Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-12-24 / 52. szám

miből kívánja a gazdasági tanácsos ur az utak és járdák javítását és kikövezését eszközölni? Itt halogatásra nincs idő. Itt tenni kell még pedig sürgősen. Mire várakozik hát a tanácsos ? Legyen meggyőződve, hogy nem akad városi képviselő, ki ezen tervezetét kész örömmel ne fogadná s helybenhagyó szavazatával meg nem erősítené. A kezdeményezés pedig első sorban őt illeti meg, de nemcsak megilleti, hanem kötelessége is. Gondolkozzon egy kissé behatóbban Svoboda bácsi, s be kell látnia, hogy felszólalásunkat nem rosszakarat, hanem a közérdek mondta tollba. Szózat a dunántúli Írókhoz, hírlapírókhoz. Budapesten, karácsony hava, 1893. A Dunántúli közművelődési egyesület irodalmi szakosztálya 1893-ik év karácsony havában megalakult Budapesten és azt határozta, hogy e uemes hivatásu szervezetnek mintegy első lélekzetvétele egy levél legyen, amelyben elnöke fordul tagjaihoz első-sorban a dunántúli ujságlapokhoz. Fordulok tehát hozzátok, -- hadd mondjam, pásztói-levélben: az elméknek, a sziveknek, az erkölcsöknek és minden becsületes érdeknek pásztorai, pásztortár-aim. Kiállított őrszemei vagyunk a legszentebb nemzeti ügynek, amely ezer gyökérszállal ereszkedik az élet minden viszonyába, a a népesség minden rétegébe, hogy onnan táplálkozván, virágot nyisson és gyümölcsöt teremjen és a gyümölcs legyen a magyar nemzet drága termése, díszben, fényben, jó létben, erkölcsben, erőben való meggyarapodása, ho^y hatalmasnak találtassák amaz ujabb küzdelmekben, talán megpróbáltatásokban, amelyek reá várakoznak, a verseny gésben, amely e föld birtokáért, a nemzet lobogójáért, nyelvének dicsőségéért itt folyni fog a közeledő évszázak idején. egy vigyázatlan lépés, egy gyilkos légáramlat — pillanat alatt kiolt. Meg tudja becsülni az istenadta szép napvilágot a hosszú éjszaka után s palotának tekinti szegényes hajlékát ama bűzhödt helyhez képest, hol nehéz munkáját végzi. E vidék lakóinak pedig sok okuk van megnyugvással viselni sorsukat, mert mint a gondviselés földi személyesitői őrködnek fölöttük a jámbor szerzetesek : a zárda lakói. A szegénységet eL űzni nem áll ugyan hatalmukban ; de a nyo mórt — távoltartják védenczeiktől. Az által pedig, hogy az árvaságra jutott kiskorú gyermekeket védelmökbe veszik s szeretettel fölnevelik, — a legnagyobb áldást, a legédesebb békét honosították meg a családapák szivében. Ma is, a szeretetnek e szent ünnepén, az együgyü jámbor sziveknek nem egy há lás gondolata kereste fel az áldott jótevőket, kik fölülemelkedve minden emberi gyarlóságon, lemondásteljes életet élnek a kolostor falai között. A czellák egyikéből világ tör elő, mintha a szük falak lakója félne a sötétben egyedül maradni saját gondolataival. Könyvekkel, csillagászati eszközökkel túlhalmozott asztal mellett egy fiatal szerzetes ül s számot szám mellé vet az előtte fekvő papírra. A lázas sietség, melylyel ezt teszi, azt a gyanút költi bennünk, hogy a megfeszített munkában enyhülést, talán me nedéket keres. A kiállított őrszemek között való összefüggést helyreállítani, az erkölcsi közösséget, mely nekik dicsőséges hivatásuk öntudatát és tartalmát megadja, létrehozni : ez a mi első feladatunk. A második : munkálkodni, munkára serkenteni és az öntudatosságot, amely magunkban él, átszármaztatni a milliókra, melyeknek szellemi vezérlete a gondviselés által kezünkbe tétetett. A váltakozó szél, napfény és eső, az egymást követő hideg és meleg adja meg a földnek a termékenységet és a földből táp lálkozó termésnek a fejlődés, a virágzás, az érés föltételeit. Mihez hasonlíthatnám jobban az iró és újságíró munkálkodását, mint a természeti tünemények e váltakozó jótékony beavatkozásához ? A mi szavunk majd mint jótékony meleg eső, majd mint éltető napsugár, majd mint tisztító szél munkálja az elmét, megtermékenyíti és a termés föltételeit létrehozza, akadályait lerombolja. A gyengét istápolja; a vakmerőt fékezi; védi a gyámoltalant és korlátok k'özé veti az erőszakost. A sajtó a szabadság gyermeke, aki katonává lett, hogy megvédelmezze édes anyját. A sajtó minden haladásnak, a sajtó az egész modern életnek, az élet minden vívmányának alapja, kardja' és vára. Mit tesz az, hogy ép azok, akiktől a sajtó e tulajdonságát nyeri : az iróvilág maga szegény. Szegény volt mindig, szegény ma és szegény marad mindörökké. Avagy nem istállóban született, nem ácsműhelyben nevelkedett-e, aki a legszegényebb volt és végig szegénységben élvén, a legnagyobbá lett : Istennek egyszülött tiává ? És nem szegény halászok voltak-e az ő apostolai ? A szegénységben rejlik a legnagyobb hatalom. És mindvégig megmarad csodának az a jelenség, hogy az irók felvirágoztatnak első sorban kiadókat, vállalatokat, érettük sok millió mozgósításával keletkeznek nyomtató műhelyek, az újságok eszközlik mindennemű vállalkozás hasznát és ez az erejük csak abban rejlik, hogy írják szegény iró emberek, lelkesek, idealisták, önzetlenek, akiknek közsor.-a szegénynek maradni. Fiatal lehet még. Széles vállain megfeszül a durva szőrcsuha s nem képes elrejteni délczeg alakját. De magas homlokát máris mély redők barázdálják, és az, ki értelmezni tudná e gondszántotta titkos jegyeket, tán egy keserű csalódás szomorú törté netét olvashatná kr azokból. Leteszi tollát s reménytelen csüggedés kifejezésével bámul a lámpa világába, mely most egészen megvilágítja nemes vonásait. — Mi más érzéssel hatoltam egykor rejtett titkaidba, dicső tudomány ! mikor még a remény fáklyája lobogott kezemben s vi lágitá meg előttem az utat. Mily gyönyörrel észleltem.: mint ujul meg a nagy természetben minden parány, — hiszen saját örökkévalóságom zálogát láttam e folytonos újjászületésben ! — — Ma, keserű gyötrelmet terem számomra e meggyőződés is, mert kétségbeejtő a véletlenség gondolata a lélekre. mely megsemmisülni vágy! — Mit használna nekem, ha még oly tökéletes alakban ébrednék is újra valamely szebb csillagzaton, — ha veszteségem kínja is föltámadna velem ? Pedig föltámadna ! Mert régen volt az már, hogy lehullottál az én egemről Clarisso, tündöklő csillagom; de emléked most is él, mikép a széttört csillag fényét évszázadokon át megőrzi az égboltozat. Távolabb álltunk egymástól, mint a fényes Jupiter a földtől, — te a magasrangu urnő és én, a nép fia. És én dőre, mégis azt képTiteket dunántúli testvéreim, a hivatásban szólítalak most munkára. Akik elszórva tettétek kötelességteket, most szolidaritásba lépve a „D. K. E." zászlaja alatt induljunk csatába. Ragadjátok fel és rázzátok meg ezt a lobogót, hogy mindenek szeme feléje forduljon. A Dunántúl e hazának legszilárdabb pontja, egy kis Magyarország ez külön, mely ezer év óta > közvetetlen nyomása alatt az idegen nyugatnak soha meg nem tántorodott nemzeti erejében. A küszöbön álló uj ezer év nemzeti küzdelmeibe belépve ez országrész, ha szellemi egységet tud előkelő társadalmába beoltani, tündöklő vezérszerepet van hivatva játszani a nemzet fejlődő életében. A természet pazar kincseivel, gyönyörködtető bájával gazdag ez országrész; lakosai a múltból őrzik a hazafi erkölcsöket, mint nagy elődöktől rájok maradt örökséget; a Zrínyi, a Festeticli, a Deák, a Batthyány, a Széchenyi, a Vörösmarty, a Berzsenyi, a Kis j'aludy nevek nagyjaink koszorújában a világra szóló illatú virágok. Városainkban modern irályu művelt polgárság versenyez a hasznos munkában és a hazafi erkölcsök gyakorlásában : hogy ne volna hálás nekünk dunántúli íróknak a feladatunk, midőn amaz ősök el nem erjedt unokáit, eme polgárok törekvő sokaságát szólítjuk a nemzeti közművelődés zászlaja alá, melyet egyik jelesünk tart jobbjában védő kézzel fölibe a haza oltárának. Ez az uj küzdelmek kardja. A művelődés, a felvilágosodás, a jótékonyság, az anyagi és erkölcsi gyarapodás békés csatáira szólítlak benneteket, testvéreimet az igazságban, amelyet szolgálunk. Van-e szebb látvány, mint mikor győzünk tollal, győzünk az elme munkájával, győzünk a szív érzelmeivel, győzünk az önzetlen szolgálattal, győzünk az önkéntes áldozattal, győzünk a haza szeretetével, győzünk az igazsággal és győzelmünk mindenek győzelme, a mindenek pedig a nemzet, amelyé munkánk és életünk, halálunk és halhatatlanságunk. Rákosi Jenö. zeltem, hogy a szerelem, mely egyetlen látásodra titán erővel ébredt keblemben, elég hatalmas lesz áthidalni e roppant messzeséget ! A lángész hatalmát érzém megmozdulni agyamban, mely szárnyakat igért, hogy hozzád fölemel, teremtés tökélye -— te! Es szerelmem szolgálatában eszközzé tevém a tudományt, mely méltó volna, hogy maga czél legyen, és kéjes gyönyörrel töltött el minden talpalatnyi haladás, mit merészen hóditéle magamnak ez ismeretlen vidékeken. Mert minden lépés, mit előbbre tettem, saját en gemhez vitt közelebb. És nem csalódtam, — legalább saját erőmben nem. Szárnyára vett a hír s a legmagassabbal tett egyenrangúvá. S nemcsak saját hazám, — az egész müveit világ készséggel rakta lábam elé a dicsőségbabérját, nekem csak azért kedveset, mert belőle véltem szép homlokodra fűzhetni menyasszonyi koszorút ... De te megcsaltál ! És én előttem elveszté értékét, érdekét minden az ég alatt. S meggyülölve embert és világot, e zord falak közé bujdostam, feledést keresve, — de hajh ! — nem találva meg ! Heves léptekkel méri-a szobát, — majd az ablakhoz lép, hogy annak jégvirágos tábláin hűsítse lázban égő homlokát. Sudár fenyő áll az ablak alatt. Ágairól fényes jégcsapok csüggnek alá, melyek csilingelve ütődnek az ablakhoz minden szélrebbenésre.