Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.
Első évfolyam - 1886-04-15 / 10. szám
egy liter bort állíttattam s most már jókedvűen daloltuk : «Ha a deák útra kél, Deák módra vígan él, A csárdába betekint, S ott feléje jó bor int « De nem soká tartott jó kedvünk, mert az egy liter bort bizony hamar másvilágra küldöttük. Többet innunk nem lehetett, mert a két liter bor 32 o. é. kr. volt, ezt kifizettük s maradt még két krajcárunk. Mig ott tanakodtunk, hogy mit csináljunk ezzel a két krajcárral, az equipage elvágtatott ott hagyva bennünket a faképnél, mert érezte, hogy nálunk a »Zseb-ország« koronáját »Deficit« ur tette fejére. Mi aztán ott maradtunk búslakodva annál is inkább, mert már ekkor esti 8 óra s összes vagyonunk 2 kr. volt. Gondoltuk, hogy mit eszünk mi most vacsorát, s hol hálunk meg, ha pénzünk nincs? . . . Borura azonban derű következett csakhamar, mert a vasúti magazin-árus nyitotta be az ajtót, ki megismervén, hogy deákok vagyunk, fizetett a mennyi kellett, kikötve azt, hogy dalolunk neki kedvére. Bor volt elég, de ennivaló semmi, pedig nekünk az kellett volna leginkább. A magazinárus hamarosan berúgott és elszökött. Ekkor a kocrsmárostól hitelbe kértünk enni valót, ígérvén, hogy visszafelé megfizetünk, de megtagadta ezen szavakkal: »Diáknak sohasem adok hitelbe!« Mi persze szörnyen méregbe jöttünk s azon gondolkodtunk, hogy tudnánk e cse'ekedetet megbőszülni? . . . Most tehát csak arra kértük a korcsmárost engedje meg, hogy ott hálhassunk a korcsmaszobabeli padokon. Ebbe bele is egyezett. Ott maradtunk szívesen a vendégszobában, mely habár-vendégszobának neveztetett is, az asztal egyik lábához volt kötve a kotlós tyúk s apró csirkéi alábújván két szárnyának, annyira feldagasztották, mintha már sülve töltött tyúk lett volna. Az asztal másik lábánál pedig egy virgoncz kis malacz legénykedett, melynek egyik sonkaja az asztal labával kócz-madzag által volt összeköttetésben s falatozott az eléje elhintett kukoriczából. Étvágyát szinte irigyeltük. Midőn a korcsmáros lefeküdt, elérkezett a boszuállás órája. Csend levén az egész házban, súgja nekem mendikansom : Legátus ur! most boszuból lopjuk el ezt a kis malacot, mert éhen halunk meg ha még reggelig sem ehetünk. Azt ne tegyük Öcsém, hogy ellopjuk, mert a tízparancsolat is tiltja a lopást, hanem csak ugy szépen fogjuk pártfogás alá, nem lesz az nagy bűn, mert ugy sem ér ennek már semmit az élet, mivel legnagyobb kincstől, a szabadságtól fosztotta meg ezt gazdája, mikor ide kócz-madzagon fogságba tette. Alighogy kimondám e szavakat, mendikansom elővette pénzhiányban bővelkedő zsebéből a piros festékkel bepolitórozott fanyelű és rozsda marta pillingáju tollkését, melynek ára másfél krajczár vala, s egy pilla -at alatt elvágta a gyenge köteléket, mely malacot és asztalt összeköttetésbe hozott egymással, s a kis malacz a nélkül, hogy legkevesebb hangot is adott volna, a másik pillanatban már mendikánsom tarisznyájának tölteléke volt. De én hogy a lelkiismeret háborgása ellen biztosítsam magamat, másfél forintot erő szép ezüst gyűrűmet kötöttem a madzag végére, melyen eddig a malacz hetvenkedett. A gyűrűn keresztül pedig egy levelkét húztam, melyre ez volt irva : Egészséggel Város-löd kocsmárosa Ünnep után vissza jön P . . . legátusa Kiegyenlíti a számadást; addig kend Várjon, — ne tegyen mást. A mily gyorsan sujt le a villám a legnagyobb égdörgések között, a milyen gyorsan ver szive a macskanak, midőn megpillantja az egeret, oly gyorsan osontunk ki az ablakon egymásután, s mivel a kis malacz mendicansom tarisznyájával már elválaszthatatlan mixtiraként egyesült, dacára a csúf időnek oly jó kedvünk volt, hogy örömünkben Szent Dávid ama 122-ik zso'tárát kezdtük énekelni, mely igy kezdődik: »Örülök az én szivemben. Az országútról letérve az erdőnek tartottunk s egy jó dülőfójdnyire eljutva letelepedtünk az erdőbe s nagyszerű előkészületeket tettünk a disznótorra. Legátus ur! hiszen só, paprika, kenyér, nincs a hus mellé, u nélkül pedig semmi ize nem fog lenni. Eh, ne töprenkedjék azon öcsém! Megsütjük nyárson ! kellemes lesz most tüzet rakni itt a bájos holdvilágnál, és nézze épen itt van a jágernek a hajléka, látja ott a padlás lukból kifüggesztve az a füzér vereshagymát ? . . . valahogyan azt kell még megkerítenünk, s ha azzal bekenjük a pecsenyét, megadja a só és paprika izit ugy, hogy ökölnyi nagyságú könnycseppek áramlanak szemeinkből, mihelyt az első harapási kísérletet véghez visszük. Nota-bene a jáger ismerősöm volt, amely ismeretség előbbi utazásaim alatt kötődött. Ugy is elkérhettük volna a hagymát, s bizonyosan meg is vendégel bennünket, de a regényes iránt igen nagy a hajlamom. Azután meg volt neki egy vén hárpya felesége, akire épen nem szerettem rá nézni. Bevégezve mondókámat , mendicansom lekapta fejéről sapkáját, melyen a zsiríoltok nem kis mennyiségben diszlettek, s ha kisütötték volna, néhány liter zsír kifacsarodott volna belőle. Fel hajította a hagymahoz, le akarván vele dobni, azonban oh fátum! . . . a sapka a füzérhagymát nem találva, rettentő nagy puffanással zuhant be az üres lyukon a padlásra. Néhány macska, melyek a padláson talán épen Morpheus karjai között nyugodtak egér pecsenyéről álmodozván, nem vették tréfára a dolgot, s oly nagy robajt csináltak, hogy az öreg jáger felébredvén, kukoricza tolvajokat gyanított az emeleten, s töltött fegyverrel felment, megtekintendő, ki merészel ilyenkor is betyárkodni az ö padlásán ? Midőn felért, látta , hogy a padlás lyukon' benyargaló holdsugarak gyengéd világítása mellet czi-