Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-11-12 / 46. szám

tettétek ti is másokkal, megtették más nemzetek is. Hanem szólítunk arra, szólítjuk a magyar értelmiség virágát arra, hogy ketten egymást fölmagasztaljátok; a költő kezetekbe tevén egy nagy élet nagy munkáját, ti pedig a költő kezébe tegyetek az elismerést. A ki ifjúságinkat bűbájos szavával megaranyozta; a ki lelkünket táplálta reménytelen időkben; a ki örömünk, a ki gyönyörünk, a ki vigaszunk volt életünk minden szakában; a ki áldásunk volt, megtöltvén a szellem, az erkölcs, a hit, a fölemelkedés, a hazafiság kincseivel a mi szivünk tárait: Gyertek mind, öregek, ifjak, urak, polgárok, hódoljunk neki mi viszont, aranyozzuk meg élete alkonyatát szeretetünk, lelkesedésünk örök ifjúságával. Áldjuk a gondviselést, hogy nekünk adta Jókai Mórt, aki a magyar faj minden fényességével, a nagy talentumok minden varázsával, nemzete büszkesége, idegen népek irigységének méltó tárgya; egy fél század ragyogványa a magyar irodalomban, nyelvünk felvirágozássnak egyik forrása, a kinek mesélő ajakán három nemzedék csügg elandalodva, elbűvölve. Irodalomtörténetünk csonka az ő neve nélkül, műveltségűnk csonka az ő müvei nélkül; dicsőségünk csonka az ő hire nélkül. Mely magyar könyves-ház, mely magyar asztal nem üres az Ő összes munkáinak e nemzeti diszkiadása, az ő jubileuma e kedves emléke nélkül? A kinek a házában már van Jókai-ja — ha részben, ha egészben, — az juttassa azt, a mije van, a nálánál szegényebbnek, siessen hozzánk, hogy biztosítsa magának az örőinünnepi diszkiadást. És nem csak az egyházi főméltóságok, nem csak főurak, nem csak egyesek, kiket a sors, vagy szorgalom a bőség áldásaihoz juttatott, bármely renden legyenek is, haMost egy hidon mentek át; a férj megállt. — Látod — mondta — ott hátul, balra, ama jegenyefasor mögött, ama vörös téglabázat azon két szélkakassal ? — Látom. — Ama ház kertjében, amott a nagy fasor közepén verekedtünk. — Ah! — Igen, ott esett el. — S nem kiáltott föl, mikor találtad? —r Semmit sem halottam. — Megmutatod azt a kertet nekem, nemde ? — Igen, holnap, vagy holnapután. — Milyen udvarias vagy! — Egyébiránt azt hiszem, innét is láthatod a kertet. Lépj csak közelebb a korláthoz, hajolj kissé előre. Igy! Még jobban! A mennyire csak tudsz. Tudod, amott a nyárfák mögött. Hajolj kissé még jobban előre! A nő egy sikojt hallatott. A férj lábainál fogva kapta meg s ledobta a hid korlátján át; megfordult a levegőben s nehéz zuhanással esett a sárga, mély hullámokba, mialatt szoknyája fölhólyagzott. A férfiú azonban tovább folytatta útját a közeli faluba, hol letartóztatták, ki nem elégedett meg azzal, hogy egy embert megölt párbajban, hanem egy nőt fojtott a Szajnába. nem ti városok, közhatóságok, testületek és vállalatok: mind halljátok meg e szózatuukat és siessetek aláirástokkal lehetővé tenni és biztosítani e lelkes vállalkozást, juttatván törvényhatósági, városi, egyesületi, intézeti, iskolai könyvtáraknak abból a szép és nemes elemekből egy-egy példányt, hogy mindenütt legyen fogható jel szózatos hirdetője a léleknek, mely mindnyájunkban lakozik. Hadd mondják el később is, kezökbe vévén a nemzeti kiadás egy-egy példányát, késő ivadékok: Az a nemzedék tudta a kötelességét ós teljesítette is azok iránt, a kik eredményesen, szolgálták a nemzet dicsőségét. Erre a feladatra hívják fel a nemzet fiait, es hogy nem hiába hívják: a fényes eredmény fogja megmutatni. Budapesten, 1893. október 30. A Jókai-jubileum nagybizottságának elnöksége : József fh. védnök, II. Eötvös Loránd elnök, Beöthy Zoltán főtitkár. Vaszary Kolos m. k. B. Vay Miklós diszelnökök. KARCZOLAT. A mult hétről. Én is avval kezdhetném karcolatomat mint ama bizonyos cigány, kit hétfőn vittek akasztani, avval biztatta önön magát: „No ugyan jól kezdődik ez a hét." Vasárnap volt a kt. laki bucsu. Én eddigelé ellensége voltam a búcsúknak s egyáltalán fogalmam sem volt, hogy bucsu alkalmával mulatság is van. Én a bucsut egy szent napnak tartottam, mely napot a lakosság ünnepies ájtatossággal tölti el. Vasárnap óta azonban kezdem a bucsuk kultuszát nagyra becsülui s elhatároztam — már elvi nzempontból is — minden alkalmat felhasználni a búcsújárásra. Búcsúsok módjára gyalog indultam Kt. Lakra. Evvel csak a hagyományos szokásnak véltem eleget tenni, mivel arra még emlékeztem, hogy ezt az apostolok igy rendelték sőt maguk is ily lovakon jártak. Alig lehettem fél útban, midőn egy ösmerős társaság bérkocsin hajtatott el mellettem s nem igen hagytam magam kéretni, a fél utat kocsin megtenni. Tőlük tudtam meg, hogy ők is Lakra szándékoznak, de nem a bucsusokat nézni, hanem mulatni. Nem akarva magamat nevetségessé tenni, 8 szinte ily értelemben nyilatkoztam, jóllehet előttem vízióként jelent meg az egész procedúra, mi ezután történni fog. A nagy korcsmába hajtattunk. No ez régi szokás, ez nem szárnyalta tul képzeletemet. De meglepett azon körülmény, hogy a nagy korcsma udvarán levő nyitott pajtában az egész falu nagyja-apraja, öregje fiatalja járta a csárdást egy cigánybanda rikácsoló zenéje mellett. Ez már nekem való volt. Itt statiót tartottam. Hiába vonszolt az én kocsikompániám, hogy menjünk tovább, de biz én nem tágítottam, csupa kíváncsiságból. Kértemre ők is ott maradtak azon ígéretet véve tőlem, hogy a csárdás ntán folytatjuk utunkat. Összeszorítva, akár egy szőllőprésben járták a táncot. Az izzadtság csak ugy csurgott róluk, de a csárdának nem akart vége szakadni. A mi türelmünknek azonban vége szakadt. Nem birtuk bevárni a végét s elindultunk körútja. Környezotemtől tudtam meg, hogy igy búcsúkor, ép ugy mint szüret alkalmával mindenki szívesen látott vendég. (Akár Somlyón !) Osmerős családhoz jöttünk. Jöttünket már egy nagyobb társaság előzte meg, kik épen az uzsonával végeztek. Azok végeztek, mi meg elölről kezdtük. A házi nép, de főleg a házikisasszony vendégszeretetét teljesen kiaknáztuk, mert Őszintén mondva — éhesek voltunk mint a farkasok. Nem tudom, rendes szokás-e az, hogy bucsu alkalmával folyton enni kell, tény az, hogy alig végeztünk az uzsonával, már a vacsora előhírnökét jelezték. Itt kezdődött el még csak a hadd el hadd. Se hossza se vége az ételnek. Szerencsétlenségemre szomszédságomban egy fiatal ember ült, ki kéretés nélkül fogyasztott s igy a házi kisasszony öt látva enni, folyton azon hiszemben volt, miszerint én nem ettem, kosarat nem szándékozva adni (ezt bucsun nem szabad adni.) folyton jártatta a malmom. Meglepetésben is részesitették; mely egyszersmind szerencse is volt reám nézve, mert ha ez nem jött volna közbe, ki tudja ma már mint egy étkező perpetum mobilét mutogatnának. Saját vérembe akartak megfüröszteni. Egy hordó paradicsomot szántam a lakiaknak búcsúra* és ezen hordóból konfektnek egy csészével meg is kínáltak. Megkóstoltam, de hogy mily ize volt arra már nem emlékszem, mert alighogy a számat érintette, fellöktem tányérostól és szaladtam a szabadba lélegzetet venni. Rosszullétet markírozva, megmenekültem a további torturától s abban találtam élvezetet, miként hizlalják szomszédomat. Talán még most is tartana a í'rugális bucsu vacsora, ha küldöttség nem érkezik a falu tiszteletes urától, hogy a házigazdát mint jó szomszédot szívesen látja. Talán szükségtelen mondanom az egész társasággal együtt. Kezdtem jól érezni magamat. Én voltam az első, ki a házigazdát kényelmetlen helyzetéből kisegitettem s a meghívást elfogadni kötelességnek deklaráltam. Gánzemarschban, falusi módra zenekisérettel — a zenekiséretet a falu kutyái adták — sok akadályokat és oszlopokat kikerülve érkeztünk meg ép egészségben a tiszteletes ur házához, hol jó előzőleg egy nagyobb társaság ugyanoly torturán ment keresztül mint mi magunk. A helybeli járásbiróság tisztikarát teljes számban volt alkalmunk ott láthatni. A bírói kar, lavateri tudományát felhasználva, jónak látta idejekorán bucsut mondani a — búcsúnak. Róluk már csak az emlékezet beszélt. Egy zengzetes toaszt utóhangjai fogadtak bennünket, melyet a bíróság egy félreismert kapacitása s később általunk toaszt királlyá felmagasztalt tagja tartott. A toasztok egész árja követte az ottani társasághoz való csatlakozásunkat. A cigány húzta, a társaság női tagjai vegyest táncoltak a mellékteremben, a toaszt király pedig sorba köszöntette fel a társaságot. Homlokon csókolt múzsa . . . társadalom . . . hölgykoszorú . . . közvélemény . . .