Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-09-24 / 39. szám

KÖZÉRDEKŰ FÜGGETLEN HETILAP. — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 frt. Félévre 3 frt. Negyedévre 1 frt 50 kr. — Egyes szám ára 15 kr. Hirdetések és Nyiltterek felvétetnek a kiadóhivatalban és GOLDBEKG GYULA ur papirkereskedésében. Villamos vil ágitás. Pápa város által létesitett és fentartott kényelmi berendezése keretében alig tétetett valamely intézmény ellen annyi és oly jogosult kifogás, mint az utcai világítás ellen. Nem rekriminációkép, hanem csak a történelmi hűség kedveért feljegyezzük, hogy az még soha sem elégítette ki városunk lakosságát, s hogy az ellene szóló panaszok még soha sem némultak el. De hát, ha valakinek van egy kis fogalma a városiasságról és egy atomnyi érzéke az életbiztonság kellemetlenségei iránt, attól nem is lehet kivánni, hogy az utcai világítás terén eddig uralkodott rendszerrel meg lehessen elégedve. Az igaz, hogy e téren már egy izben az utcai lámpák jelentékeny szaporítása által, némi javulás állott be, de mindazonáltal az utcai világitásunk nagyon gyatra állapotban van. Örömmel konstatáljuk tehát, hogv városunkban mozgalom indult meg oly világítási apparatus meghonosításán, a melv nemcsak a lakosság igényeit fogná kielégíteni, nemcsak korszerű s célnak megfelelő volna, nemcsak emelné városunk külső megjelenésének díszét: hanem egyúttal hasznos befektetéssé válhatnék, melv bizonvos idő lefolyta alatt a városi vagyon tetemes gyarapodását eredményezné. Meg vagyunk győződve, hogy városunkban a villamos világitás kérdése nem az elérhetetlen óhajok, hanem a megvalósítható eszmék körébe tartozik, mihelyt a város és a nagv közönség komolyan óhajtják és erélyesen felkarolják. Mert azzal mindenkinek tisztába kell lennie, hogy a létező viszonyoknál fogva anyagi terhek nélkül s pénzbeli áldozatok Inján ezt létesíteni lehetetlen A régi közmondás azt tartja, hogy a ki akarja a célt, annak akarnia kell az eszközöket is. Hogy ez megvalósuljon, jelentékeny feladat vár Pápa város nagv közönségére s vállvetve kell önmagának is közreműködni a város haladás nagy munkája körül. A várossá való átalakulás a lakosság majdnem egyértelmű elhatározásának eredménye. Ez a körülmény reményiem engedi, hogy a polgármester — ki a villamos világitás berendezése élén áll — a lakosság és a társadalom hathatós támogatására fog találni, mely nélkül azon elemeket, a melyek a városias berendezkedés iránt kellő érzékkel nem birnak, sem meg, sem pedig legyőzni nem lehet. Ezért fektetünk rendkívüli súlyt arra, hogy a társadalom minél impozánsabb módon nyilatkozzék ezen kérdésben azon értekezlet alkalmával, a melyet ez ügyben Osvald Dániel polgármester legközelebb összehívni szándékozik. Ha a társadalom tömeges részvételének erkölcsi súlyával s a villamos világitás anyagi felkarolásával is támogatni fogja az eszmét, meg vagyunk győződve, hogv rövid időn egy ujabb alkotással fogjuk gvarapithatni működésünket városunk érdekében. TÁRCZA. Első szerelmem. Miként sok büszke századot Átélt mogorva rom, Mely véridők veszélyivei Daczolt az ormokon; Mint jégsziget, hová meleg Verőfény nem hat el: Oly zordon és kemény, hideg Volt egykor e kebel. És láttam őt — szép termetét, Sötét szemosillagát, A szüzvirágot arczain, Hullámzó éj-haj át. S felébredett az érzemény Szivemnek mélyiben, S lőn zaj, vihar; mint tengeren A vészek éjiben. S most a kebel szétáradó Érzelmek tengere: A sziv jogával itt csatáz Az észnek fegyvere. Es annyi szenvedés után Nem kérve harczi bért, Küzdök — mint egykor élvezék — Orzott nyugalmamért. De rám a végzet átka szállt Bilincs van lelkemen, Mert győztes lenni nem tudok Láng-szenvedélyemen. Add vissza lány mit elvevél, Add vissza enyhemet, Avagy fogadd cserébe el Lángoló szivemet! X a n d e r. A színésznő. Ünnepelték! Imádták! Csodálták! Az imádóknak egész serege vette körül, mint bolygók a napot, ő pedig egyiket sem boldogította sem mosolyával, sem kezével. O a Múzsáé volt! Neki Thália volt a kedvese! Egész lelkével szerette azt a csapodár Thaliát. Pedig mennyi eltitkolt szenvedély lángolt azokban a sötét szemekben; mennyi lemondás honolt azon a domború homlokon. Szenvedett! Sinylett! Mint szegény jó leány került egy vándor társasághoz. Ott élte le élte virágát, ott lett eljegyezve a — Múzsának. A nyomorban megtanulta, hogy milyen az élet, mi a szenvedés, mi a lemondás. És midőn játszott? Oh, akkor minden a mit a nyomorban megtanult; minden a mit végig szenvedett, ott volt szavaiban. A sziv mélységes közepébe hatottak azok. Emlékezem! Sírtunk vele mindannyian, midőn játszott. Ö is! Igazi könnyeket sírt. Soh'sem láttam még ugy játszani! És mégis . . . ! Mi lett a sorsa! Hát nem tudjátok mi egy színésznőnek sorsa? Mi következik a ragyogó nappalra? Sötét éj ! Zenithre Nadir ! Elfeledték, kigúnyolták, kinevették! * * * A színlapok óriási betűkkel hirdették felléptét. Borgia Lukretiát adták! Az előadás délutánján ott ült szobájában. Szeme a szerepen fügött, lelke pedig messze-messze révedezett. Vájjon hol? Talán a parasut kunyhóban !