Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Első évfolyam - 1886-05-15 / 11. szám

PÁPAI ifjúsági lap. 85 valaki elkerget innét bennünket, gondolván, hogy talán a szagával is jól lakunk : akkor inkább elmegyek oda, hol a part szakad, mintsem hogy azt a borzasztó halált elszenvedjem, melynek neve természetrajzi elnevezéssel éh-halál. Ne busuljon öcsém! utolsó csepp vérünket is feláldozzuk a közbejövő akadályok legyőzésére. Beszélgetésünk közben messziről hallottuk csikorogni a havat valakinek lába alatt, s mendurom, hogy elijessze azt az illetőt, botját puska gyanánt emelte fel s czélozott vele a távol jövő ember felé, ki ekkor felénk szaladni kezdett , s rövid idő alatt megállván előttünk, a következő beszédet hebegte hozzánk nagy keservesen : »Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő; nasságos, métóságos, főmétóságu és kegyeemes; érdemes és nagyérdemű; mély tudományu és szép tudományu; reménytejjes, bájos és szellemdus s a szegény embernek megkegyeemezö kedves betyár uraim ! Engedeemet enstállok, hogy becses személyüségükön aakamatlankodok, nem én vagyok az oka, mer lölkiösméretem kénszeritett rá. Ugyanis má meszszirü láttom lobognyi a tüzet s láttom egyuttaa, hogy métoságos és kegyeemes betyár uraimék rám vetették szemüket és hogy má puskájukkaa czéloztak is rám, engem tehát szivembe erősen ösztökét valami, hogy az önök parancsa nékiin is hozzam ide azt a kis pézt, mely keblem környékét dagasztya, és adgyam átú kegyeemes betyár uraiméknak jótevő kezeibe, miket ezen kivü még csókokkaa is kész vagyok eehaamoznyi, csak az életemet kegyeskegyenek eg hannyi. Mindenkor szívesen fogadom onököket, akármikor fognak hozzám beszányi ide a szomszéd faluba. Tessen itt van 17 forintom, ma adtam ee az kis borgyumat itt a másik faluba, de igen szívesen odadom az árát kegyeemes uraim kezeibe!« Mendicansom egy örömmel telt pillantást vetve mondá a megijedt embernek : Köszönheted is ám vén akasztófa, hogy önként ide jöttél mert reád sütöttem fegyveremet, hanem az volt a szerencséd, hogy oly nagy rohammal szaladtál, mert igy a levegő rezgése nem engedte a golyót hozzád férni. Most pedig takarodjál innét pénzeddel együtt s még a nyulaknak se mutasd itt többé magadat, mert különben keresztre feszitelek ! Emberünk ekkor eltávozott; mi pedig jóízűen neki álltunk falatozni a tűznek világításánál. Midőn a malaczot elpakoltuk , jó kedvvel folytattuk utunkat, mint azon egyének szokták, kiknek jól van rendezve szénájok. Néhány órai gyalogolás után vettük azonban észre, hogy a malacz meg se kottyant. Ejh öcsém, — szólék menduromnak — csak falut érnénk, bemennénk az öregbiróhoz, majd megtraktálna az bennünket ugy, hogy a malacz-pecsenye evést is elfelejtenénk! Alighogy e szavakat kimondám, kutyaugatást hallottunk. Hejh, legátus ur! hallja? . . . tyuhaj .... hipp, hopp ! — mondá mendurom, — s örömében akkorát ugrott, hogy a mint a föld vonzó erejénél fogva a maga keblére ölelte, nem is akart onnét felkelni. No öcsém ! . . . hát nem jön ? Jaj legátus ur! jaj, jaj, jaj! végem van, oda vagyok? kidőlt alólam az apostolok lovainak egyike, bizonyosan kificzamodott a lábam, nem birok felkelni. — Es csakugyan nem bírt felkelni, mert bokában kificzamodott az egyik lába. Mit tegyek most magával öcsém ? Legyen olyan szives csak idáig a szomszéd faluig vigyen el a hátán, talán lesz ott orvos avagy javasasszony, vagy meglehet a bába asszony is helyre teszi rokkant lábamat. Mit tehettem mást ? Felkellett vennem a hátomra s én kutyagoltam, az meg lóhát . . , óh vagy akarom mondani emberháton ült és keservesen pityergett. Hát ne orgonáljon öcsém ! . . . mert ledobom és itt hagyom, aztán károghat itt holnap a gyászba öltözött kányákkal. Edes legátus ur! Hiszen nem én orgonálok, hanem ez a malacz még a gyomromban is kiabálja, hogy gyűri, gyűri, gyűri. Ejnye öcsém, kit akar maga lóvá tenni? . . . Erre leakartam magamról dobni, midőn hirtelen bele estünk egy mély árokba a fagyos göröngyökre. Ez bizony nem volt valami kellemes állapot. Hol van öcsém ? Él-e még ? Vagy talán telephonként repült lelke Plútónak birodalmába ? I • . . i . . . i .... itt va . . . gy . . . . gy .... gyok .... jaj! ... . öcsém maga ugy beszél, mintha csakugyan jol oda tálalta volna magát a földhöz; talán most meg a másik lába ficzamodott ki? Odamentem hozzá, felemeltem; s nagy örömömre megadta az Isten a hangját és kérdé: Hol vagyunk legátus ur ? Már azt édes öcsém, ha a füstre akasztanak, akkor sem tudom megmondani. Csakugyan jól mondta ám legátus ur, hogy a Hádesba jutottam, de annak örülök, hogy együtt vagyunk a paradicsomban. Ekkor nem azt énekeltük, hogy »örülük az én szivemben«, hanem a XXXVIII. zsoltár 21-ik versét, mely igy kezdődik: »Uram ne hagyj el engemet . . . .« Éneklésünk után nem sokára pitymallott. Feltettem újra a mendicánst a kétlábú szekérre és az árokból nagynehezen kimászva tovább andalogtunk. Rövid negyed óra alatt körülbelül 6 óra tájban beértünk G faluba, hol a szélső háznál megkérdeztük, hol lakik az öregbiró ? Eligazítottak bennünket, s mire a biró háza elé értünk, ott is világosság volt a szobában. Kinyitottam a szoba ajtaját s a mendicánssal hátamon beállítok az öregbiróhoz, s mivel tudtam, hogy azon a vidéken milyen a rusticus beszéd, igy kezdtem köszönésemet: Agygyon Istejjó reggeet öregbiró uram és beróné