Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1895.

1895-05-05 / 19. szám

I895- MÁJUS 5. PÁPAI KÖZLÖNY va'ó megtartásával Nieszner József jelenlegi bérlőt, ki ro éven át városunk és vidéke közönségének közbecsülését vívta ki magának: ez privát dolog de igenis foglalkoznunk kell ezzel a bérlet változással abból a szempontból, mivel ebben egy ujabb elodázását látjuk a már több izben hangoztatott szálloda kérdés megoldásának. Hallottuk ugyanis még csak nemrég, hogy a Griff szálloda építése tervbe volt véve s a folyton növekedő szobaszükséglet fedezése céljából körülbelül 10 szobával le^z szaporítva, de ezen terv — mint már több izben —dugába dőlt s a szobahiány megmarad, mint volt régen. Jóllehet a Griff szálloda uj bérlője nagy átalakításokat szándékszik tenni, amennyiben a szobákat újonnan padlóztatja és azokat egészen uj berendezéssel látja el, a mi szintén nagy előnye lesz elhanyagolt szállodánknak, de nrndennek dacára nem érjük el vele azon c it, melyre égető szükségünk van és e', a szobák szaporítása. Már pedig, hogy milyen hátrány az, hogy Pápa városának nincs oly szállodája, mely az idegen forgalmához képest elegendő szobával rendelkezik, azt már elégszer fejtegettük s igy szükségtelennek tartjuk ezt a jelen ese b?n újra felhozni. Ez csak üres szalma c,éplés volna. Jelen felszólalásunkat tehát az uj bérlőhöz intézzük, azon bérlőhöz, kit mint egyike a legügyesebb, szorgalmas és előzékeny üzletembernek halljuk említeni. Ha tudott az uradalommal egyességre jönni a bérletre nézve —- mi már magában véve nagy üzleti routinra mutat — és reá bírta az uradalmat ezen ujabbi átalakításokra -— mi csak elegendő pénzt tételez fel a bérlő ré széről — talán fog majd egy modus vivendit arra találni, hogy megösmerve a helyi viszonyokat a szobák szaporítására is reá bírhatja az uradalmat. Nem tudjuk, de lehet, hogy az uj bérlőnek ezen szobák szaporítása kilátásba is helyeztetett az uradalom részéről, de ezen mézes madzagból mi már eleget kóstoltunk, ez csak a szája izünket javította egy időre, de mindig éhesek maradtunk tőle. Az uj bérlő van hívatva most már ha nem is gyökeresen, de némileg ezen szobahiányok türhetetlenségével komolyan foglalkozni s minden lehetőt megtenni ezen mizériák megszűntére. A bérlőnek igen jó ajánlólevelét vettük s reméljük hogy nem fogunk benne csalatkozni. A mi érdekünk az ő érdekével közös és bennünk—ha szüksége lesz reá —támogatást nyerhet. Csak akaratot és vállalkozási szellemet kérünk I MKARCZOLAT A mult hétről. Nem szaporítom a szót az unalmas bevezetéssel és a szokásos engedelem kéressek hogy megint olyasmiről emlékezem meg, a mi nem Pápán történt meg, hanem kirukkolok egyszerre a szóval es kijelentem, hogy »Bucsu«ról szól az enek, még pedig a »vaszari bucsu«~ról. Szükségtelen talán felemlítenem, hogy a vaszari bucsut eső előzte meg, miáltal Pápáról az abonnens kirándulók zavarva voltak a bucsun resztvenni, de hisz ez oly szokott dolog, hogy eső nélkül Vaszaron bucsut nem is lehet képzelni. Azt hiszem olvasóközönségem meg van győződve mar az én bucsu látogatási szenvedélyemről s tudja már azt, hogy nálam nem használ sem menydörgés, sem villámlás sem esó, ha bucsu van, ott nekem meg kell jelenni. Ez betegseg, melyről nem ludok leszokni, de minek is szoknék le ; mikor meg eddigelé soh'sem lettem rosszul ettől a betegségtől, sőt merem állítani hogy Otthon megírtam a testamentumomat, — hat sorban, s fogadtam a segédeim jelentését, a párbaj ideje felül. El voltam egészen rá készülve, hogy lepuffantanak. Amint nagy busán magamban üldögéltem, hírtelen betoppant az asszony. Ö megértett mindent, ő látott s tudott mindent, most se tudom, hogvan; bizonyosan leskelődött arra, ami történik. Először a nyakamba borult, s megsiratott: azután megszidott s elment. Sorra járhatta Tiefenbachékat, s a párbajsegédeket, mert az urak kijelentettek, hogy nyilatkozással eligazítjuk a dolgot. Majd meg hozzánk jött az egész sereg, s most brúdert ittam a Tiefenbachokkal is, meg a huszártisztekkel is. — Eddig jó, szólt a doktor. Azt értem, hogy egy szép menyecske meg tud puhítani két vérszomjas svábot meg egy csapat heczre ehes huszárt ; ambar en egy világértse tűrném, hogy az én feleségem engeszteljen egy Tiefenbach Pétert. Hanem mondsza, hogy jutottál a pénzhez ? mert ezt nehezebb megérteni, mint a Miiéva hitvesi epopeiáját. — Hogy miként ? Hát szépen, és megint csak az asszony révén. — Talán G.sak nem kert újra pénzt a Tíefenbachtöl ? — Azt már nem tette. Hanem szépen átment az apjához, és azt hazudta nagy jámborul, hogy a Tiefenbachok társa lettem a gabonaüzletekben, s kell a pénz befektetésekre. — Es adott az öreg ? — Adott hát. A Tiefenbachek neve nagyon jó név. Csak éppen azt igertette meg velem, hogy soha se nyúlok kártyához. — Te persze megigerted ? — Hogy ne ? Es megmondtam neki, hogy ma délután ki is megyek Szentiványra, az üzlet erdekeben, tulajdonkepen pedig megisszuk a bekeáldomást odakünn. A doktor en pose helyezkedett, megsodorta a deresedő kandúr bajszát, s végig nézett az ő Vuics Koszta baratján. Azután csak annyit mondott: — az asszonyok igazán ostobábbak a vak szerencsénei Mert a szerencse kiad a mihasznákon, de az asszonyok csupa gyöngeségből nem bírnak rajtuk kiadni. 3. minden bucsu csak kellemes visszaemlékezéssel volt és van ream. Ezen visszaemlekezések kellemes hatásai elementárisán fokozodtak ez alkalommal bennem s ezen körülménynek tudom is be, hogy vasárnap óta folyton a vaszari bucsun előfordult epizodókrol kell álmodnom. Valóban sajnálom, hogy ezen minden irányban kellemes epizodok nem képezhetik megemlékezésem tárgyát, de egyreszt a »nobles oblige« es a szavon kert »discretio« de másrészt azon eshetőség, hogy ezeknek recitálása után »betörnek a fejemet,« szorítkozom rovatom kimert terjedelmére es csak az általános es senkit nem »tamogató« reszletekre szorítkozom. Már a Papáról való elindulás is kellő előérzettel kecsegtetett a jo mulatásra. A személyvonat egyik fülkejeben egy néhány igen jóravaló es joviális Agliardi-nuntius jelölttel találkoztam, kik szinte nem törődve a kellemetlen időjárással Vaszarra rándultak ki, a bucsut megtekinteni. Szerencsere a vaszari állomáson egy úgynevezett »Bricska« kocsit találtunk, mely nem volt ugyan elkeszülve vendegek íogdosására, de mi azért megfogattuk magunkat, s amúgy »gigerli« módra elhelyezkedtünk a kocsiba. Megjegyzem, hogy miután a kocsi átellenes üléssel jiem bírt és magammal együtt 5-öt képeztünk, tehát a kocsis is a »gigerli« ülés kényelmében részesült. Eleinte azt hittük, hogy a nagy vendéglő előtt majd csak leszallit bennünket a kocsis, de ugy látszik eszrevette rajtunk, hogy mily feleimet álltunk ki a kerékig erő sár miatt a legjobb portán szállított le bennünket, a mi csak Vaszaron feltalálható, Jó helyre jutottunk — a vaszari ispán portájához. A ki volt mar és ösmeri Vaszar községét annak szükségtelen megmagyarázni, mi a vaszari ispán portaja, azok pedig, kik még nem voltak, menjenek el legközelebb a »Nagyapó« cimü népszínmű előadásara, mindent megtudnak, vagy ha épen nem adják ezt a darabot, ugy olvassák el mégegyszer Jókai »A magyar nábob« cimü regenyet. Meg fogjak talalni, hogyan küldi ki az inasait a földesúr »vendégfogdosásra« mert unatkozik, megtudják majd, mi az igazi magyar vendégszeretet, es megtudjak majd mi a valódi kedelyesseg es az igazi jóhangulat. S ha mindezt látták a szinházban, vagy elolvasták Jókai fenntjelzett regenyet, ugy menjenek el Vaszarra es kerüljenek be a vasaari ispán vendegszerető hazaba, ugyanazt fogják találni, vagy talán azt még fokozatosabban fogjak eszlelhetni. Jóllehet az ispán nem szokott bucsut tartani s nem is várt bucsus vendegeket, hisz ez nála felesleges is, mindjárt megérkezesüknél otthoniosan éreztük magunkat. A gazda nem volt otthon, de otthon volt a vendégszerető háziasszony és a házikisasszony mintaképe. Ö náluk ez nem újság. Az o pátriárchalis házuknál nyitva vau a kapu, ha van bucsu, vagy nincs. Meg alig hogy belemelegedtünk a bucsu szokásos eves és ivasába a hazigazda felhajtatta a község intelligens ivokepesse.gét s rövid idő alatt már szavazat kepesek voltunk. Megjött a község iskola nagymestere, az elmaradhatlan jókedvű község jegyzője (?) és ennek fegyverhordozója, a szomszéd község jegyzője, egy szomszéd község földesúr fia és vegüt az állomási főnök. Azért írtam legvégül az állomási fönök nevét, mivel ő ritkán szokott az ily cecokban resztvenni. Ö a kötelesség es nivatasának pontos embere s csak nagy ritkán ereszkedik bele az ily »Rumli«ba. No, de bucsu volt, és ilyenkor megenegedett magának egy kis szórakozást. Meg is látszott rajta, hogy ritkán élvezi ezt a szabadságot. Kedélyes és vidám hangulatban tartotta az egész társaságot és