Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-12-24 / 52. szám

Gyorsírói ünnepély. A gyorsírókor decz. 17-én (vasár­nap) d. u. tartotta meg „Markovits emlék­ünnepélyét", melyen városunk intelligencziá­jának javarésze jelen volt. Különösen höJ­'gyek jelentek me^r igen szép számmal, s a látottak és halottak után — azt hisszük — vára­kozásukban, melyet ez ünnepélyhez kötöttek, nem csalódtak. Az ünnepélyt dr. Kapossy Luczián ta­nár-elnök nyitotta meg. Megnyitó beszéde, melyet a kör neves gyorsiró-tagja : Halász Zoltán irt le, a következő : „Mélyen t. ünneplő közönség ! Nemes tauuló ifjúság! Szép, midőn azok, kiknek élete inkább a mult, kidőlt pályatársuk em­lékét megünneplik, de kétszeresen szép, ha az ifuság, amelyé a jövő, egy-egy pillanatra el-eimereng a múlton, hogy a multak, a vol­tak emlékénél időzve, akaraterejét a jövő küzdelemre megedze, ily kétszeresen szép ténynek vagyunk mi ma tanúi, midőn kö rünk a sors kényszerítő hatalma miatt csen. des, zajtalan munkálkodásából kilépve, szo­morú kötelességét rójja le rendszere nagy­nevű alkotója : Markovics Iván emlé­kének, mert eltávozott ő, eltávozott oda, hol a ránézve igazán nehéz földi küzdelmek közt sokat hányatott szive örök megnyug­vást talál."^Egy pár év, s a kisded halom, mely szendergő porai fölé domborul, besü­lyed s a buján felsarjadzott pázsit alatt ta­lán nem is keresi más hamvait, mint a sze­líden zokogó Melpomene, a hű emlékezet !' E hü és hálás emlékezet késztet bennünket arra. hogy elzarándokoljunk Markovics sír­jához, — nem a sajgó fájdalmak alig he­gedő sebeit akarjuk mi kíméletlen kézzel felszaggatni, hanem tanúbizonyságot aka­runk tenni, hogy a magyar ifjúság, melyet sokan indolentiával szeretnek vádolni, felis- j merte Markovics alkotásának : a m a g.y a r gyorsirász a ti) ak kiváló fontosságát s nemes buzgalommal tör előre azon a téren, melyet Markovics hódított meg a magyarnak nak. Lobogó fáklyákkal kezükben, hosszú sorban vonulnak föl a völgy lakói karácsony estét ünnepelni a zárda templomában. Es megszólalnak újból a harangok, erő­teljes szózattal, vigaszt hirdetőn ... De a szerzetes arczán csak élénkebb fájdalom tükröződik, mert egy uj emlék ragadá lelkét kinzó hatalmaba . . . Halk kopogás riasztja föl álmodozásaiból a szerzetest s előtte a zárda ősjz kapusa állt. — Atyám, — egy urnŐ vár a templom­ban alant. A főtisztelendő prior ur önt ké­reti általam, részeltetné őt a hit vigasztalá­sában. A szerzetes némán int fejével. — Menjünk ! S áthaladva a széles fo lyosókon, hol kongó visszhang támad lépteik nyomán, a szerzetes a sekrestyébe nyit s helyet foglal a gyóntatószék rostélya mögött. Egy bágyadt fényű lámpa csüng alá a mennyezetről. A templomból halk orgona­hangok s ájtatos zsolozsmák hangzanak át. Az egész környezet olyan enyhet ígérő, hogy a fiatal szerzetes lassankint visszanyeri ön­uralmát s immár nem tetszik előtte oly visz szás gondolatnak, hogy irt keressen a mások fájdalmára. Egy szolgálattevő kéz feltárja a sek­restye templomba vezető ajtaját s a koczkás márványtalajra fényes sáv vetődik a tündök­lőn kivilágított oltárról. S e kijelelt uton egy gyászos nő közéig, nesztelen léptekkel, mint egy látomány. Bár zseniális művével, alkotásával, azon alkotás­sal, melynek lánglelke teljes hevét szentelte. Bár a mestert virágzó férfikorában döntötte sirba az emésztő munka, mégis ereznél ma­radandóbb emléket állított magának azáltal, hogy meghódította a magyar ifjúságot egy oly művészetnek, amely pusztán ónja segé­lyével életet bizosit az előre le nem jegyzett röpke szavaknak s igy a gondolatok végte­len birodalmának. — De ezeknek rajzolása már a részletekbe tartozik, nekem, mint a kör elnökének csak az lehet még kedves kötílességem, hogy midőn ifjuságunk meg­értve Jánglelkü Eötvösünk szavait: Az em­beri nemnek szüksége van nagyszerű pél­dákra, hogy a serdülő ivadék felfelé tekin­teni, nemes czélokért lelkesedni, értök fá­radni, nekik áldozni tanuljon, — áldozatot mutat be* ezen áldozattevésnél megjelent il­lustris közönségnek megtisztelő megjelené­sükért hálás köszönetem fejezzem ki, azon biz tositással, hogy körünk évlapjai egy fé­nyes lappal szaporodtak, melynek ragyogó betűi örökre hálásan hirdetik a megjelentek neveit, különösen a hölgyek neveit, kik mint a szép megtestesült képviselői, a jövő boldogságnak teremtő és osz, tozkodó részesei szíves megjelené­sükkel mindig lelkesitőleg hatnak azifjakra, hogy csüggedetlen küzdelemmel készüljpnek a nekik még ideális jövő reális boldogságának megalapításához. Ez­zel az ünnepélyt megnyitottnak jelentem ki." Vass Károly Vili. oszt. tanuló adta elő ezután jól átgondolva s megértve az ün­nepi ódát „Markovits Iván halálára" Révi Adolftol. A programm 3-ik pontja értelmében H a­lasz Zoltán, a kör elnöke olvasta fel emlékbeszédót. Igazán csak gyorsírótól ered­hető melegséggel vázolta azt a megmérhet­len csapást, mely Markovics halálával a ha­zai gyorsirászatot érte. Majd lehető röviden előadta a mester életrajzát, bebizonyítva, hogy mártír-háláit szenvedett, hivatásának áldozata lett. Közben-közben a Magyaror sony uszálya hosszan úszik utána, fáradt já­rása, egész megtört magatartása bánatot, vi­gasztalan szenvedést fejez ki. S a szerzetes ott a rácsozat mögött meg« döbbenve kap szivéhez ez alak láttára. El­hagyja erőszakolt nyugalma s a legellenté* tesebb érzelmek kerítik szívét kinzó hatal­mukba. Szeretne felugrani s eléje kiálltani a kö­zeledőnek : távozz ! nem én vagyok hivatva meghallgatni vallomásodat, — én, aki bár gyűlölnöm kellene, még mindig — szeretlek ! De lábai megtagadják a szolgálatot s lázasan lihegő ajkain nem bir előtörni egyet len hang sem. És a hölgy — már ott térdel a rácsozat előtt. — Hozzád menekülök, Istennek szol­gája ! — kezdi halk suttogó hangon, — ments meg önmagam elől s jelelj irányt, melyen haladjak eltévesztett életutamon ! Föltárom előtted lelkemet, — itélj fö­löttem ! — Szerettem egy ifjút, kinél mél­tóbbat szerelme tárgyául nő még nem vallott soha! És mégis megtagadtam őt . , . Áldo­zatul hoztam szerelmemet a rang és születés képzelt követelményeinek ! Fölhozhatnám mentségemül, hogy atyám legszörnyűbb átkával fenyegetett ; fölhozhat­námanyám könyeit, esdekléseit; fölhozhatnám, hogy kérőm, a dúsgazdag főúr, a szenve dély ellenállhatatlan hangján ostromolt s káp­rázó szemeim előtt a legragyogóbb jövő ké­szágon divó másik rendszer, az „ellenfél" el­len tett oldal vágásokat, ez azonban a rend­szeréhez oly buzgón ragaszkodó gyorsíró ré­széről nem is vehető rossz néven. -Az igazi meleg érzéstől, mondhatnánk mestere iránti szeretettől áthalott emlékbeszédeért a kö­zönség buzgó éljenzéssel és tapssal jutal­mazta a felolvasót. Ezután következett a szakszerű, majd a látványos verseny. Helyszűke miatt bővebben nem terjeszkedünk ki e verse­nyekre s csak felemiitjük, hogy a táblánál, a közönség előtt különösen Halász Zoltán tűnt ki gyors parlamenti beszéd precziz utánna írása által. Hoffner Jenő VI. oszt. tanuló és Fischer József Vl. oszt. tanuló pedig egyes szók szabatos leírása által érde­melnek említést. A szakszerű verseny első diját Halász Zoltán (1 drb cs. kir. arany) nyerte el, a második dijat Heimler József VI. oszt. tanuló, mig Szűcs Jóasef Vili. oszt. tanuló dicséretet nyert. A verseny után két üdvözlő irat felol­vasása következett. Az ünnepélyt nt. Kis Gábor lelkész ur az ifjakhoz intézett lelkesítő beszéde s a jutalmak kiosztása zárta be. KARCZ OLAT, A mult hétről. Nincs fertály, sem hónap elseje s mégis hurczolkodásról kell megemlékeznem. Nem ismerem a lakás hurczolkodás mi­zériáját, de annyit bátran állithatok, hogy egy nyomdaváltozáshoz képest az csak „sifii" lehet. Nekem a krisztkindli egy uj nyomdát hozott ajándékb a. Ezt is köszönettel veszem tőle, hisz én mást mit is várhatok. Ki ad egy journalisztánaü krisztkindlit, vagy viszont kinek ad a hírlapíró? Még az első eset in­kább lehetséges, mint a másik. Igen ! nyomdát változtattam. Otthagytam a Dezső gyereket, volt is nyugtom egész héten. Nehogy azonban a nyomdász gyerek peit tárá föl . . . De érzem, hogy mindez nem mentség számomra, ki hitszegésemmel egy életet tettem semmivé, mely minden re­ményét az én szavamhoz köté ! De megbűnhődtem érte keservesen, — mert tönkretettem a magam életét is ! Akkor tértem csak magamhoz a kába önáltatásból s ébredtem a kétségbeejtő tudatra, hogy az eltemettetnek hitt szerelem még mindig él szivemben s hatalmasabban uralja lelkemet, mint valaha: mikor már későn volt, mikor már örökre szóló eskü lánczolt egy nem sze­retett férjhez. Hiába kisérlém meg zajos élvezetek ár­jába fojtani bánatomat, mert a legelső ma­gányos perez ben ujult erővel rohanja meg szivemet! Hiába vesz körül férjem az imá­dattal határos gyöngédség ezer jelével, mert hálás viszonzás helyett csak fásult megadásra bi>\ Irigyelt, fényes helyzetemben az egy­szerű boldogság képe csábit, mit őrült módra elvetek magamtól. A nőnek élete — most tudom csak — szeretet nélkül kietlen pusz­taság. Ma, karácsony-estéjén rideg otthonom­ban nem volt maradásom. Szent atyám, jámbor szerzetes, ki a szenvedélyek ösvényei fölött nem jártál soha, oszd meg velem biztató hitedet, hogy el ne tándorodjam ! Mély csend következik. Csak a nő ke­serves zokogása hallatszik ...

Next

/
Thumbnails
Contents