Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-10-08 / 41. szám

KÖZÉRDEKŰ FÜGGETLEN HETILAP. — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 frt. Félévre 3 frt. Negyedévre 1 frt 50 kr. — Egyes szám ára 15 kr. Hirdetések és Nyiltterek felvétetnek a kiadóhivatalban és GOLDBERG GYULA ur papirkereskedésében. Küzdöttek, mint félistenek, meg­haltak olyan nyomorult halállal, mint a gonoszlevők. Életökben nem tudták büs/.ke lel­küket megalázni, halálukban akarták meggyalázni őket. A dicső eszmék: a haza, szabadság hőseit olyan Ítélettel sújtották, minőt az orgyilkosokra, utón­ál lókra szabnak. Azt akarták, hogy emlékük elvesz­szen a gyalázatban, hogy arcpirulás nélkül senki se tudjon reájuk gondolni. De csalódtak, mert nem a bünte­tés, hanem a bün neme, nem a juta­lom, hanem a tett gyalázza meg, vagy emeli fel az embert. A nemzet fájdal­mát tehették még aggóbbá, de a di­csőség sugarát, mely a vértanuk fejét övezi, egv árnyalattal sem tették ho­mályosabbá, a kegyeletet szemernyivel sem rontották meg. Ha kipirul arcunk emlékezetüknél, az nem a szégyentől van, erre nincs nekünk okunk, sőt ellenkezőleg. Emlékünkben feiujul a mult idő, hosszú, nehéz küzdelmével, sötét vészes törekvéseivel Támadtuk próféták, vir­rasztók az éjszakában, mindent látó szemmel. Fölemelték hathatós szavukat, föllármázták az alvó nemzetet. És a nép fölébredt, megértette a hivó szózatot, a fenyegető veszélyt Tettre készen gyülekezett az elővihar­ban lobogó zászló alá. Végig küzdötte a szabadság szent csatáit, széttörte a kezére lopott bilincseket. A semmiből hadseregek támadtak, a puszta lelkesedés fegyvereket terem­tett. Sietett mindenki leróni szent köte­lességét, mint a spártai nők, az anyák, a hitvesek. Maguk küldték gyermekei­ket, férjeiket a csaták tüzébe. Es ki hitte volna, hogy a hazát szeretni olv nagy bün, a hazáért halni lázadás? Mintha az Isten próbára akarta volna tenni a nemzet életerejét: a csá­bit elvesztettük és következett a mar­tyrok halála. Boldog volt, aki a harcmezőn el­esett. mert nem látott, nem érzett sem­mit,. Megkezdődött az emberhajsza. Ez­ren lettek földönfutókká, mások életök­kel bűnhődtek a polgári erények leg­fenségesebbjeért: a hazaszeretetért. 1849 év október hó 6-án a 13 tábornokot adták át a bakónak. Meg­haltak mindnyájan, a harcok vezérei, martyr halállal; de kihulott vérök örök emlékezetben marad a nemzet kebe­lében. Nem haltak hiába a hős vértanuk, mert a honfi kegyelet elzarándokol po­raikhoz s az ihletett lélek megérti a mit sirjok felett a szellő suttog: men­jetek vissza hazátokba s mondjátok meg, hogy akik itt nyugszanak, teljesítették szent kötelességöket. Nem haltak meg hiába, mert aa igét, melyért éltet áldozának, szivébe Ír­ták az égés/, hazának. Utódtól fogja minden magyar ember tanulni, hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni. Mint egykor az ókor választott népe fölött őrködött az Urnák végtelen kegyelme, ugy őrködjék a magyarok hazája fölött választott Istene. T A RC Z A. Csalódás. Fürdőn volt a szép kisasszony, Elkísérte a mama is; Ott történt e kis csalódás Melyen nevet ma maga is. Ott volt már az ifjú báró, Velők épen szembe lakott — Naphosszanta nyitva tartá A kisasszony az ablakot. Következett az „Anna bál" Jól mulattak mama s leánya; Báró ur a kisasszony nyal, A tourokat sorra járta. Napról-napra nyájasabb lett, A kisasszonyhoz a mágnás; Meg is történt a bál után, Mint már szokás a jegyváltás. Kitűzték az esküvőt is, De közbe jött egy kis hiba: A „báró ur" Budapesten, Főpincér a „Szikszay"-ba. A bugyelláris. Még gyermekkoromban hallottam a szárazdajkámtól, hogy nagyon szerencsétlen jegy alatt születtem. Nem tudom igaz-e de annyi bizonyos, hogy a hányszor még fogadtam, mindig én voltam vesztes. Egy időben meg oly szenve­délyesen raktam a kis lutrit, hogy a hete­sünk három napig fű thetett az én kiálmodott számaimról adott cédulákkal és még sem nyertem egy fityinget sem. Fel is fogadtam, hogy ezentúl egy grislit meg nem reszkírozok sem fogadásra, sem megálmodott számokra. Hanem most megszegtem a fogadást. Fogadtam egy barátommal 25 üveg sörbe. Es pedig a legkomolyabban. A ki vészit, fizet és iszik; a ki nyer, nem fizet és iszik, ez a feltétel. Én ugyan rendkívül nagy tisz­telője vagyok a száraz dajkám véleményének, de most az egyszer — ugyliiszem -— mégis csak szerencsés leszek és nyerek. Hiszem, mert egy bugyellárisról van szó, mely nekem mindig szerencsét hozott * . . . Épen május elseje volt. A piacon csak ugy nyüzsgött-mozgott a sok járó-kelő ember. Fol akarta mindenki használni a szép tavaszi délutánt. Én is ott voltam; vártam valakit. Tizenötször mértem már végig a hosszú piacot és mégsem jött. Pedig bizo­nyosan tudtam, hogy jönni fog előbb, vagy utóbb; azt is tudtam, hogy nem beszélhetek 1 vele, de a remény, hogy talán látni fogom, i hogy bele nézhetek egy percre kék szemébe, nem hagyott nyugodni. Nagyot sóhajtottam hát, megsodortam egy cigarettát s kezdtem a sétálást elölről. Hja! mikor az ember fiatal és szerel­mes, elég egy kilátásban levő mosoly, hogy félnapig gyakorolja érte a flaszter-koptatás művészetét. Az pedig szent igaz, hogy olyan kecsesen nem tudott mosolyogni senki, mint Ilonka. Olyan sugár, karcsú termetet nem le­hetett látni három vármegyében, mint az övé; olyan lebilincselő, mély tüzű pillantást nem vetett még szem, mint az ő ragyogó hu­zavirág szeme. Ki csudál kőznék hát rajta, ha első lá­tásra belé szerettem ? Ez magában még nem is valami nagy szerencsétlenség ugyan, de azt már határozottan felróttam a végzetnek, hogy két heti futkosás után nem adott alkalmat reá, hogy megismerkedhessen! vele. Ha a színházba ment, ott voltam; ha a piacon vé­gig ment, ott voltam. Akárhova ment, ott

Next

/
Thumbnails
Contents