Pápai Közlöny – II. évfolyam – 1892.

1892-10-30 / 58. szám

Második évf. Pápa, október 30. 58. szám. Közérdekű független hetilap. — Megjelenik : minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 6 frt. Negyedévre l'frt 50 kr. — Egyes szám ára 15 kr. — Hirdetések Kéziratok viosza nem adatnak. és nyiltterek felvétetnek a kiadóhivatalban. Pusztulunk, veszünk. Hat fizetésképtelenség egy hét folyamán ! Ki merné még tagadni, hogy egy pusztulásnak indult, veszendővé lett siralmas képet nyújt városunk. Okulhatnánk valahára, hogy csakis kereskedelem és ipar képes egy várost virágzóvá, gazdaggá tenni. A hol ezek hiányoznak, ahol ezek megszűntek, ott előbb-utóbb általános hanyatlás, elszegényedés á 1 1 b e. Világos ez már mindenki előtt, csak nálunk nem. Pusztulunk, veszünk! Nem változtat ezen, ha elvétve a modern fejlődés egy jelenségével találkozunk. Mit ér nekünk, ha a látszólagos jóiét hazug ruhájában paradirozunk lakkosan az asfait jele alatt álló utczáinkon akkor, a midőn gyomrunk kong, testünk fázik. Igen ; éhesünk, fázunk, mert hiányában vagyunk a keresetnek. Megfosztva magunkat a szükségestől, képtelenek vagyunk a kereskedők, az iparosok áruit megvennünk, — s ez ok miatt van hanyatlóban az a csekély kézmű iparunk, pang a kereskedelem és buknak lm lomra kereskedőink, a kik fizetéseiig kellő időben nem teljesithetik. S ne mondja senki, hogy a tiltott gyors gazdagodási vágy szülte bukások ezek. A bukásra kerültek vézna, sápadt, erőtlen alakok, a nyomort már megszokta szánalomra méltó emberek, a melyek lassan-lassan mentek tönkre, elvesztvén vagyonukat,— a melyek tévedtek, a midőn a fogyasztók, a vevők reményében szerezték he áruikat a melyek most dobpörgés mellett fognak elkótyavetyéltctni. Hat bukás egy hét folyamán ! Ma, holnap nem-e következnek még többek is ? Hiszen a panasz szakadatlan, s megbotránykozásf, csak az kelt, ha valaki nyiltan rámutat anyagi sorvadásunk okaira, ha ki meri mondani, hogy gyér porcíti silánykodik most ott, a hol egykoron i g a z p o 1g á r o k verejtékéből rózsák virultak. Pusztulunk, veszünk, mert ahova tekintünk, az önérzet, az öntudat, az alkotásra törő akarat hiányával és a magánérdekek előtérbe tolásával találkozunk. Proskribálnak itt mindenkit, akiben az önálló véleménynek a leghalványabb sugara megvillan, — a melynek elméjében egy okos s a közjólétet czélzó olyan eszme támad, a j mely elüt a már megszokott s többé meg nem felelhető sablonszerüektől. Pusztulunk—veszünk, mert a lakosságunk intellektueü fejlődésében is a stagnáczíóval tjh'l^osunk, 8 e miatt emberek-emberük niányában Sínylődünk. Nem bírunk sem hivatással, sem érzékkel, sem képességgel igazi érdekeink iránt. Városunk kifejlesztésének magasztos ügye avatatlanok kezei közé kallódtak el ! És intézményeink?! Van a kereskedelem fejlesztését czélul kitűzte Lloyd-unk. Nagyot tévednénk azonban, ha azt hinnők, hogy a m i kereskedelmünket ápolja és támogatja. Messze tőlünk távol téren dolgozik : „Chiliben.* Van magát szerényen meghúzódó polgári körünk. Van Kaszinónk, gazdasági egyesületünk. Van mindez, s van még „jótékony takarékpénztárunk" is. Mutassanak azonban egy eszmét, a melyet a közjólót emelése czéljából felkaroltak volna, — egy müvet, a mely alkotó képességükről teszen tanúságot, —és mutassanak öt emberre, a ki husz év óta a legitim kereskedelem, vagy a fejlettebb ipar terén önmaga erejétől, önmaga munkássága által biztositott magának szembeötlő jólétet, nagyobb vagyoni gyarapodást és általános igazi megböcsülést. Nemmel lehet csak minderre felelnünk. Pedig közepette vagyunk egy természeti kincsekben dúsan megáldott vidéknek, — közepette egy dolgos népnek, a melynek mélyeiben nem dúlnak még gyógyitkatlan fekélyek. Pusztulunk, veszünk azonban, mert hiányában vagyunk egy vasmarku kéznek, a mely hajlandó szembe szállani azzal a kufárkodó szellemmel, a mely legyűri és békóiba szorítja az igazi közérdeket. Egy ilyen kézre, egy ilyen emberre van szükségünk! egy ilyen emberhez kötnénk lelkünk üdvét, tőle várva az ígéret földet. S akkor nem pusztulnánk, nem vesznénk, nem éheznénk és nem fáznánk, hanem emelkedne az á 1 t a 1 án o s j ó 1 é t, üzleteink és műhelyeink podig szaporodnának, mim TAECZA. Merengés. K . . • Ilonkához. Ki annyiszor voltál hozzám kegyetlen, A hányszor újra megszerettelek, Kit annyiszor feledoi vágytam, A hányszor összetépted lelkemei : Te rád gondolva mégis elfelejtem Kegyetlen szived mindenek bűnét, Előttem ugy állsz, mint még legelőször, És boldogan tekint szemem feléd. Elábrándozni ugy félek jövó'mön, Mig oly mosolygó, oly derült a mult . . . Önkénvtelen elém a régi kép tűn : S felejtem, hogy mi gyorsan elborult. Madárdal, szellő visszacsalja lelkem, Álmokba ringat édes bűvölet, Eltűn a gond. a bánat homlokomrul, S mint régen, újra suttogok veled. S már nem aggódom, uj képpel kecsegtet, Egy szebb jövővel biztat uj remény, Jöttére szép tavasznak bizton várok S a sok csalódást elfelejtem én. Titkon lopózik édes hit szivembe : Hogy még szerethetsz ugy, mint hajdanán, — A mig egy hulló csillag nem jelenti, Hogy mind e kit, remény — alom csupán. Steiner Kornél. A tánczteremben összefont karokkal N mán ülök egy fülke pamlagán, É. mig a párok lejtik a mazurkát, Merengek én, néző vagyok csupán. Óh, hányszor lejtóm őrült gyorsasággal Szép hölgyeimmel én is a mazurt, S esengve hányszor kértem : „szép kisasszony, Szabadna kérnem, egy rövidke tourt." Hányszor szoritám szenvedélyes hévvel Magamhoz lánykám karcsú derekát, S a táucz hevében, titkon, lopva, hányszor Érinté ajkam arczát, homlokát. Szép phrasisokban, hangzatos szavakkal Bókoltam és szerelmet esküvék, S a rendez-vous-k után biz

1 elfeledtem, Hogy eskümnek tanuja volt az ég. Csapongva jártam élveket keresve Sok szőke, barna szép grisette után S mézét leszedve édes ajkaiknak Elkábulék más rózsáfc illatán. Ez foglalá el drága ifjúságom Ez a ledér, kéjes szeretkezés, S nem álmodám, hogy boldogságot adni A kéj űzőn, egy élvtenger kévéi, Ah, most tudom, egy órjás rózsaerdő Érzékeket bóditó illatát, Pótolja az, mit a rózsaolajnak Egyetlenegy kicsinyke cseppje ád. Feledve légyen szép szemednek éje, Kis Margitom, legelső kedvesem, Elzám, száműzve légy te is szivemből, Ki tegnap osztád csókjaid nekem. A széptevő búcsút vesz tőletek már Mazurkát lejtő földi angyalok, A bókolással, udvarlással felhagy, Eztán csak egy lány bájin andalog. Szeretni vágyom, ah, szeretni vágyom, Szeretni egy nőt, tisztán, igazán, Kinek szivem örökre rabja lenne, Ha biztatón mosolygva nézne rám. Szeretni vágyom forró szerelemmel Egy hü és tisztalelkű ideált, És a gyönyörtől ittasan, túlélni A perczet, melyben szivem rátalált. Nyilj meg számomra végre, földi éden, Adj boldogságot, add meg üdvemet, Óh, hadd rebegje, lázban égve ajkam: tE nő enyém; szeret, .. szeret... szeret.. ,!* Rózsa Géza.