Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-12-03 / 49. szám

nemzetnek lelkesedő képességét és erkölcsi értékét, a ki csak feltételezi is, hogy ilyen alkalomkor a társadalom nem lesz áldozatkész és vájjon találkozik-e olyan küldöttség, a mely majdan pirulás nélkül járulhatna az ünnepelt költő szine elé, ha a részvétel most is csak szép szavakban, hangzatos frázisokban nyilatkoznék meg? Azért tehát újra és újra felhívjuk közönségünk figyelmét a nemzeti ügyre, és felszólítjuk városunkat, és társadalmunk vagyonosabb osztályát a mozgalom legerélyesebb felkarolására, mert a mulasztás és a közöny szégyent hoz minden magyar ember fejére, de különösen sújtja azokat, a kik hazafias lelkesedésüket minden alkalommal gyönyörűen kiczirkalmazott tósztokban hangoztatják, de a mikor cselekedetre kerül a sor, nincsenek az elsők között és arányában képességükhöz, vagyoni viszonyaikhoz, nem sietnek beszédeikben ígéretképpen hangzó áldozatkészségüket a kellő formában beváltani. Ne elégedjék meg egy város sem azzal, hogy jubiláris küldöttséget alakit s a díszkiadás egy példányát megrendeli, hanem vegye fontolóra, hogy azok a költségek, a melyekbe esetleg az ünnepi deputáczió, hangverseny, illumminaczió kerül, sokkal nemesebb czélokra fordíthatók s e jubileum komoly jelentőségű, alkalmat nyújt a Tarosoknak arra, hogy a kiadásból mennél több példányt megrendelve iskoláikat, intézeteiket és kulturális célokat szolgáló testületeket olyan munkával ajándékozzák meg amely páratlan a mi irodalmunkban s talán egyedül áll a világ literaturájában is. Kettős célt érünk el ilyen módon: jubiláljuk a költőt és szolgáljuk a kulturát. íme példával járnak elő az ország nagyjai, a politikai élet kiválóságai, és tudjátok ki volt az első magyar nő aki minden felszólitás nélkül jött és megrendelte a jubiláris munkát: koronás védnöknője országunknak Erzsébet királyné. Grondolják meg a városok, a testületek, egyesületek intézetek és a magánosok, hogy ez egyszer nem olyan ünnepségről van szó, amelyet egy-egy bankettel, ünnepélyes közgyűléssel, arckép leleplezéssel elintézni lehetne. Mert ehhez minden ember ért, lelkesedését ilyen formákkal beváltani, senkinek nagy megerőltetésébe nem kerül, de meg kell ragadni az alkalmat, annak bebizonyítására, hogy Jókai iránti tiszteletüket és elismerésüket impozáns módon tudják nyilvánítani és méltón a költőhöz, méltón önmagukhoz, méltón ahhoz a nagy naphoz a mely úgyszólván hatásköre lesz hanyatló századunknak. Csak ismételhetjük azt a mottót, a melylyel cikkünket bevezettük! „Mondd meg, hogy ünnepelsz, és én megmondom, hogy menyit érsz." íí A „Pápai Lapok kiadóhivatalának. Nem szándékunk jelen sorainkkal laptársunk kiadóhivatala iránt eddig fentartott jóindulatot megzavarni, nem is célunk vele szemben haszontalan hírlapi polémiába bocsújLkozui, Jc igenis kötelességünknek tartjuk azon — városunkban elharapódzott — üzletszerű „hirdetési hajszá"-ra vonatkozólag, már a tisztesség és méltányosság szempontjából is, megjegyzéseinket megtenni. Mielőtt a dolog érdemére áttérnénk meg kell jegyeznünk, hogy bennünket sem rosszakarat, sem a konkurencia nem vezérel, felszólalásunk ilyeténi modora csakis a „Pápai Lapok" tisztességes múltjára vezethető vissza és tudandó be. Ezen állításunkat beigazolja azon köPali le volt sújtva. ... A lány pedig jól megfigyelte az érzelemváltozásokat, melyek lényén végbementek. Olvasott már szivében, mint egy nyitott könyvben. — És ez érzelmeit nem tudná megváltoztatni egy férfival szemben sem, semmi körülmények között sem? — Ugy érzem soha! — Oh ! lehetetlen. Talán csak szeszély ? — Mit, uram ? . . . Hát az ön nőgyülölete az is csak szeszély? — Az egészen más. . . . De különben. . . . — Különben? — Tudnám, akarnám megkisérleni. hogy le tudnám-e vetkőzni nőgyülöletemet, ha a körülmények azt kívánnák. . . . Most már benne vagyok, kegyeddel megismerkedtem, jóindulatot tanúsított irántam; talán a többszöri találkozás barátsága visszaadhatna önmagamnak, talán kegyed is engedne valamit meggyőződéséből s kölcsönösen. . . . — Kiengesztelnénk egymást. — Ugy van. Egymás orvosai lehetnénk. — De ez lehetetlen. — Kegyed mondá. — Lehetetlen. Én keserűen csalódtam egyszer; nagyon fényes álmokat, szép jövőt alkottam magamnak. . . . Vége . . . elmúlt! Nem tudnék többé boldog lenni, nem tudnék mást boldogítani ! Ha tudnék: akkor se tenném boszuból! Engeszteli)etlen vagyok. Elég nzép tőlem, hogy nem akarok senkinek terhére lenni. . . . Szerelem, barátság ? nevetség? Sajnálom önt, de ön is szánakozhat rajtam. A szép nő izgatottan állott fel, szemei villámokat szórtak, kitárta szivét akaratlanul. . . Pali mint a csínyen ért gyermek, hallgatott. Érezte, hogy e nőnek igazi fájdalma van, hogy csakugyan lehetett oka egy miatt meggyülölni a férfiak összeségét. Érezte másrészt, hogy az ő nőgyiilölete minden alapot nélkülöz, hogy eddigi magaviselete bizarr, gyermekes volt. S midőn igy itélt maga fölött, egyszersmind mély rokonszenv, őszinte vonzalom ébredt a nő iránt, kit most látott először életében. — Emma (nevezzük végre nevéu) viszszanyerte nyugalmát. Szeliden, mosolyogva nézett Palira, ki még mindég tépelődött. — Ej, ej ! filozófus uram, hát nincs többé semmi mondanivalója! Tán nem akar válaszolni szavaimra, vagy nem is tud ? Pali kiegyenesedett, szép férfias alakja csak most tünt fel igazán. — De igen — mondá határozott hangon, Emmához közeledve. — Van szavam, komoly szavam. Emma meglepetve nézett rá. — Azt mondom, kegyed boldog lesz, rülmény, hogy mi már ezen „hirdetési hajsza'' ellen legutóbb állást foglaltunk egyik helyi leibjournallal szemben és praecedens esetekkel beigazoltuk ezen sajtó kinövés piszkos voltát, argumentálva ezzel álláspontunkat. Ily támadást azonban a „Pápái Lapok" kiadóhivatalával szemben nem gyakorolhatunk, már azon okból sem, mivel ezt reális és tisztességes múltja nem érdemli meg, de igenis ezen tradicionális múltra hivatkozva, hivatásunkkal megegyezhetőnek, sőt némi tekintetben erkölcsi kötelességünknek tartjuk laptársunkat a fennforgó körülményeknél fogva ezen hozzá nem méltó eljárásra figyelmeztetni. Mert eltekintve, hogy laptársunk, lapunk hirdetési rovatában megjelenő közlemények feladóival mindenkép igyekszik a „Pápai Lapok" tulmagasan álló niveauját előtüntetni és evvel egyetemleg lapunk niveauját lefokozni, — mi a tisztességgel nem quadrál, — de egyszersmind a hirdetések licitálását is nagy mértékben kultiválja, mi szintén nem méltó a „Pápai Lapok" kiadóhivatalához. Nem akarnnk egyes esetekre hivatkozni, bár rendelkezésünkre állanak, mindazonáltal eléggé jellemezzük ezen hirdetési licitációt és hajszát azzal, ha felemiitjük, hogy a lapunk részére szánt hirdetések rendszerint a „Pápai Lapok" kiadójának 10 — 20% engedése folytán — elhalásztatnak, sőt egyesek direkte felkerestetnek, hogy közleményeiket ne lapunk részére, hanem a „Pápai Lapok" mint „hivatalos lap" részére adassanak, sőt vannak esetek, ha a „hivatalos" kifejezés nem használ, ugy a „Fenyvessy lapja" cimmel próbálják lefogni. Ily eljárás, azt hisszük nem méltó egy „Pápai Lapok" kiadóhivatalához, ily eljárással nemcsak, hogy nem emeli a lap traditionális múltját, de ha jól megfontolja boldoggá kell lennie! Miért mosolyog oly kétkedőn. En akarom azzá tenni, hogy én is boldog legyek általa. — Milyen hang ez? — Egy férfié. Kegyed kijózanított, felébresztett együgyü mámoromból. De az eredmény most már kevés nekem. Nyújtsa ide kezét, ezt a gyógyító kis kezet s mondja még egyszer szemembe, hogy örökre engesztelhetlen tudna lenni ? Most Emma került kelepczébe. Ily gyors hatásra nem számított. Vissza akarta kezét húzni, de nem bírta. Mintha zsibadság fogta volna el. — S ha én most azt mondanám önnek, hogy én már most is megcsaltam ? — Nem hinném el. — Hogy hazudtam akkor, mikor kijelentem, hogy már szerettem egyszer . . . hogy keserűen csalódtam . . . hogy nem gyűlölöm a férfiakat . . . hogy e mesét csak az ön számára találtam ki, mert .... — Ugy e kijelentésnek még jobban örülök. — Ha felfedezem, hogy Kálmán az Ön legjobb barátja, az én fivérem akarata ez, hogy mi jó barátok legyünk s talán idővel.... — Férj és feleség! . . . Kedves Kálmán. Te igaz jó barát. Kedves szép Emmám !.. — Kocsizörgés hallatszott. Pár perc múlva Kálmán lépett be, anyját kisérve....