Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Első évfolyam - 1886-04-15 / 10. szám

Utazás legatióba. ^Trafficomicus história.) Kemény hideg volt. A nap homályos lámpaként gyéren szórta sugarait. Jégcsapok lógtag a járó- kelő emberek bajuszain s meleg lehelletökkel igyekeztek azokat felolvasztani. Epen karacsony ünnepe következett, s már előre örültünk mindannyian, kik a pápai theol. academiának valánk tagjai, hogy közeledvén az ünnep, legatióba ismét utazhatunk. Deczember 18-án csakugyan megvolt a választás. A harmas ünnep, uj év s még egy vasárnapnak egymáshoz közel esése eszközölte azt, hogy a felsőbb hatóság kegyes engedelméböl 2 — 3 legatiót is össze csatolhattunk. Az én legatióm Füred, Arács, Kövesd, Alsó-Eörs, F. Eörs, Lovas, Kis-Szölös, Tihany és Udvari volt. Mendicansom egy IV-ed éves képezdés? vala, ki különben jól kifejlődött izmos fiatal ember. Közmegegyezéssel be fogtuk a magunk lovait s elbucsuztunk Pápa városátol, gondolván, hogy bizonyosan farkastöltelékek leszünk az uton. Ki csak meglátott bennünket, gondolta magában: »Szegény diákok« ! ilyen kemény télben is »perpédes apostolórum« utaznak, mi lesz ezekből még, mire oda érnek, hova szándékoznak? . . . Hátha még azt is tudták volna, hogy hány mértfoldet kell még hátunk mögé helyezni, ha Füredre el akarunk jutni ? . . . Tudom megindult volna szivok annyira rajtunk, hogy pogácsával is megrakták volna tarisznyáinkat; melyeket bi zony nem diszesitettek ám füstolt sódarak, hanem megvoltak azok óva minden emberi takarmánytól úgy, hogy még az egerek is csak elkeseredett szivvel böjtöltek volna bennök. Az én tarisznyámban ugyan volt egy csomó sárga répa, de mint tudjuk, az nem valami finom étel, kivált téli időben. Pénzünk igaz hogy volt; de az is mit ért ? . . . mendicansomnak volt II. o. é. krja, nekem meg 23 s igy összes vagyonunk 34 o. é. kr volt. Bár vidáman kezdtük meg utunkat, mégis mindig eszünkben volt, hogy mennyit fogunk mi koplal ni! . . . Sehogysem tudtuk elűzni ezen gondolatot, pedig majdnem szakadásig daloltuk: »Indul nagy útára legátus deák, Feszitik agyát karakán ideák , Jó bor, mibe gondja temetve leend, Sonkát hatot is kenyérrel megeend.» Mindannak daczára, hogy Pápától Jákóig mindig ezt daloltuk, vigasztalódás helyett mindinkább korrogott a hasunk. A falun kivül elővettem tehát a sárgarépát s mondám menduro:nnak : Ui am öcsém! ez az egész eledel; ha ez elfogy, azután minden reggeli, ebéd és vacsora helyett egyet szorítunk a nadrágszíjon. Be is pakoltuk csakhamar, s megnyugodva azon közmondás igazságában: »nem tudja az ember, mitől hízik«, ballagtunk tovább. — S most következett a valóságos «injuria«, mely alatt a diák mesterember azt érti, ha szemközt jö vele az üres kocsi. Velünk szemközt is jött egy négylovas hintó s az üvegablakon keresztül nézve láttuk, hogy benne csupán egy egyén ült. Belátva azt, hogy a diáknak már mintegy rendeltetése gyalog járni, keservesen kezdtük reá az előbbi dalnak második^ versét: «Sok van, ki üvegezett hintóban ül, — Nem tud ám pedig egyik sem görögül; Nem hallgata hagyma szagú szavakat, S szerzett kocsit, és bele szép lovakat.« Mind hiába,! Kutyagolni kellett nekünk tovább is. Az idő sem engedett semmit, sőt a szél szórván a havat, sivított, mint a hálóba öltöztetett czigány purdé a legkeményebb hidegben. A koplalói faluvégen már tökéletesen átfázva leültünk egy árok jótékony árnyékába s ott pihenve, egyszer nagy örömünkre keréknyikorgást hallottunk. Jó negyed óráig kellett ülnünk még a kellemes ülőhelyen, mig oda ért a nóbel íiakker, melynek a négy helyett csak két kereke volt, de az a két kerék ugy nyikorgott, mint a vén Runyi hegedűje, mikor könyörületre akarja indítani az emberi szivet. A fáin íiakker két rúdja közé volt fogva egy angol telivér. Oly kövér paripa, hogy gerinczivel aratni lehetett volna, oldalbordáit meg a bájos holdvilágnál is egyenként meglehetett számlálni; hát még nappal|Ur Isten! . . . akkor még tán a bőrét is lenézhette volna az ember szegény állatnak, melyről a szőrt volt gondja az ostor-nyélnek meglehetősen ledirigálni. Tekintsük meg csak, kik ültek a kétségbeesésig nyikorgó két kerekű hintóban ? Elöl ült a családapa, ki lehetett mintegy 35 éves, s kinek az orrán levő borvirágnak csakugyan nem lehetett megtiltani, hogy »ne nyíljék, ha jő a szép kikelet." Jobb kezében az ostor nélküli nyelet , mely dorongnak is beillett, tartotta; balkezében pedig a párizsi világ kiállításról hozatott zsiros kocz-madzag gyeplöszárakat fogta. Háta megett ült felesége, kinek szintén meglehetős aristocraticus orra volt, mely a nagy hideg miatt olyan gyönyörű veres szint játszott, mint a magyar nemzeti lobogónak első helyen említtetni szokott színe. Ölében ült két sipoló orgonája, kiket hiában iparkodott engesztelni a nagy hideg miatt, csiripeltek azok azért, mintha csak napszámba dolgoztak volna. Alkuba bocsátkoztunk a nemes equipage gazdájával , hogy mennyiért vinne el bennünket a közel fekvő Városlődig. Egy liter borban megegyezvén, mig a hegytetőn fel nem értünk, hol gyalog mentünk, hol pedig toltuk a kordét. A hegytetőn felültünk s le a völgynek bámulatos sebességgel haladt a doronggal ösztönzött mozdony Városlöd felé, úgy hogy rövid félóra alatt már a korcsma előtt megállott. Megvallom, az én torkomat is már kiszárította a hidegség, fuvarosunk elé is, meg magunk elé is egy