Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1895.

1895-08-11 / 33. szám

vei ezen ajánlat szerint a város volna kötelezve a villamtelep felállítására, és igy előreláthatólag a város ezen ajánlattal érdemileg nem is foglalkozhat. Ezek volnának megjegyzéseink a holnap megtartandó rendkívüli közgyűlése, melyeket megszivelésre ajánljuk av 'nos i épvselőtest ületének. Hisszük és reméljük, hogy ily értelemben is fognak határozatot hozni. Pollatsek Frigyes. A városi sétány kérdéséhez! Nem volt ugyan szándékunk a már több izben lapunk hasábjain a sétatér ügyében ujolag felszólalni, de laptársunk a „Pápai Lapok" legutóbbi számában ez ügy érdemében közlött cikke késztet bennünket ezzel újból foglalkozni. Teljesen egyetértünk cikkíró Antal Géza dr. tanárral abban, hogy a sétatér létesítése egészségügyi szempontból közszükséglet, nagyon helyeseljük a tér megjelölését is, söt köszönettel fogadjuk ez eszme felelevenítését, de mily célt érünk mindezzel, ha tényleg — nincs sétatérünk. Cikkiró, ki városi közügyeink megvitatásánál jelentékeny szerepet visel s ugy szóban mint Írásban már több ízben tevékenységéről bizonyságot adott, sokkal helyesebben járt volna el, ha ezen sétatér ügyében in flagranti emelt volna szót a közgyűlésen és a polgármester kedélyeskedésére megadta volna azt a választ, a melyet nagyon ügyesen papírra is tett. Nézetünk szerint ugyan akkor sem lett volna a sétatér ügye megoldva, mert őszinte bevallva, be kell látnunk hogy városunk jelenlegi helyzete az ily kiadásokat egyelőre nem fedezheti, de igenis lehetne oly modus vivendit találni, mely addig is míg a sétatér ügye megoldást nyer, kielégítené igényeiuket. Mielőtt ezen' modus vivendire áttérnénk egy a cikkíró közleményére válaszkép hozzánk érkezett cikket közlünk, melylyel nem érthettünk ugyan mindenben egyet, ammyiben a hang a melyben adva van nagyon is merész fantáziára vall, de minthogy a cikkben sok igazság is rejlik, adjuk azt egész terjedel mében. Egy jámbor cikket olvastam a »Pápai Lapok« legutóbbi számában dr. Antal Géza úrtól mely méltán csodálkozás ómat keltette fel. Hát azt hiszi czikkiró ur hogy ha iiy bárány türelemmel bevárja mit fognak határozni czikkére, miként Ítélnek czikke telett, hogy akkor lesz majd városi sétány ? Hát igy szokás ez idő szerint egy közszükségletet képező nagyobb dolgot létrehozni ? — Oh akkor nagyon t&ved czikkiró ur ! Ilyen szelid hangon aligha tog valaha czélt érni. Ha nincsen jobb organuma, vastagabb tolla, jobb lesz a themát elejteni, mert igy csak hiába való munkát végez. A várost uraló embereitől akar egy közczélra szolgáló sétányt kérni ? Hisz van sétány, ott a várkert, melyet igaz hogy a gróf bölcsességénél íogva jónak látta a közönség előtt elzárni, de nincs ok lármázni, hisz megkapták hallgatásuk diját egy-egy belépő jegy értékében »Ök ki vannak elégítve minek még arról gondoskodni hogy 15500 ember és ezek gyermekei hol találnak árnyas helyet, hol szívhatnak fáradságos munka után egy kis por nélküli tiszta levegőt. Mit törődnek ők azzal hogy üdülő beteg embereknek, kiknek családjuk erdekében kell, mert orvosaik jónak és szükségesnek látják hogy friss levegőre menjenek, hol is fognak egy pár lépésnyi árnyas pornélkülí helyet találni, minek is erről gondolkozni hisz a 3—400 előkelő urnák megvan a belépő jegye a grófi várkertbe, abba a kertbe, melynek területét állítólag a város ajándékba adta. Jó emberek hát mit gondoltok, nektek is keli valami, nem elég hogy nekünk meg van á belépő jegyütik, az lehet csak válaszunk. Azért mondom czikkiró ur, ha Ön nem tud lármát csapni, népgyűlést hirdetni és több e félét a mi a kérés támogatására feltétlen szükséges, ugy ne nyúljon e kérdéshez mert az semmi egyébb mint nyomdafesték pazarlás. Téved akkor is cikkíró ur, ha azt hinné hogy e thema elaludna ha ön nem mozgatna, Soha! Az ily kérdíssk szü.teteinek csak de el nem aiusznak, megoldásuk nem reánk vár, meg fogják oldani gyors és biztos kézzel annak idején, ha uralomra juttnak a socialisták, — ezek nem kérnek hanem követelnek. Vagy tán nem ienne helyén e követelés ? Csak ne tenne kivételt a gróf bölcs intézkedése, és kénytelenek lennének az úgynevezett ligeti fasorban napról-napra azt a felháborítható jelenetet végig élvezni, hogy 50 — 60 apró gyermek miként van a vágtató fogatok általi agyongázolásának kitéve, — büntetésül oda kelleni állítani azokat, kik nem barátjai az eszmének, hogy végig élvezzék azt a rettenetes veszedelmet midőn a dajkák a játszó gyermekeket a robogó fogatok elől kapkodják és alig van annyi idejük, hogy ártatlan életüket megmentsek. Vagy talán eleg volna a rend hivatott őreit erre figyelmeztetni, erre csak mosoly lehet a válasz, — mintha ők ezt nem tudnák, nem látnák, hát nem elég hogy a vak kodis a kóterten van még a paranyi gyermekekre is legyen valakinek gondja ? Czikkiró ur ; ha nem tud jobban követelni. dörömbölni, népgyüléseket hirdetni, tegye le e kérdésnél tollát nem tog czélt érni vele. Bízza ezt a kérdést a jövő embereire, mert hisz a népnek is megvan a revisiója, sok homályos érthetetlen dolgot fog majd felderíteni. Mert látja czikkiró ur én is örök életemben azt hallottám hogy ha valaki 30 vagy 33 évig valamely dolog élvezetébeu van, ennek élvezetéből többé el nem tiltható. Hogy van az hogy a város tán 100 tott, hogy Arthurt milyennek festette unokafivére s ez megnyugtatta s kivált midőn elgondolta, hogy az ifjút most már nagyon megbántaná evvel, letett arról, hógy visszamenjen, hanem elpirulva, szinte egész testében remegve ment Arthur felé. Az ifjú már odaért boldogságtól ragyogó arczczal a szép fiatal leánykához. — Isten hozta, kedves Gizike nagysám. Hála Istennek, hogy mégis eljött, olyan türelmetlenül vártam már. Gizike teljesen zavart volt: föl sem mert tekinteni Arthurra, félénken nyujtá a kezét és egy árva szót ki nem birt volna ejteni. Az ifjú még ott fogta a kezében azt a kis bársony kacsot, melyet ugy szeretett volna ajkaihoz szeritani, mikor Gizike lassan fölemelte reá nagy, őszinte kék szemeit s azután komolyan mondá : — Ne Ítéljen meg azért, hogy eljöttem. Nagyon szeleburdi vagyok. Virágot akartam szedni mamáéknak, mikorra hazajönnek, ugyebár segíteni fog '? De csak egy feltétel alatt. — A feltétel már is alá van írva. — Jól van, tehát a föltétel a következő : Maga ugy fogja viselni magát, mintha a mama is itt volna velünk. Arthur tervei ezzel ugyan rombadőltek, de hát hiszen csak együtt lenni is Gizikével olyan boldogság volt í Ezzel a szép fiatal pár — egymástól tisztes távolban — megindult a gesztenyefasoron. A kastály mindinkább elmaradozott hátuk megett s ők eleinte némi elfogultságban, majd mindegyre vidámabban, közönyös és mégis oly érdekes dolgokról csevegve haladtak egymás mellett. Gizike itt-ott kitért a fasorból, ha megtetszett egy-egy virág, hogy könyörtelenül leszakítsa és pihegő, dobogó sziveeskéje fölé tűzze. Arthur segédkezett benne, s ugy örült, ha csak megérinthette is a leánykának finom ujjait ; ugy örült, ha bárhogy mosolyra fakaszthatta azokat a szép kis piros ajkakat. Pajzán szellő futkosott körülöttük és suttogott füleikbe; a csapongó pillangók bársonyos szárnyaikat kéjesen dörzsölgették a fakadó kis virágok illatos kehelyheihez ; az aranyos nap is ugy mosolygott s belelopódzott a szivekbe hunezut kis sugaraival s azokban mindent beragyogott, megaranyozott. Pacsirták csattogtak fölöttük bájos, bohó dalokat, s közölték azokat a titkokat, mikről az ajkak nem beszéltek, mikről csak a szivek dobdgtak. Az egész természet minden apróságaival egy édes, mármoros érzéssé finomult. Arthur megkérte Gizikét, hogy énekeljen valami szép dalt s ő, ha megengedi, kisémi fogja. Az egyszerű leányka nem is kérette magát; nagyon szeretett dalolgatni és természedtadta csengő hangjan elkezdte ő kedvencz dalát : „A virágnak megtiltani nem lehet." Arthur kisérte és a két hang oly kedves összhangot adott, mintha bizony azokban lényök forródott volna egygyé. Persze azután megkérdezte Gizike, hogy hát Arthur melyik dalt szoreti legjobban. Az ifjú elénekelte a lánykának az ő nótáját : „Csak titokban akartalak szeretni !" — Gizikének ez nagyon tetszett s néhány próbálgatás után meg is tanulta s Arthur gyönyörködve hallgatta a kedves lányka ajkairól legkedvesebb dalát. E közben mintudatlan ki-kitértek jobbrabalra virágok után s ha Gizikének megtetszett egy-egy tarka pillangó, Arthur készséggel rohant utána s a leányka nagyokat kaczagott, mikor minden furfangja daczára sem sikerült elcsípni. Igy lassacskán a hosszú gesztenyefasor végére jutottak, hol az országúton keresztül egy ösvény vitt tovább a régi malom felé. A vidék itt kissé dombos volt és csinos kilátás nyilt azon pontról, hová épen jutottak. Messze kanyarodott az országút, mig el nem tünt egy bokros fás domb megett. S épen ahogy ideértek, tünt fel az országúton egy kocsi s Gizike először örömmel kiáltott fel : — Nini ! a mamáék jönnek ! Arthur hirtelen odatekintett. — Az ám, ők azok. Azután mindaketten egymásra néztek ; Arthur elmosolyodott, Gizike elpirult s kérdőleg tekintett az ifjúra, hogy hát most mi lesz ?