Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-11-12 / 46. szám

Mult vasárnap a pápai korcsolyázó egylet évi közgyűlést hirdetett. Tudomásunk szerint megalakulásakor tűzzel, buzgalommal kezdett a munkához. Néhány év előtt hanyatlás mutatkozott s ekkor egy uj elnök választatott meg, mely az egyletet mondhatni virágzóvá tette. S mit tapasztaltunk mult vasárnap ? A buzgalom lelankadt, a tüz kialudt. A közgyűlésre, az elnököt kivéve, — egyetlen — egy tag sem jelent meg. Tagjai nem törődnek ezzel, bízzák az egyletet az elnökre. Azt hiszik, hogy ha elvállalt fizetési kötelezettségeiknek eleget tesznek, ugy ezzel mindent megtettek. Nem mondjuk ezzel, hogy az egylet iránti érdeklődés megszűnj de ezen érdeklődésünket azáltal juttatnák kifejezésre, lia ugy a választmányi, valamint a közgyűléseket sűrűbben látogatnák s ez által az egylet tevékenysége és működésében élénkebben részt vennének. A pápai korcsolyázó egyletnek kilenc éves szép múltja van és az utóbbi időben mar szép anyagi eredményt is képes felmutatni. Erkölcsi kötelességük tehát a tagoknak, ezen traditiónális multat fenntartani, sőt azt fokozni, hogy pedig ezt elérhessék, a most átlengő szellemnek gyökeresen át kellene alakulnia. Egy ember csak ember. Az elnök egyedül nem tarthat közgyűlést, sem nem intézkedhetik, ehhez a tagok vállvetett és kölcsönös támogatása szükséges. Ha ez nincs meg, ugy nem létezhetik az egylet sem. Minthogy pedig nagy veszteség volna városunkra, ha a korcsolya egylet Pápán feloszlana, szabad legyen az elnöknek az ujolag egybehívandó közgyűlésre némi jó tanácscsal szolgálnunk. A közgyűlés meghívójára nem ártana megjegyezni, miszerint a közgyűlést társasvacsora a Griff be s ennek végeztével tánc követi. Azt hisszük ez meg fogja tennni a hatást arra nézve, hogy a közgyűlés zsúfolt terem előtt fog lefolyást nyerni. Ha pedig nem tartja célszerűnek az elnök, ugy próbálja meg máskép, talán mégis sikerülni fog neki a közgyűlést megtartani. Jókai jubileuma. Felhívás Jókai Mór tisztelőihez! Ország szerte tudva van, hogy a nemzet koszorús írója Jókai Mór ötven éves irói pályájának örömünnepét készül megülni. Ez ünnep országos lesz ós nemzeti, és mint egy illatos bokréta lesz odatüzve a közelgő 1894. esztendő homlokára, mert ez év j a n u á r i u s 6-i k a lesz a napja. És mindamaz ünneplésnek, melyet a működő bizottság e napra tervez, úgyszólván édes és értékes magva lesz az a maradandó emlék, melynek érdekében e sorokkal fordulunk Jókai Mór tisztelőihez, mely elneI vezés alá méltán foglalható a nemzet szine java, rang-, rend- es osztálybeli külömbség nélkül. Egy gondolat kapta meg legjobban mind az elméket, a melyek ez ünnep előkészítésében résztvettek, a gondolat: országos ünnepet ülve emléket is adni e napról és benne egyszersmind kettős értelmű jutalmat, az ünneplendőnek az ő saját alkotásai révén. Megáldott fejére két ágból fonni koszorút: egy ágból, a mely díszíti és egyből, mely védi és óvja. Egy ág az erkölcsi disz, egy ág az anyagi jutalom s a kettő ölelkezvén a költő homlokán, hirdesse nemzete háláját s az ő dicsőségét egyben. Állana pedig ez emlék összes eddig megirt és ez ünnep lezárásáig megírandó munkáinak nemzeti diszkiadásából. Az egész Jókai, a mit az ő szelleme ötven év alatt létrehozott, együtt mind impozáns képe egy nagy pályának, szemünk elé állítva ez óriás, e korszakos munkaerő, ez irói hatalmasság, e fenomenális pályafutás, mint a költőnek dicsősége és jutalma. Maradandó becsű emlék legyen az, a melylyel mi a jubileum napját az irodalom históriájába beiktatjuk. Örök időkre szóló, beszédes mü, a mely a költőről és az ő géniuszát megbecsülő nemzetről több dicsőséget fog hirdetni jövendő századoknak, mint bármennyi lelkes üdvözlő beszéd lelkes ékes, virágos, ünnepi tószt. Ugy óhajtanék, hogy ezúttal az öszszeg, a melyet vármegyék, városok, egyesületek, testületek más alkalomkor jubileumi bankettre és külső cifraságokra fordítanának, hasznos, érdemes emléknek szolgáljon alapul. Ebből a pénzből készüljön el a disszkiadás, a melylyel magunkat ajándékozok meg és teljen ki az a tiszteletdíj, a melyeket a félszázadokon keresztül nekünk dolgozó költőnek még mindig a tartozás érzetével átnyujtunk. Mert a kiadás árának a fele fedezze a kiadás költségét, fele pedig legyen a költőnek a nemzettől veendő tiszteletdija. Ezer aláírásra van szükség, hogy e kiadás létrejöhessen; az előfizetési ár 200 frt és igy 100.000 frt lesz a tiszteletdíj. Nem kételkedhetünk abban, hogy a mikor Jókai Mór müvéiről van a szó, lesz az országban ezer ember, testület, hatóság, a ki ezt a nemzeti diszkiadást megszerezve hozzájárul a költő jubileumának méltó megünnepléséhez. Erre az aláírásra, erre a szép, nagy és hálás cselekedetre hívjuk fel Jókai Mór tisztelőinek fényes táborát. Nem arra szólítunk benneteket, óh magyarok, hogy ajándékot, hogy alamizsnát adjatok annak, a ki a ti szolgálatokban szerzett hallhatatlanságot; ezt már megazért történt, mert nem tudott hozzá, szerelmét megtartani, s ha másnak adta oda magát, ugy mindeuesetre azon ok miatt volt az, mert azon másikat őrülten szerette. Nem tartozott ama nők közé, kik egy röpke szeszély, egy csók kéje miatt kötelességeiket megszegik. Csupán igaz, nagy szerelem okozhatta bukását, sohasem csókolná többé azon ajkakat, melyet más száj érintett; örökre elváltak, de ő nem utálta, s vetette meg e nőt, ki egy ellenálhatatlau szenvedély végzetének esett áldozatául. De őt, az álbarátot, a hűteleu vendéget, vad dühhel gyűlölte. A párviadalt megelőző egész napon csak ezen férfiúról álmodott, hogy uj vítőre az áruló testébe miként hatol be, s mint löki mindig mélyebbre, mélyebbre vítorét. Mily páratlan öröm lehet, kihuava a vasat, a sebből vérsugarakat föllövélni látni! Mikor szemtül szembe álltak egymással a küzdőtéren, reszketni érezte kezét a félelemtől s a dühtől. Mindent elfeledett, a mit a vívóteremben tanult. Egész mellét födetlen hagyta, nem gondolt a parirozásra, de a találásra, az átszúrásra, megölésre. Még vítőre is alkalmatlan volt neki itt-ott. Ugy tetszik neki, mintha gyorsabban végezne, ha pusztán kezeit használhatná, szabad volna átfogni uyakát, megfojtani, s vad kiáltással rohant ellenfelére s szivébe döfte vítorét. Ah, most az országúton bolyongott. Miután gyűlöletét kielégi tette, tompa, rettenetes bágyadtság maradt hátra. Megölt egy embert. Mögötte ama titokteljes, s iszonyú dolog van, mit halottnak neveznek, egy halott, kit ő tett azzá, s ezen holttest azon férfi volt, kit ő legjobban szeretett. Elfeledte az alávalóságot, mely a kétségbeesésbe döntötte, hogy a vele együtt átélt gyermekkorra gondoljon, vidám ifjúságukra, az utcákra s erdőkre, erős kézszoritásokra este, mikor elváltak egymástól, azon tudatban, hogy reggel ismét viszontlátják egymást. S egyszerre ujjai között, mellyel arcát eltakarta, forró könnyek hullottak át, de az ut fövényének nyiszorgására megfordította fejét. * A kocsi ablakán kihajolt selyem csipke suhogással. A hágcsóra tette cipőcskéjének hegyét; íélösmerte feleségét a fátyolon át. Remegő hangon e szavakat kiáltotta férjének : — Oh ! hála az égnek! Ön az ? ön az, valóban? Nem mert felelni. Oly rettenetes volt, mit neki mondania kellett. Lehajtotta fejét; hallgatott, a szégyentől eltelve, hogy gyilkos. — Oh ! kérem, beszéljen hát! ön oly erős! Talán megvan ön sebesítve ? Végre megszóllalt: — Nem, nem vagyok megsebesítve. — Ah ! — kiáltotta kiugorva a kocsiból. — De ő? . . . — O meghalt! — rebegte a férj. Ekkor nyakába borult a nő. — Szeretlek ! Szeretlek ! Jól tetted, hogy megölted. Te erős s bátor vagy. Ha azt hiszed, hogy halála érint, csalatkozol. Soha sem szerettem, soha, soha! Hallod ? Vannak percek, mikor mi nők őrültek vagyunk, ilyenkor elég egy szó, egy kis édelgés hozzá, hogy elveszítsük fejünket. Nem, nem fejünket, hanem szivünket. Egyedül téged imádlak, kit mindig imádtam. Távozzunk. Menjünk haza, de ne törődjünk sem a holtakkal, sem az élőkkel. De jöjj hát, hiszen mondom, hogy egyedül téged szeretlek. A férj néma csodálkozással nézett rá. — Jöjj hát! — ismételte s visszavetette sürü fátyolát, egész lénye varázst s illatot lehelt s odanyújtotta neki biborajkait, melyek csók utáni cpedésben égtek. A határozatlan kifejezésben, mint ki álmában beszél, felelte: — Igen jövök, de egy kissé ideges vagyok ; nem akarok kocsin menni, de gyalog. — Jól van, menjünk gyalog — mondta vidáman karját az övébe fűzve. —• El fogod nekem beszélni a közelebbi körülményeket. Gyorsan ölted meg őt, vagy sokáig tartott a harc? fogadok, hogy ő félt. Nem volt bátor, miként te vagy! De mi bajod ? Hiszen nem felelsz. Érthető, hogy mindent tudni akarok. — Persze — mondta — nagyon érthető.