Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-10-15 / 42. szám

Ennek pedig- nem volna szabad igy lennie. Bortermelőinket ki kell ragadni mostani bajaiból. Az illető szakközegeknek módot kell találni a helyzet javítására, eszközt kell nyújtani szőlőbirtokosainknak, hogy a föld jövedelmet nyújtson nekik fáradságos munkájukért. Bízzunk a földmivelésügyi ministernek jóakaratában, ki a szükséges intézkedéseket meg fogja tenni a tarthatatlan helyzet javítására. Halasztásra itt nincs idő, itt tenni kell, még pedig rövid idő alatt Reméljük a legjobbat! Becses lapja mult számában, „A hírlapirodalom" czim alatt, figyelemreméltó közlemény jelent meg, melyre nézve, engedje meg, hogy én is elmondhassam egynéhány észrevételemet. Előre is megjegyzem, hogy az alább elmondandók, saját egyéni meggyőződésem, és azt másra octroálni, jelen soraimnak sem célja, de nem is feladata. Teljesen igazságnak megfelelő tény, ama b. lapjában emiitett cikkében is constatált körülmény, hogy vidéki zsournalistáink nagy részénél csak rossz útra tévedt ambitiót, káros önbizalmat és hirhajhászást, nem pedig az igazi odaadó lelkesedést kell ama rugóknak tekintenünk, melyek őket a hírlapírók tüskés pályájának taposóivá teszik. Mennyi, de mennyi ember van, a kiknek kimondhatlan gyönyörérzetet kelt, ha Igy beszélt Mariska, a kedves ifjú nő, csókjaival és könnyeivel borítva a szenvedő, halvány arcot. Emilia a mély megindulástól darabig szólni nem tudott; lelkére, mint súlyos teher nehezült a fájdalom. Mariska a pamlaghoz vezette, leültette s maga is mellé ülve, igy folytatta a beszédet: — Azt hittem, hogy a nevelőnő érkezett meg, a kit mára várunk s ime te kerested fel régi barátnődet! Ha ily szenvedőnek nem látnálak, azt mondanám: mily végtelen örömteljes meglepetés viszont látni téged. Emilia fájdalma könyekben tört magának utat, aztán leküzdve mély megindulását, szólt: — Nem csalódtál, midőn bennem a nevelőnőt hitted megérkezni. De én Torday ügyvéd házához lettem meghiva, mint nevelőnő, ide utasítottak és téged talállak itt. Hogyan lehetséges ez? — Mint nevelőnő? — kiáltott fel Mariska meglepetve — te mint nevélőnője gyermekeimnek ? ! Oh ilyet még nem is álmodtam volna ! Torday ügyvéd neje én vagyok, mindjárt elbeszélek mindent. De ki hitte volna, hogy a várt nevelőben téged foglak viszontlátni! — Szólj édesem, miként történhetett ez ? De nem! nem! most ne szaggassuk fel nevét, valamint ama gondolatokat, melyeket laikusok, naptárak és más segédkönyvekből kiböngészett, nyomtatásban olvashatja. Igy keletkeznek aztán a lelkes lírás poézisek, melyek megéneklik a tavaszt, s természet ünnepi ébredését, tiz tokos hidegben és zengik a hervadó ősz méla báját a nyári napok keleti hőségében. Mivel pedig a fennttisztelt versek a fővárosi napi- vagy heti lapokba be nem juthatnak, minthogy ezeknek elve a „névvel u dolgozás, halomszámra öntik el, a fent jellemzett ál-zsenik és talmi tudósok a vidéki hírlapokat. Modern hírlapirodalmunknak e káros tünetében azonban nagy szerep jut a vidéki lapszerkesztőknek is. Sajnálattal bár, de konstatálnunk kell, hogy e nagy szerepet, nem óvják meg, azon odaadással és buzgalommal, mely voltakép a sikeres megoldáshoz okvetlen szükséges. Nem vesznek ugyanis elegendő fáradságot ahhoz, hogy a közlésre beküldők misthikus homályba burkolt álnevekkel ellátott közleményeket, gondosan át, meg át olvassák és csak az esetben közöljék, ha azt egy modern hírlap színvonalához méltónak találják. Tovább is folytathatnám ezen tárgynak megvitatását, de félek, hogy sok kényes dolgot találnék megpendíteni. Sok vidéki szerkesztő érezné magát feszélyezve, ha szerkesztői működését behatott bírálat alá vennők. Nem akarva azonban személyeskedések terére lépni, befejezzem felszólalásomat, mely abban concludál, legyenek vidéki szerkesztőink gondosak, körültekintők közleményeik kiválasztásában, szemeljék ki gondosan a búzát a konkolyból, és nem lesz okunk ama sokszor hallott panasz hangoztatásán, hogy vidéki hirlapirodala régi sebeket! Majd egyszer ha már behegedtek, elfogod nekem beszélni szomorú életed történetét. Most pedig halld röviden a mi velem azóta, mióta, mint boldog menyasszony tőled elváltam. De hadd mondjam el azt is, hogy mihelyt megérkeztünk uj otthonunkba, azonnal irtam neked s nem kapva rá feleletet, azt hittem, hogy nagyon el vagy foglalva a menyegzői előkészületekkel; vártam tehát türelmesen. Eltelt 2 nőnap s rólad semmi hir. Ekkor újra irtam neked levelet B.-re Havasi Oszkárnénak címezve, de a levél visszajött. Azzal vigasztaltam magamat, hogy boldogságodban feledkeztél meg rólam, a levél vissszajöttének okát pedig annak tulajdonítottam, hogy valamerre elutaztál férjeddel s nem tudták, hova küldeoi a levelet. — Első leveledre azért nem válaszoltam, mert nem akartam nagy bánatom leírásával zavarni boldogságodat, szólt Emilia szomorúan. — Oh drága jó Emiliám! Ereklyeként őrzöm ma is azon leveledet, melyet érdekemben szegény megboldogult férjemhez irtál s melynek jólétemet köszönhetem. O adta át nekem e levelet, mondván, „őrizd hiven." Mariska letörlé előtörő könnyeit s folytatá: — Két évet éltünk együtt egyetértésben, boldogságban. Mindkettőnknek akarata ez volt, hogy kis leányunk a keresztségben munk meddő, hogy a munka önérzetes bajnokai helyett szájhősöket és mások tollával éleskedő egyéneket nevel. Fogadja t. Szerkesztő ur tiszteletem kifejezését és őszinte köszönetemet soraimnak nyilvánosságra bocsátásaért. Budapest, 1893. okt. 10. Popper Sándor. A m. kir. pápai 7-ik honvéd-huszárezred tisztikara és a pápai agarász-egylet által f. hó 8-án, az ezred gyakorló terén rendezett lóverseny fényes sikert aratott. Pompásabb és kedvezőbb időt alig lehetett kívánni s ennek is köszönhető, hogy Pápa város és vidéke összes intelligentiája, ugyszinte városunk lakosságának nagy része részt vett a lóversenyen s élvezettel kisérte a szép mezőnyökből összeállított versenyeket ós érdekfeszítő finisch győzelmeket. Délután fél 3 órára volt kitűzve a verseny kezdete, de már 1 órakor kezdetét vette a kivonulás a lóversenytérre, mely alkalommal szebbnél szebb magánfogatok ós megszámlálhatlan kocsisorok egész láncolatában gyönyörködhetünk. Ki idejekorán nem gondoskodott kocsiról, az kénytelen volt per pedes apostolomul kigyalogolni, miről bizonyságot tett azon sokak száma, kikkel találkozni alkalmunk volt a várostól a lóversenytérig. Mielőtt a versenyek lefolyásáról beszámolnánk, kénytelenek vagyunk a versenyigazgatóságot a jelen alkalommal tapasztalt hiányokra figyelmeztetni s reméljük, hogy belátva felszóllalásunk helyes Emilia nevet kapjon. Boldogságunkat férjem nehéz betegsége zavarta meg. Halálos ágyán igy szólott hozzám : „Ha én többé nem leszek, ne maradj támasz nélkül. Te fiatal vagy, rád még uj boldogság derenghet; vagyonod kezelését nem jó idegenre bizni. Fogadd el férjedül legjobb barátomat, a derék, becsületes Torday Elemért. Midőn tegnap meglátogatott vele is közlém ez óhajomat.,, — Igy történt, hogy férjem gyászévének letelte után Tordaynak nyujtám kezemet. Ide hozott az ő házába. Első férjemtől maradt házamat bérbe adtuk, üzletét pedig eladtuk. Elmondhatom drága Emiliám, hogy mindkétszer jó férjjel áldott meg az ég! Yan még egy Mariska leányom is, ez második férjemé. Kis leányaim mellé óhajtok egy jó nevelőnőt. Te itt maradsz, de nem e minőségben, hanern, mint édes testvérünk. Itt kényelemben élhetsz. Nevelőnőt majd keresünk mást. Férjem örülni fog, ha szeretett barátnőmet e házban üdvözölheti. Aztán ekkép folytatá: — Mi régi barátnők rokonlelkek vagyunk, tehát mint jó barátnőhöz, jó lélekhez illik, el kell fogadnod, a mit neked ajánlok. Mert az nem a te hibád, hogy vagyontalanná lettél s nem^az én érdemem, hogy jólétnek örvendhetek. Ez a sors szeszélye. Avagy mond, ha megfordítva állana a dolog, nem-e te is azt tennéd velem?