Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1896.

1896-06-14 / 24. szám

2. PÁPAI KÖZLÖNY 1890. junius 14. ezek után a kerületi papság között egy is, ki a Néger apát felhívásának eleget nem tenne. Hogy azonban ezzel a ténykedé­sükkel eleget is tesznek-e, azt Ítélje meg a közvélemény és mindazok, kik ezen üdvözlő telirat elküldését közmeg botránkozással fogadták. Az iskolai év végén. A lefolyt iskolai év végén, midőn a múzsák fiai szülői tűzhelyeikhez tér­nek s tiz hónapi munkálkodásuk gyü­mölcsével beszámolnak, alkalomszerű­nek tartjuk fölvetni ama kérdést, hogy helyes-e a szülőknek gyermekeik jövő­jére czélzó olyatén felfogása, illetve gondolkozása, mely abban áll, hogy sok szülő gyermekét igen sokszor olyan pályára jelöli ki, a melyhez sem tehetsége nincs, de legtöbb esetben semmiféle határozott hajlammal sem viseltetik. Mi a föltett kérdést, melylyel cik­künk élén foglalkozva a szülőkhöz in­tézünk, legnagyobbrészt azon viszás­ságra fektetjük, mely abban kulminál, hogy a szülök vagy nem ismerik gyer­mekeiket, vagy valamely ambicziózus érzelem hajszolja őket azon térre, me­lyet gyermekeik tehetségeik és hajla­maik hiányában még kevésbbé ismer­hetnek. És ennek magyarázata abban rejlik, hogz a szülök^keveset foglalkoz­nak gyermekeik ösztönei, tehetségei és legfökép hajlamaik kipuhatolásával és végre ezeknek fölismerhetésével. Sokan megelégszenek azzal, ha gyermekeik egyszerűen a házi rendhez ' szigorúan alkalmazkodnak s az ilye­nekről aztán minden más tehetséget is is feltételeznek s majdnem kizárólag innét merítik az alapot gyermekeik pályaválasztásához és e nagy életkér­désnél más tényezőket figyelembe alig vesznek. Legtöbb esetben olyan hely­telen fölfogás vezérel sok szülőt, hogy a mely gyermek tanulói pályára lép, már abból okvetlen urnák kell lenni, mig az, a ki iparos pályát választ, egy­szerű, szegény ember marad s talán az ö nézetük szerint a társadalomban kevésbbé számottevő ember is. Ilyen helytelen felfogásnak hódol­nak tehát azon szülök, kik gyermekei­ket a népiskola bevégzése után, anél­kül, hogy tehetségüket, hajlamaikat is­mernék, a felsőbb tanintézetekbe ad­ják ; vagy ha már ez történik is, csak akkor mentek a helytelenség vádja alól, ha őket gyermekeik testi és lelki nagyobb fejlettségében való jó szan­; dék vezéreli: kik akként gondolkod­nak, hogy ha majd gyermekük erösebb, ! érettebb lesz, akkor adják valamely ! mesterségre ; igaz, e felfogás helyessége elvitázhatlan, csakhogy ismét bekövet­, kezhetik azon erösebb természetű am­bicziózus érzés is, hogy midőn a gyer­mek egy-két középtanodai osztályt ki­elégítő sikerrel bevégzett, azt mondják | rá : no majd csak nekiválik a tudo­i mányos pályának, hadd maradjon te­hát tovább is rajta s ha nehezen is, majd valahogy keresztül ússza a többi osztályokat is, s azután végre vala­milyen protekczióval lehet még valami belőle, Amely szülük ily nevelési fogal­makkal bírnak, söt gyermekeik érdeké­ben azokat ilyetén érvényesíteni is akarják, azok a legnagyobb meggon­' dolatlansággal vádolhatók s el lehet mondani róluk, hogy mintegy bűnös I kézzel működnek egy ifjabb nemze­dék nevelési irányára Istentől nyert í befolyásuk által. Csak kissé legyenek körültekintők lehetetlen észre nem venniök, hogy az életben egyre szaporodó különféle ismeretek halmaza, a tudomány min­den ágában föltárt ujabb vívmányok minél nagyobb elmebeli tehetséget kö­vetnlnek, annyira, hogy ez isteni rit­kább adamánynyal is a mai időben a boldogutás, a megélhetés, mint min­den egyéb, de legkivált a tudományos pályán mondható elviselhetőbbnek. Számtalan példa igazolja, hogy mig a gyakorlati pályákon egyesek, mint kenyérkeresük családot alapíta­nak, addig a tudományos pályán előre küzdő, haladó ifjú még mindig szülői­nek segélyére van szorulva és midőn már hoszu küzdelem után pályára vé­gére ért és kezébe jutott az oklevél, akkor jut csak eszébe a legnagyobb kérdés, milyen helyzetet, állást foglal­jon el a társadalomban ? Ha azután az ilyen ifjú — bármily szép képzett­ségű is — magára van han hagyatva, sokszor olyan körülmények, viszonyok közé jut, hogy élettapasztalatok hiá­nya következtében majdnem terhére van önmagának is, és midőn fájó ér­zéssel tapasztaja, hogy pályáján, melyre annyi fáradság és anyagi áldozat árán ért, végeredményében önfen tartására vajmi kevés anyagi sikert biztosit, ek­kor áll be azon kóros állapot sok if­júnál, melyet elzüllésnek nevezünk. Jól meg kellene ezt fontolni a szü­lőknek is, meg az olyan ifjaknak is, kik nem annyira tehetségük, mint in­kább benső ösztöneiktől indítva enged­Különben egészen magváltozott a te kis feleséged. Sokat alszom, és mindig jó­kedvű vagyok. A kurhofban Összebarátkoz­tam valamennyi szép asszonynyal. Ugy saj­nálom szegénykéket: gyomorbajosok. De mit is keresnek akkor Karlsbadban ? Még egyszer kérlek, ne feledkezz meg az Engelhornokról. Pá l Sokszor ölel Cickád. II. A barna asszony naplója. junius 1. Hajnali négy órakor Kneip-kura, s nyomban utána hideg duss. Istenkém, mivel érdemeltem én meg ezt a torturát ! Egy hét óta mindennapmegbünhődöm az uram összes jfjukori bűneiért. Három órakor, vagyis mi­kor odahaza legtöbbször lefeküdtünk, itt fel­ébresztenek bennünket legmélyebb, legéde­sebb hajnali álmunkból. És miért ? Csakhogy a pázsit harmatjában fürödjünk. De mi szük­ségem van arra, hogy hajnali négy órakor a harmatos fűben sétáljak ? Nem érnék-e rá erre a kis szórakozásra déli tizenkét órakor ? Vagy igaz, hisz gyomorbajos vagyok. Sohase hittem volna, hogy mostanában igy gyógyítják a gyomorbajt. Mamának is ez a baja volt, nyáron őt is elküldték a doktorok iürdöre, de sohasem hallottam tőle, hogy hideg vizzel, masszással, harmattal és villa­mossággal gyógyították volna. Annyit azon­ban én sem tagadhatok el, hogy van valami ebben a modern kúrában. Tegnapelőtt a hi­deg zuhany után határozottan étvágyai köl­töttem el a reggelit. — junius 5. A szokás, minden a szokás ! Tegnap meghűltem, s a doktor megengedte, hogy ma későn keljek, és az első Kneip-fürdöt elmulasszam. Nem esett jól a hajnali alvás. Mégis csak frisebb vagyok egész nap, ha olyankor kelek föl, mint rendesen, három órakor. Nem értem, hogy tudok odahaza néha tizenegyig aludni ! Az estéli masszás ismét helyreállított. Ila férjem sejtené, mi mindent ettem én meg ma vacsorára 1 Otthon akármily pom­pás menü került az asztalunkra, én csak a parféhez nyúltam. Itt olyan Ízletes a legkö­zönségesebb frikundó. Mondhatom, bámula­tos gyorsasággal gyógyulnak itt Kaltenleut­gebenben a gyomorbajos asszonyok. Ma megkérdeztem az egyik fürdőven­déget, érez-e még valami fájdalmat a gyom­rában ? — Nem is emlékszem, hogy valaha a gyomrom fájt volna — válaszolt az isme­rősöm. — junius 8. Minden rendben van, de tán mégis egy kissé sokat kínoznak bennünket a zuha­nyokkal. Nem panaszképpen mondom, csak ugy, mint szerény véleményt. Ha én volnék Kaltenleutgeben fürdöor.vosa, három héten körösztül én is hideg vizzel és Kneip kúrá­val gyógyítanám a gyomorbajt, de azután békét hagynék a türelmes pácienseknek. Nem érzek többé semmi fájdalmat, de nagyon jól esnék már egy kis lustálkodás. Hisz, ha meggondolom, voltaképpen semmi szükségét sem érzem már annak, hogy kau­csuk csövekből jeges vizzel föcskendjenek, azután vizes pokrócba pólvázzanak, s végül össze-vissza dörzsöljenek. A gyomrom hála istennek ép. Különben nem is illenék, hogy igy be­széljek. A helyett, hogy hálát éreznék Kal­tenleutgeben iránt, a mely visszaadta egész­ségemet, főképpen pedig házi orvosom iránt, aki olyan bölcsen cselekedett, a mikor ide­küldö'i . . . A szórakozott doktor tehát elküldte a szőke asszonyt, a ki idegbajos, Karlsbadba, és a barna asszonyt, a ki gyomorbeteg, Kal­tenleutgebenbe. És mindenekfölött csodálatos dolog volna, ha mindakettö nem teljesen meggyó­gyulva érkeznék haza . . . ^rv/v

Next

/
Thumbnails
Contents