Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-10-08 / 41. szám

Oh dicső férfi ai nemzetünknek, nyugodjatok békében, emiékotok Őrükké fog élni minden magyar ember szivében. Nem hiába mondja a költő: S dicsőt, nagyot, ha tesznek egykor mások, Az is, ó szentek, a li alkotástok! A hírlapirodalom. Hiúság, feltíinnivágyás és önbálványozás tölti be az emberek szivét; mindenki olcsó áron kiván dicsőséghez jutni, semmit mondó lármával a sokaságból kiemelkedni, hogy az alant nyüzsgő tömeg bámulatában gyönyörködhessék. Járványszerü betegsége ez a mai társadalomnak; minden ember többnek akar látszani, mint a mennyit ér; az ökörszem a sas szárnyai alá rejtőzik, hogy magasabbra emelkedhessek; az öntetszelgés felcsigázott fantáziája áradatként ragadja magával a porszemeket, melyek zavarossá, tisztátlanná teszik a legüdébb forrás vizét is. Minden kornak meg van a maga divatos betegsége, mindegyikben más és más tápot nyer a hiúság. Az ujabb nemzedéknek legkedvesebb az iró és hírlapíró cim. író és újságíró akar lenni a borbélylegénytől mindenki. Aki csak írni tud, az már azt képzeli magáról, hogy ő iró, akár van benne tehetség, akár nincs; nem az ész tör ki belőle, hanem a kor hiúsága, melyet a gombamódra elszaporodott vidéki hírlapok ápolnak s az elnéző kritika dédelget. Az igazi tehetség, a valódi hivatás szerényen meghúzódik, csendes visszavonultságban, kétkedés nélkül munkálkodik az irodalom mezején, mig az irodalom proletárjai nagy zajjal állanak ki a hiúság vásárjába. hogy megbámultassanak. Ebben az óriási zajban azt hiszi a magyar közönség, hogy Íróink száma légió, hogy az irodalom terén immár tulhaladtuk Európa többi nemzeteit, pedig bizony a közül a sok közül, aki tollat forgat, nagyon kevés állja meg a kritikát. És ezek a gyenge írók, kiket képzelődésük és hiúságuk vezet, menedéket lelnek a vidéki hírlapirodalomban, mely oly számú tehetséges erőket ma még nem képes maga gyűjteni, hogy a hírlapirodalomtól a közönség által megkívánható szinvonalat elérje. Legkevésbbé sem akarjuk ócsárolni a vidéki hírlapirodalmat! nagyon sok olyan vidéki hírlapunk van, mely a nemzeti eszme megvalósításának, a társadalom tömörülésének és a közerkölcsiség megóvásának céljait tűzte maga elé s a mely az irodalom szinvonalán áll; de nagyobb részük hangzatos szavakkal ugyan, hanem annál szegényebb szellemi tőkével végzi pályafutását. A vidéki újságírók között, ha elvétve találkozunk is hivatott íróval, az oly elenyészően kevés, hogy csodálkozunk, miként szaporodhatik el annyira a vidéki újságok száma. Alig van Magyarországnak olyan városa, melyben legalább két-három helyi lap ne képviselné az irodalmat. Valóságos újságíró láz fogja el as embereket, ós ez azért van, mert abban a hatalomban, amelynek a sajtót tekintjük, mindenki részt követel magának, s habár a lapok bizonyos része a lét és nem lét kérdése között lebeg is, ugy, ahogy fentartja magát és vagy az öncélok eléréseért küzd, vagy pedig valamely kör érdekeinek szolgálatába lép. Hízelgés, mások hiúságának való tömje nézés és sokszor a társadalmi bajok és tévedések kendőzgetése vonul át hírlapjainkon, mintegy takargatói a hibáknak; és ha találkozik közöttük, melyik a közérdek, a lelkiismereti szabadság és közerkölcsiség szinterén küzd, ha az igazság védelmére emeli fel fegyverét, ha a közmivelődés, haladás és felvilágosodás zászlaját ragadja kezébe, a különféle érdekek szolgálatában álló hírlapok felzudulnak, s azok az emberek, akik irói minőségükkel kívánnak dicskoszornt fonni homlokuk köré, seregestől fitogtatják magukat a világ nagy színpadján. Valljuk meg őszintén, hogy hírlapjaink a helyett, hogy az irodalomnak tehetséges és hivatott írókat nevelnének, a nagyzás divatjának válnak uszályhordozóivá, sokszor szükségből, sokszor kényszerűségből tért engednek a leggyengébb munkáknak, hogy fenntarthassák magukat. Ha az Őszinte, páratlan kritika nem emeli fel szavát, ha a sajtó tovább is azon irányban halad, mint most, akkor nem felel meg hivatásának, nem a közérdeket szolgálja, hanem játékszerré, eszközzé válik, s ezen felül ahelyett, hogy ujabb gárdát nevelne az irodalomnak, csak proletárokkal szaporítja. Nem felelünk meg hírlapírói kötelességükknek s nem válunk szolgálatára az irodalomnak, de legkevésbbé gyarapítjuk a sajtó tekintélyét és hatalmát, ha a tehetetlenséget is dédelgetésünk alá vesszük, ha félünk kimondani a keserű igazságokat a társadalommal szemben; ezzel ártnuk önmagunknak és az irodalomnak, sőt megrontjuk az olvasó közönség jó Ízlését, elvesztjük bizalmát s aláásuk a sajtó hatalmát. Álljon a vidéki hirlap is az irodalomnak azon színvonalán, melyet tőle a kor megkövetel, gyakoroljon éles elítélő kritikát, ahol arra szükség van, és azért ne zárja el az utat ott, hol a tehetségnek jeleit fedezi fel. voltam és még sem beszélhettünk együtt. Nem bizony, mert ott volt ám más is — a, francia mademoiselle. Soha életemben olyan visszataszító külsejű lyeányzót nem láttam, mint a milyen ez a francia mademoiselle volt. Valósággal ideges vagyok mai napig is, ha egy francia mademoisellét meglátok. Mindig az jut az eszembe . . . Éppen a 16-ik forduló közepén voltam, mikor legujjabb divatú kalapja szemembe tűnt. Ilonka lesütött szemekkel, könnyedén, bájosan lépegetett mellette, mint egy kis angyal. A szivem nagyot dobbant. Meggyorsítottam lépteimet és csaknem egészen közelükben voltam, mikor hirtelen befordultak egy jóhirü divatkereskedésbe. Természetes hogy utánnok mentem. Hanem nekem semmi néven nevezendő pipere- cikkre nem volt szükségem s igazán zavarba hozott a kereskedősegéd udvarias „mit parancsol kérem alásan"ja. Ilonka épen egy gyönyörű hímzésű női pénztárcát nézegetett. Kinyitotta, becsukta, megforgatta finom ujjai közt, aztán letette. Egy merész gondolatom támadt. — Én azt a tárcát megveszem! Az udvarias segéd igyekezett megértetni, hogy az nőknek való, szolgálhat ő hasonló minőségű uraknak valókkal is és mikor szó nélkül kifizettem az árát, a fél vállát a füléig emelte s ugy fejezte ki csodálkozását. Ilonka elpirult. Egy hálás pillantást vetett felém, aztán lesütötte szemét. Tudtam, hogy megértett. De megértett a mademoiselle is és most is borsódzik a hátam attól a lesújtó tekintettől, t mely részéről az „adieu"-t követte. . . . Valami különös, megmagyarázhatlan varázs lehet azokban a hajszálakban, préselt virágokban, a melyeket a szerelmes emberek hordanak maguknál. Én ugyan nem tapasztaltam, mert a gyöngéd érzelem emez ártatlan kifejezőivel még nem szerencséltetett ez idők szerint senki. De következtetem, mert hajszáit, virágot, mindent kipótolt ezentúl ez a kis bugyelláris. Ha egyedül voltam, elővettem s ugy el tudtunk gyügyögni ketten. Én elpanaszoltam, hogy ritkán látom Ilonkát nincs reményem, hogy viszont szeressen s ugy tetszett, mintha azok a kis kivarott gyöngyszemek mosolyognának rajta s biztatnának, hogy várjak, reméljek ! Vártam és reméltem is, de hiába! Hallottam, hogy az Ilonka mamája addig fiatal ember látogatót nem fogad szívesen, mig a leánya neveltetése be nincs fejezve. Az utcán még nem jelent meg Ilonka a mademoiselle nélkül soha. Be szerettem volna legalább két heti gyöngélkcdést kieszközölni a nevelés eme buzgó bajnoka számára; de legnagyobb boszuságomra állandóan a legjobb egészségnek örvendett. Épen azon tűnődtem, hogy lehet valaki olyan SZÍVÓS természetű, mikor felfedeztem egy délután, hogy a pénztárcám hiányzik. Sajnáltam nagyon, pedig jól jártam, hogy elveszett. Az Ilonka mamája találta meg az utca ajtójokban. Másnap egy levélkét kaptam. Ilonka irta. Kért, hogy látogassam meg őket s vegyem át a pénztárcát, melyet bizonyosan én vesztettem el. Soha olyan kellemes délutánt nem töltöttem el, mint akkor. Ilonka halvány rózsaszínű ruhát viselt s oly szép volt, a milyennek még sohasem láttam. Kacagva, tréfálva mondta el, hogy a francia nevelőnő tegnap végleg elhagyta a házat . . . A mama beleegyezésével aztán minden napos lettem náluk. Egész délutánokat töltöttem a tágas virágos kertben Ilonkával. Az Öreg diófa; melynek árnyékában anynyiszor ültünk kezet kézbe téve, tudna beszélni egyedül szerelmünkről, boldogságunkról . . . Alatta fogadtuk fel könnyezve egymásnák utolsó találkozásunkkor, hogy szeretni fogjuk egymást éltünk végéig, sirunk bezártáig ... Aztán ? En más városba jöttem lakni ő pedig férjhez ment egy gazdag nagykereskedőhöz. * ... A múltkor egy barátom volt nálam, füstöltünk s csendesen beszélgettünk egy darabig. Én előttem egy régi, megkopott pénztárca hevert az asztalon.