Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1896.

1896-05-31 / 22. szám

teremtette, előbbre vitte, hogy hiányzott belőle a magasabb erőteljesebb szellem a gazdasági közmunkának organuma; hiányoztak a magyar városok, hiányzott a városi tekintélyes polgárság. A mit mi városoknak neveztünk a magyarság által lakott alföldön, azok nem voltak egyebek, mint nagy terjedelmű falvak. Pedig hogy egy nemzet mire képes, hogyan tud haladni a közélet, a társadalom, a nemzeti kultura terein, azt csak a városoknak és a városi polgárságnak kultúrájából ismerhetjük meg. Ott van tisztelt diszgyülés, a régi görög város Athéné melynek csak tőredékben maradt fenn kulturális hagyatéka, de ez most is nagyobb értékű leltár a civilizációra és emberiségre, mint sok hiába vivott csatának drága zsákmánya. Azt mondja Proudhon, a perzsákat nem Leonidas, hanem Homer győzte le, ő csatáz és ő győz Marathonnál, Thermophiléuél; ő csatáz és ő győz Salamisuál, Andélánál. Hogy a városok kultúrája mily magas fokon állott, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy mikor még a császárok nagy fejedelmek, nagy urak még irni, olvasni sem tudtak, akkor már rég virágzott a városokban az irás és olvasás mestersége. Egész történelmünk is osak egyet bizonyít, azt, hogy nincs és nem is lehet más kultura, mint a városi. A városban szerzett kulturát viszi el az egyes a faluba, a városi kulturávál fejlődik az ipar és kereskedés és a városban találja meg otthonát a szellemi fejlettség; itt emelkeduek az építészetnek remekei, itten faragják és állítják fel a szobrokat, itt létesülnek a nemzet vagyonosodásának iparforgalmi emeltyűi. A városok polgárainak egy határolt, szűk helyen való együttléte által fejlődik a műveltség, csiszolódik az értelem, s a közügyben való részvétel által nemes versenyben vesz ré zt a polgár, mely nemes versenyben hamarabb kifejlődik a szabadság és alkot mányos élet követelményei iránti fogékonyság. Ezért fontosak a városok minden országban, és ezért nem szabad elfelejteni és szem elől téveszteni a városok fontosságát sem a kormánynak, sem a törvényhozásnak, sem senkinek, a kinek a közélet alakításához szava van. (Általános élénk éljenzés.) * • * Mélyen tisztelt Díszközgyűlés! Ezer szerenese, hogy a magyar nemzetnek volt ereje az ország városait, a melyek mindannyian idegen telepitvények voltak, — mint például városunk Pápu városa is — ezerszer szerencse, hogy ereje volt a magyar nemzetnek, hogy a városokat már legnagyobb részben megmagyarositotta, mert azzal tisztában kell lenni mindenkinek, hogy a jövő ezredév első századaiban csak egy feuntartó erő lesz S az az erő, az, a mely a nemzet nyelvét, kultúráját domináló szerepre, uralomra juttatta. (Zajos éljenzés.) Azzal tisztában kell lennünk, hogy már elmultak azon idők, a mikor még nagy népek is idegen nyelvnek, idegen kulturának oltáránál áldoztak. Midőn még a nagy német király, II. Frigyes idegen, franczia nyelven irta meg munkáit és gyűlölettel viseltetett saját népének nyelve iránt; mikor még a nagy költőknél, Schillernél és Goethenél alig találunk egy sort, a melyből a nemzetük önérzete sugároznék ki; a mikor még Oroszország is el volt németesedve vagy francziásodva, s azok az idők is már elmultak, a mikor ez az ország képes volt elviselni egy holt nyelvnek, a latin nyelvnek állami voltát, és mikor még akadtak vármegyék, a kik felírtak az országgyűléshez, hogy nem lehet a magyar nyelvet államnyelvvé tenni, hisz alig van, a ki azt meg tudja érteni. Ezek az idők elmultak, s ma már mindenki megvan győződve arról, hogy csak a magyarosodás, a nemzeti nyelvnek, nemzeti kulturának terjesztése: ezek teszik az országot magyar országgá. Az a cultura t. Diszgyülés, a melyet Magyarországon a magyarországi román, a magyarországi szerb, a bánsági német, a magyarországi szász, a magyarországi pánszláv propagál, az a cultura bármennyire tiszteletbe méltó s bármennyire nem óhajtjuk is azt sérteni, — de az a cultura neui ezé a nemzeté. Annak a culturának sem a gyökere, sem költői remekei, sem irói, sem szónokai, sem államfér fiai, sem dicsősége nem ezé a hazáé. (Elénk tetszés.) Annak a culturának ott van a gyökere, ott a dicsősége Szerbiában, ott Romániában, ott vati Oroszországban, ott Németországban. Itt csak egy cultura van, mely a tőidből nőtt ki; csak egy cultura, mely a tőidnek nevét, tisztelését, becsülését, jövőjét biztosítja és ez a cultura: a magyar cultura. (Hosszantartó lelkes éljenzés.) Ennek a culturának áldoz az anya is, mikor magyar tejet szivat gyermekével, ennek a dajka, a mikor az első magyar szót tanitja ápoltjával, ennek a culturának áldoz a íoldmives, mikor a magyar tőidet kapálja, az iparos mikor a magyar ipart műveli, s annak dicsőséget szerez, a kereskedő a mikor ennek az országnak forgalmát és megélhetését biztosítja; ennek a culturának áldoz a pap, mikor a vallást hirdeti, mert vallásos ember nem lehet rossz hazafi; ennek áldoi; a hivatalnok, mikor az államot szolgálja, ennek áldoz az ügyvéd, ki a magyar igazságot védi, ennek áldoz az orvos, mikor magyar ember egészségét ápolja, ennek a tanár, mikor a magyar ifjúnak szivét, lelkét magyarrá faragja, ennek a költő, az iró, a szónok, a magyar geniusnak mind megannyi napszámosai. (Élénk tetszés.) * 4c * Mindannyian hát mélyen t. Díszközgyűlés, kik magyarok vagyunk, mindannyian köveket hordozunk, szellemi és testi munkávál, sőt még érzésünkkel is Magyarország jövő ezredévének épületéhez. De az épület szilárdságát nem a kövek keménysége adja meg, hanem felbonthatlan egymáshoz való összeforrása, s ha ez áll, akkor Magyarországot is csak a magyaroknak felbonthatlan testvérülése, felbonthatlan szövetsége tudja csak biztosítani. (Éljenzés.) Ennek a szövetségnek a városok vannak hivatva erőt és életet adni. A melyik polgár nem tud és nem bir híí lenni ahhoz a városhoz, a melynek levegőjét szívja, s kenyerét eszi, nem is tud hő lenni a hazájához sem, mert ..bár száz virága van a méhnek, mégis csak egy a méhkasa." Ahhoz a városhoz, melyben a gondviselés utunkat kimérte, igenis híveknek kell lennünk, de egyúttal hűknek kell lennünk saját polgártársainkhoz is. A velünk együtt élő polgártárs örömében, fájdalmában részt kell venni, egymást segíteni, mert jegyezze meg magának minden pápai polgár, jegyezze meg, hogy ha házát tűz emészti, nem a tiszántúli vagy eidélyi ember, hanem saját polgártársai fogják azt eloltani. (Zajos tetszés és élénk éljenzés.) Ha segélyre szorul, s ha uínes gyámolitója, ezen város fog neki segélyt nyújtani, s ha meg hal: — ennek a városnak polgárai kisérik ki utolsó útjára, ezen város polgárai fogják megőrizni még a — sirhantját is. (Nagy tetszés.) Egyszer az egekbe törő fák elmentek panaszra az Istenhez, hogy hogyan vau az, hogy őket az Isten felnőni engedi; magasra növes/ti lombdús koronájukat, erőssé teszi sudarukat, melyeket a legnagyobb szélvihar sem tud ledönteni és mégis egy hitvány kis fejsze el tudja őket vágni és meg tudja gyilkolni. Az Isten azt válaszolta : a fejsze nem tudna téged levágni, ha nem segítene neki a saját társad, egy darab fa. Ilyen darab fától mentse meg ezt a hazát és városunkat Istenünk ! (Zajos éljenzés és tetszés.) * * Mélyen t. Diszközgyülés ! A testvérek viszályától, ha ettől megóvja a magyarok Istene a hazát, ha polgártársi irigységtől és villongástól — a mely akárhol, ha jelentkezik, egyliázban, vagy társadalomban, ettől a viszálytól, ha megtudja óvni az Isten ezt a hazát, akkor nincs a világon az a sírt ásó ellenség, a mely a magyar nemzetet és hazát valaha sírba tudja temetni. (Igaz! Ugy van!) S most mélyen tisztelt Diszközgyülés, az ezer év alkonyán, mikor honalapító ősök glóriája aranyozza be az ezerév alkonyát, midőn a templomokban a tömjénfüst és hála ima, harangok zúgása, a zászlóknak büszke lobogása, s miudenütt ünnep és ünnep jelzi nemzetünk örömét: — most, megacélosodva és megizmosodva ezerév kohójában, köszöntsük íme azt, a kinek az Isten megengedte, hogy mint Árpád népének fejedelme és szt. Istvánnak törvényes utóda bevezethesse Árpád nemzetét második ezred évébe. (Éljenzés.) Köszöntsük őt, a magyar királyt. (A közönség feláll. Éljenzés.) Köszöntsük öt, kinél méltóbban uem viselte még senki a magyar szent koronát, köszöntsük Öt, a ki mint Szt. István első királyunk ,s egyetlen fiát a trónörököst elvesztette és kit most ujabb csapás ért, de a ki tud erőt és vigaszt keresni és találni a magvar nemzetnek rajongó forró szeretetében. (Elénk éljenzés.) Köszöntsük Ót és mondjuk, hogy koronázott fejét övedze körül multunk minden dicsősége és adjon az Isten neki hosszú, hoszszu életet, hogy ideje lehessen önmagához, a ki foglalatja miuden erénynek, mely honfit, embert fölnevel, — hogy ideje lehessen önmagához méltó utódot nevelni e nemzetnek. (Élénk éljenzés.) Éljen a magyar király! (Éljen !) Éljen a magyar haza! (Hosszantartó, éljenzések, meg-megujuló taps.)