Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-04-02 / 14. szám

lehetőt, akkor azt hisszük, senki sem fogja tőlünk jóakaratú támogatását megvonni. A nagy közönségre appeílálunk tehát, nyiltan őszintén, oly emberként, ki előtt mindenkor szent volt a közügy érdeke, Pápa város és vidéke lakosságának java. Önmagunktól és a közönség jóakaratától várunk mindent és arra törekszünk, hogy saját lelkiismeretünk és a közönség meg legyenek velünk elégedve. Ezen nyilatkozatunkkal tartoztunk beszámolni. íme mi szóltunk. Önöké az elhatározás ! Hazafias üdvözlettel a „Pápai. Ködöny" szerkesztősége. A „PÁPAI KÖZDÖNY" előfizetési ára: Egész évre ... ö frt Fél évre ... 3 frt Negyed évre ... 1 frt 50 kr Kérjük szives előfizetőink s lapunk barátai további jóindulatát s ezennel megnyitjuk az uj évnegyedet. lílUmi In támad fel az igaz. Keserves volt halála, dicső volt feltámadása. Ki a gyalázat fáján a gonoszok közé számláltatott, meggyőzvén a halált mint győztes hadvezér dicsőséggel és tisztelettel koronáztatott meg. Beteljesedett a próféta jóslata: Nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson. Kit szenvedése közepette számba se vettek ellenségei, a feltámadottat rettegéssel párosult tisztelettel, imádattal környékezik. A kinek temetésén a megindult föld, az elsötétült nap és hold, a temetőknek feltámadt lakói tisztelegtek, de az emberek szemeiből a rószvét-könye nem hullott, — feltámadásában, bebizonyítván isteni voltát, mint az igazság Királya ünnepeltetett. A gyűlölet távozik a szivekből s helyt ád a szeretetnek: Az elmének elhomályosult kérge, mint a templom kárpitja, megrepedt és a hit világának jótékony sugarait befogadá. Igy lett az Üdvözítő feltámadása a hit forrása. A megfeszített igazság feltámadott; feltámadott s nem hal meg többé. A kiengesztel ődés, a megváltás munkája befejeztetett! Higyj ember, te éretted történt mindez; nem homokon épül hited, hanem a kőszikla sir alapján. E hitbeli tartalom ad húsvét szent ünnepének valódi, becses tartalmat. Innét nyeri húsvétunk minden varázsát. •Bárcsak minden üldözött igazságnak megjönne mielőbb húsvétja! A minő sorsa volt az igazság Istenének üldöztetésében, oly sorsa van legtöbb igazságnak, az igazaknak és az igazságszeretetnek. A mi szent, nemes, igaz, annak kevés a becsülete. Hosannát, dicsőítő éneket hallhat ólykor-ólykor, még azoknak ajkáról is, kiknek élete elvtelen ség, hamisság — de kevéssel utóbb megjön nagypénteke, s hosanna helyett crucifige az ünnepi hymnusa. Ma nem az igazság, nem az elvhűség uralkodik, hanem a törpe alkalmazkodás. Nincsenek nagyjaink, mert nincsenek igazaink. Alig vannak nagy alkotásaink, mert még nem szabadult fel az igazság bilincseiből. Áz itt-ott a társadalom vulkanikus talajából fel-fel csillámlik az igazság fénye ós bevilágítja a ködös égbolt felhőit, szinte megrendül a föld és a crucifige moraja zúgja át a levegőt. Szegény, beteg- társadalom, ez a te nagyheted ! Az üldöztetés, a kinzatás gyásznapjai ! Felosztják, óh igazság, szétszabdalják ruháidat, gunypalástot öltenek rád s alig van, ki megszánna téged. Hol vagytok, kevés igazak, kik szótlanul álltok a félénk és igazságtalan Pilátusok előtt, lépjetek elő, mutassátok meg sebeiteket, részvéttel fogadunk be titeket, kiknek nincs helyük, hová fejüket lehajthassák. Tekintsetek az Üdvözítő szíklasirjába! Igy támad fel az igaz. Halljátok Jeruzsálem leányinak siránkozását! Ti miattatok hullanak könyeink; de bízunk feltámodástokban. Eljön nem sokára a ti husvétetek is, melyen ti is dicsőséggel és tisztességgel koronáztattok majd meg. Hozza meg a hit húsvétja a társadalomnak húsvétját! Nehéz idők. Edes hazánk fölött ez idő szerint sokkal nehezebb idők járnak, mint első pillanatra gondolhatná az ember. A magyar társadalmat szűkebb körű ellentétes érdekek mozgalmai tartják izgatottságban; fölzavarják, bolygatják, nem hagyják teljesen elsimulni hullámait csak rövidke időre sem. A múltban, néhány évvel ezelőtt, látszólag oly csendes volt a magyar társadalom képe, hogy a béke embereinek lelkét boldogsággal töltötte be az a gondolat, hogy eléíkezett a magasabb világosság által megihletett emberi szivekbe a valódi béke szelleme s hogy e szellem áldásai megifjitják az egész nemzetet; haladni fogunk rohamosan ; még eddig nem ismert dimensiókban fogunk közeledni ahhoz a czélhoz, mely minden hazáját szerető s nemzetéhez őszintén ragaszkodó magyarnak lelke előtt lebeg a messze jövőben: megteremteni ipari, kereskedelmi, anyagi és szellemi, összes kulturális nemzeti önnállóságunkat. Már nekem akkor is nagyon tetszett, bár akkor épen másba voltam szerelmes, de az nem volt ott s igy ő udvarolt, annyira, hogy még meg is kértem az anyát, engedné meg, hogy meghívjam. Anya azt mondta, hogy várjak egy kiosit. Röviden, röviden türelmetlenkedett Irén kire már kint várt a szobaleánya. — Hát elég az hozzá, apa megtudta; hogy miniszteri hivatalnok, gyenge fizetéssel, melyet azonban erősen ellennsulyoz két gyermektelen gazdag nagybácsi. Pali, most nagyon gyakran jár hozzánk és hallottam, mikor a mama azt mondta a papának: „Kitűnő partié és tieztességes ember: már egészen bizonyos! És én oly formán érzem, mintha ugy április vége május elejére menyasszony lennék : Azóta ugyan láttam . . . Elég, elég! az öt perez már rég letelt. Halljuk Irént! Irén volt köztünk a legfiatalabb. O még nem bálozott és babérjait csakis a jégpályán gyűjtötte, a hol az ifjú urak vontatták. Mindig azzal szekíroztuk, hogy 25 udvarlójának együtt nincs több mint 2 1/

2 centiméter bajusza. Poseba vágta magát, egyik kezét a szivére tette, a másikban egy arany medaillont tartott. Aztán lesütötte szemét és sóhajtva mondá: Lássátok itt a medaillonban ezt a kis piros papirt. Ez egy emlék, tőle ! Haj gyerekek olyat ti még nem láttatok : nem ismerem ideáljaitokat, de bizton tudom hogy az enyém valamennyinél egy fejjel nagyobb. Barna. A szeme is barna. Micsoda szemei vannak és nagy bajusza. Különben — huszártiszt. — Hogy hívják? — Azt nem tudom, csak annyit tudok róla, hogy keztyüit Baliczkynál veszi, és hogy a 140-es fiiakkerben szokott járni, no meg hogy Bock szivart szí. Hanem azért, tudjátok mikor először találkoztak szemeink egy hosszú végtelen édes pillantásban felvillant az a szikra, mely lángra szokott gyújtani. Azóta egyszer elestem a jégen és ő felemelt és ismét reám tekintett. Tegnap pedig, ah tegnap! mikor hazamentünk, sarkon követett és a mama nem is vette észre, pedig én a kapuban: „jobbra át" és egy mosollyal jutalmaztam meg hosszú gyaloglását! Oh ha tudnátok, mint szeretem ! Oh . . . — Elég, elég; a folytatást majd megtaláljuk abban a regényben, melyet épen olvasol. } — Coquette, kis béka, mormogta Ró- ! zsika. — Na, most rajtad a sor! — Nem a; előbb Mariskán a sor. — Csak beszélj előbb te. Szegény fejem! Házi kisasszony lévén, nem ellenkezhettem és beszéltem. De tőlem elég kedves, hogy a többiek' szivük titkait elfecsegem, azt, hogy a magamét is eláruljam, nem kívánhatják tőlem. Miután egy érdekes báli jelenettel, melyet röpkén, mintegy akaratlanul emlékeztein meg fenomenális sikeremről — fejeztem be beszédemet, odatettem gondolatban a „folyt. köv."-et és elhallgattam. Mariska hátat fordított a kandallónak melynek lobogó tüze most csak csinos kis fejét világi tá meg. — En nem tudom, kedves-e, csinos-e, okos-e? Nem tudom, szeret-e? annyira, mint Irén szép szemű ideálja? jó parthie-e mint Rózsika vőlegénye in spe ? csak azt aa egyet tudom, hogy végtelenül, kimondhatatlanul szeretem. — És c? — O is szeret! — Megmondta ? Mikor mondta meg ? Hol? Hogyan? — Hát azt nem lehet ugy elmondani; tulajdonképen ugy történt, hogy egyszer megfogta a kezemet, én egy kicsit odahajtottam a fejemet és azután •— megcsókolt. Mariska, mintha maga is megijedt volna ettől a szótól egyszerre elhallgatott. Mind a négyen iszonyúan jól nevelt fiatal leányok voltunk, kiket az intézetben ép ugy megtanítottak arra, hogy nem illik a kést a szájba venni, mint arra, hogy nem illik más fiatal embert megcsókolni, mint a vőlegényt: azt is csak, ha már egészen bizonyos. Kíváncsi ostobasággal bámultunk tehát