Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-04-30 / 18. szám

dúsát, megzavarná fejlődésében nemcsak anyagi, de szellemi és erkölcsi tekintetben is. Minden súrlódás kárral jár, nemcsak a közérdekre, hanem az egyes felekezetekre nézve is. Minden ily reaktio bomlasztó hatással volna társadalmunkra; a már máiszerves egésszé összefüződő elemeket ismét szétválasztaná egymástól, s ezáltal nemcsak gyengítené az egyeseket, hanem lehetetlenné tenné a város jóllétéért az együttműködést Őszintén óhajtjuk, de sőt meg vagyunk győződve, hogy ez a szép, békés állapot, mely városunkban honol, tartós lesz, s nem fog megzavartat ni semmi által. A mint már emlitettük, biztosítékot nyújt erre városunk felekezeteinek zászlóvivői, kik sokkal jobban fogják fel városunk érdekeit, mintsem, hogy annak megzavar tatásától félni lehetne. Üdvözöljük Pápa város hitfelekezeteit ! Gondolkozzunk. Minél nagyobb valamely korban a műveltség annál nagyobb a fényűzés is. A fényűzés azután maga számtalan igényeivel és rohamos fejlődésével arra készteti az embereket, hogy uj, meg uj pénzforrások után nézzenek. A pénz levén a fődolog, mely nélkül ma már ugyszólva, semmi téren sem lehet boldogulni, nagyon természetes, hogy sokan csakhogy magokat színvonalon tarthassák, vagy hogy épen önérdeküket előmozdíthassák a legnagyobb áldozatra is készek, csakhogy pénzhez juthassanak. Azonban azt kell tapasztalniok, hogy könnyű munka árán kevés idő alatt sok Köszönöm én is jól vagyok meg. — Öt percnyi szünet. — Milyen idő van odakint? Odakint, jó időnk van. Számi a Betti emlékkönyvét kezdi forgatni. Ajha! A Simele Dummkopf is irt a kisasszony emlékkönyvébe ? Na csak ne csúfolódjék, maga ha száz évig él, amit különben kívánok magának, sem fog ilyen költeményt irni. Mit ilyet? (Szavalva.) „Kisasszony! ha nézek sötét szemébe, Majd hogy le nem borulok ön elébe. Hogy ha látom vékony karcsú derekát Isten bizony szeretném ölelni át. Piros szája, mint a karmin ügy ragyog, Én úgy éljek szenvédésim oly nagyok, Hogy én aztot el sem birom mondani O csak maga tudná azt eloltani." Számi megsemmisülve tépi az emlékkönyvet. Nos? — szól Betti. Kisasszony, nagysád, ha ezt a költeményt nem ugy lopta „Simele" Petőfitől akkor nem legyek egy nílusi víziló. Az Istenért hogy tudja magát e dolog miatt ugy felizgatni? Hiszen ön jól tudja, pénzt szerezni nem lehetséges, tehát adósságokba verik magokat. Innen van, hogy minél nagyobb állása és minél kevesebb birtoka van valakinek, annál több adósságot csinál, mert kénytelen vele. Ha egyik -másik uzsorásnak üzletkönyvét és nyugtáit megtekintjük, mitsem csodálkozhatunk rajta, ha azt látjuk, hogy a befontak legnagyobb részét az intelligenczia adja. Az úgynevezett „haladó" kor szelleme megköveteli, hogy a ki a közönséges' hétköznapi emberek soráról már mennyire is kiválik, az rangot tartson s nagy fényt űzzön, részt vegyen erejét felülmúló kedvtöltésekben és élvezetekben, űzzön úgynevezett úri passziókat s egy általán tovább nyújtózzék, mint a takaró ér. Mivel pedig rendes hitelintézetektől, bankoktól, takarékpénztáraktól, kölcsönözni nem mindenkor előnyös és különösen hírnév tekintetében egyenesen hátránnyal is jár, azért jónak látják az úgynevezett titkos hitelezőkhöz, uzsorásokhoz fordulni, kik, az ntán mint a pók hálójába került legyet ugy emésztik fel a szerencsétlen áldozatnak vagyonát jólétét, sőt nem egy esetben életét is. Nagyon hibásan nevezik korunkat a gyakorlati ész korának. Ez az elnevezés is olyan elkoptatott frázis, mint a többi. Mert hisz mit követel a gyakorlati ész ? Azt követeli, hogy igényeinket a lehetőségig mérsékeljük, hogy még a megengedett élvezetekben sem menjünk el ama határig, melyen tul anyagi, vagy erkölcsi romlásunkat bizton várhatjuk. Ha azok, kik a gyakorlati ésszel oly annyira kérkednek, komoly pillantást vetnének naplóikban a kiadások rovatára vajmi gyakran éreznének olyan lelki ismeret furdalás félét, — vajmi gyakran olvashatnának abban a naplóban szomorú szegénységi bizonyítványt épen gyakorlati eszöket illetőleg! De hát rendszerint az ilyen urak elég okosak arra, hogy naplót ne vezessenek, s egyebet írnak abba, olyan dolgokat, melyek nem késztetik őket arra, hogy saját eszök ítélő széke előtt piruljanak. Ánnál jobban és lelkiismeretesebben vezeti naplóit az uzsorás, s annál számítóbb körültekintéssel vezeti áldozatát a teljes pusztulás felé. Mellőzzük azt, hogy az uzsorásnak nincs fogalma nemzeti czélokról, mig az áldozatok gyakran a nemzet szellemi kincseinek letéteményesei, nem emiitjük fel azt, hogy az uzsorások a hazaszeretet fogalmától távol állanak, mig a tőrbe csalt egyének gyakran a haza reményeit megtestesíteni vannak hivatva; csak azt az egy körülményt hozzuk fel, hogy az ilyen uzsora ügyleteknél az emberiségnek, társadalonak s a hazának rendszerint egy megvetett alávaló tagja a nyertes fél, kitől az emberi nagy eszmék megvalósítására semmit, de semmit nem várhatni. Szomorú igen szomorú jelenség, hogy képmutató korszakunk oly általánossá tette a könnyelműséget, s hogy a nemzetek Istene helyett az arany-borjut tette bálványává, melynek aztán áldozatul hoz mindent. Messze vezetne annak kutatása, melyek azok az okok, melyek fényűzést és könnyelműséget különösen az intelligencziában oly általánossá tették. Mert hiszen maga az a körülmény, hogy másokat is fényt űzni és élvezeteket hajhászni látunk még nem elég arra, hogy magunkat is áldozatul hozzuk az oktalanságnak. De egy körülményt mégis jó lesz megjegyezni. Az ember csak ott és akkor szokott utánozni másokat, ahol és a mikor önálló eszmével czélokkal nem rendelkezik. Tevékenységre lévén születve, valamit mindenesetre tennünk kell. S ha most valakinek önálló eszméje nincs, kölcsönözni fog gonhogy Simele nálunk csak tűrt ember. Talán csak féltékeny? Im Gegentheil! Akarom mondani az vagyok. Higyjé meg kisasszony nekem ez az ember már régóta szálka a szememben. Ha nem tudnám, hogy megölése által önnek keserűséget okoznék, már régen elpihent volna az úrban, mert igazán a gyomromban fekszik ez a Simele. De kedves Számi, hogy lehet valaki ilyen izgatott e miatt a csekélység miatt, hiszen akkor meg sem merem önnek mondani, hogy a múltkor mit mondott nekem Simele. Mit??? Betti lesüti szemeit, ezután szemérmesen mondja: Azt, hogy ő engem imád. Mit — kacag görcsösen Számi — azt mondta ? Hahahahaha! . . . . Nem birok szóhoz jutni .... Brühabahahaha .... azt mondta ? . . .»no nézd a kis selymát . . . Uhihihihihi .... Pám jött a nevetési görcs . . . ugyan édes kisasszony csapjon jól hátba . . . mert megfulladok. Köszönöm. Most már nyugodt vagyok. Tehát azt mondta hahahaha .... ne haragudjék — már nem nevetek kedves kisasszony. Számi letörlé könnyeit, azután odament Bettihez, megfogta annak kezét. Betti! mit meséljek én magának lovaghistóriákat? Ön jól tudja, hogy mióta önt csak ismerem, mindig szerettem, ön ezt tudta és még sem akarta észrevenni. Hogy az elébb nevettem azt nem jó kedvből fakadt, hanem szivem keserűségéből. Fáj az nekem, hogy ön egy oly sviháknak mint ez a Simele, elfogadja az udvarlását. De esküszöm önnek őseim csontjára, hogy megboszulom magam, igen meg. Ámbár egy ilyen lumppal nem is érdemes szóba sem állni, de ami vért kiván, ott már én is ott leszek. Ugyan kedves Eisenflaster ur az Istenért csak nem akar párbajt vivni. Oh én szerencsétlen, még utóbb agyonlövik egymást. Jaj jaj nekem ! Ne sírjon kedves kisasszony annak már meg kell történni azt megkívánja a társaság. Ámbár — de nem beszélek többet, a többit a krónikákból fogja megtudni. Öt perc múlva Eisenflaster már a „Pollák" kávéházban piccolózott. A mikor Karcsay Maxinak itt elbeszélte kalandját a jó fiúnak részvéttől és meghatottságtól elakadt a hangja és akkorát csuklott, hogy a zahlkellner elkiálltototta magát „wo zab len ?" Számi ekkor karonfogta Maxit és bevitte egy külön szobába hol nyakába borulva zokogta el keserveit. Itt töltöttek majdnem egy félórát, hogy miért azt elmondja a második szakasz. Ugyanazon este nagy estély volt Krausz Bettiék összes termeiben. Az előkelő világ összes jelesei képviselve voltak, természetes tehát, nem hiányzott Dummkopf Sámuel sem.