdést tettünk. Életünk legaprólékossabb mozzanatait közöltük egymással, nagy gyönyört találván benne, hogy leszálhatunk lelkünk legmélyére. E bizalmas beszélgetések enyhítették szomorúságomat. Sokszor azon vettem észre magamat, hogy velők együtt hahotázom. Üde nevetgélésünk betöltötte nemsokára az egész házat. Délutánonkint szokásba vettük nagy sétákat tenni. Nagybátyám rendszerint nem jött velünk. Csak a kis Péter futkározott előttünk karikázva és ugrálva a réten. Mi lassan lépkedtünk utána, a zöld fasorok közt s leleülve a folyó menti sürü bokrok alatt. „ Estelle jobb, Clémence a bal oldalomon haladt. Estelle szépsége már csábos volt. fekete haja diadém gyanánt ült fehér tojásdad homlokán. Clémence kisebb, nem annyira szabályos arczvonásokkal elbűvölően kedves i volt. Estelle szemei fénylettek mint a kék gyöngyök. Nem, inkább mint a halvány zafirszinii csillagok, melyek nyáron a zenitben ragyognak. Clémence szemei meg a mezők virágaihoz hasinlitottak. Alapjában véve nem tudom, melyiket szerettem jobban és azt hiszem, a szerint adtam elsőséget egyiknek a másik fölött, a mint talán majd ehhez, majd ahhoz, fordultam. De különbem is nem nővéreim voltak-e mind a ketten, két odaadó, gyöngédszivü nővér ? Nem volt-e természetes, hogy egyformán szeressem mindkettőt ? . . . Minél többet gondolkozom, annál inkább látom, mennyire lehetetlen lett volna reám nézve kitüntetni egyiket a inásik fölött, engedni az egyki hajlamainak a másik kái'ára, , ki szenvedett volna miatta.