Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Negyedik évfolyam - 1888-10-15 / 1. szám

Először is add csak ide a pipámat, ott a másik, tölts rá arra ; másodszor meg igen szépen köszönöm a magas megtiszteltetést, de nem kérek belőle, mert hogy én iskolai híreket gyártsak, arra ugyan nincs földi hatalom, ami rákényszerit seri, meg hogy vezérczikket, pláne holnap reggelre beszélyt ... no már barátom ezt még egy kannibál sem követelné emberevő kollégájától. Micsoda? Hát te vonakodol ? Ennyire megromlott az ősi erkölcs ? Ki akarod magad húzni mindenből; nem lelkesit az önképzés nemes eszméje ? No jól van, itt a pipád, nem kell; azt is sajnálom, hogy rágyújtottam. — Alugyál hát amennyit tetszik, nem kívánunk tőled semmit sem: csak arra vigyázz, hogy meg ne bánd, mert késő bánat . . . , De édes barátom ! nem mondom én, hogy nem dolgozom. — írok én verset, ha szükségtek van rá; hanem redigálni, korrigálni, csomagolni, kötegelni, szurkolni, hogy benn bukunk a vállalatban, — ez mégis sok. — Veszélyeztetem az egészségemet , elrontom magamat, nem tudok lecolloqualni: lehet-e lelked, ezt követelni tőlem ? Eh ! a lomhasag beszél belőled. — Tudtam én ezt előre, hogy igy lesz, megmondtam a Béninek is. Két éven át lehetett, most egyszerre nem lehet. •— Igazán nem tudom, hogy mi a kő üthetett hozzád az idén. Vagy nem tudsz már dolgozni, vagy nem akarsz; ha nem tudsz, mond meg őszintén, akkor másról gondoskodunk s beletesszük az újságba, hogy meghal* tál; ha pedig nem akarsz, akkor végy egy garasára kötelet, s kösd fel magad a legelső szegre, mert ha már diákkorodban is félsz a munkától, mi lesz belőledha falura mégy káplánnak s megízleled a kényelmes, független semmittevésnek csabitó méreg-poharát. Akkorra még azt sem érdemled meg, hogy rád süssön a nap ! Micsoda ! hogy én nem tudok irni, de már azt he fogja rám senki se. — Azért is megmutatom, meg azt is, hogy nem vagyok olyan lomha, mint te gondolod. — Holnap reggelre készen lesz a beszély, még pedig kilencz számba való. — Még hogy én nem tudok már dolgozni! No megállj, még magad is bámulsz rajta, olyant irok ! Ezt már értem, mondá ő nemes megnyugvással, azután vette kalapját, botját s ugy a mint jött, eltávozott. No—most ugyancsak felkötöttem a kolompot, nagyot Ígértem, de azért nem maradok szégyenben, ha vérembe kerül is. Jer. óh jer inspíratio! Történeti elbeszélést írjak ? ahoz alap kell, nekem pedig nincs ; humoreszket ? az többnyire sületlen; karczolatot, rajzot? az vagy unalmas, vagy elcsépelt. — Legjobb lesz tündérregét írnom: az legkevesebbe kerül. — Egy királykisasszony, egy pár szerelmes lovag, egy formás, meg egy formátlan,-— mostoha anya, papucskormány alatt sínylődő királyi papa, egy jóltevő tündér, egy ellenséges indulatu, gaz boszorkány — a mostoha anyja — gyémántkastély, ezüstfolyó, aranyholdvilag, — vagy napsugár, amint tetszik— éneklő fa, sült galamb; ezek aztán összevesznek, kibékülnek, megszöknek, visszatérnek, meghalnak, feltámadnak, bűnhődnek, boldogok lesznek — ennyiből áll az egész. Ugy van ! a terv már kész — a kidolgozás semmi. : Jöhetsz már Józsi, nem bánom. Tehát : hol volt, hol nem volt, még az operencziás tengeren is túl volt, volt egyszer egy boldog ország. Nem volt abban sem ado, se' trafik, se philloxera, se' vasút, se' vasúti szerencsétlenség. — Volt annak az orszagnak egy királya is — akkor még ismeretlen volt a köztársasági államforrna — s a királynak volt egy gyönyörűséges szép leánya. Olyan szép volt az a királykisasszony hogy . . . Medgyaszay ur ! háromfertály mult hatra. Nem tetszik elmenni convictusra ? Ez már nem a tündérregében van, hanem a szolgáló mondta, kinek ez mindennapi kötelessége, még pedig azon okért, mert az órám tervrajzát még most csináljak Genfben. Dehogy nem megyek! Estére egy kis barátságos névnapra vagyok hivatalos egyik kollegámhoz, már pedig üres gyomorra inni, ha nem lehetetlen is, de mindenesetre veszedelmes. Ebből kifolyólag édes Józsi barátom nem tehetek róla, ha az Ifjúsági Lap tárczája olyan marad is, mint az enyém — az pedig koztüdomás szerint mindig üres— mert azt már mégsem kívánhatja tőlem senki sem, hogy vacsorat és névnapot mulasszak el azért, mert a gondviselés társszerkesztői méltóságra kárhoztatott. MEDGYASZAY VTNCZE. Kleist Henrik és ,,Der zerbrochene Krug" cz. vígjátéka. Mint általában minden, ugy a költészet is ki van téve ama latin mondásnak, hogy: „Tempóra mutantur, et nos mutamur in illis." Ez állítás igazsága mellett a legszavahihetőbb tanú, a történelem kezeskedik. Mert tekint^ sünk csak végig akármelyik nemzet irodalmán: mindenütt láthatjuk, hogy az örökösen hullámzó mozgásban van, majd az egekigemelkedik, majd ismét a sülyedés sötét és mély örvénye felé siet. Ha ez igy van általánosságban, alig lehető természetesebb következtetés annál, hogy e tekintetben a „phi-