Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Első évfolyam - 1885-12-15 / 4. szám

A néhányap múlva tartandó majálisról beszélgettek s pedig nagyon élénken, mint azt a gyakori felkacagásokból s Gizela leereszkedő modorából következtetni lehetett. A kis báró Ilonka zongorajátékán ábrándozott. Ugy oda tapadt tekintete azokon a billentyűkön oly gyorsan futkozó parányi fehér kacsókra, mintha üdvöt s boldogságot egyedül csak azoktól remélhetne. Ilonka észrevette, hogy a báró mennyire el van merülve: egyszer csak ugy vé'etlenségből a pedál helyett az ö lábát találta megnyomni. — Bocsánat! susogá megkapvá a zongorán nyugvó kezet. — Ugy-e kedves báró ur nem haragszik ? A báró zavarral rebegé a szokásos »kérem«;-et. Gondolta magában: bár többször is pedáloznál az én lábamon. Gyula és Géza később az öreg urak közé vegyültek egy-két szót váltani, hol nem találván fel magukat, tétovázva tekintgettek ho; Dalicsra, hol meg a báróra. — Mily gyorsan reppenhet azoknak az idő, képzelem ! Szinte irigylem. S Géza saját kedélyéből indulva ki, valóban irigy szemmel tekinthete reájuk. — Keble ugy telve volt volt érzelemmel, majd kicsordult, mit Gizela időnkénti megjelenése még inkább fokozott. -— Örömmel vette tehát a h;rt, hogy az ebédlőben fel van tálalva, — Gondolta, hogy itt imádottjával lesz alkalma huzamosabb ideig beszélgetni. Reményében csalatkozott, mert a két lány nem ült asztalhoz, hanem felszolgáltak. Igy be kellett érnie Dalics és a báró boldogságának szemlélhetésével, kik a társalgást az asztal mellett is halkan folytatták tovább. Gyula tett ugyan néhány futólagos megjegyzést, de ők nem vették észre. — Ugy látszik nagyon el vannak merülve. — Boldogok ! — sóhajta Géza. — Lehetséges — viszonz Gyula. — Sohasem hittem, hogy ily unalmas is lehessen egy ebéd. — Gondolom te sem bánnád Gyula ha már vége lenne. Szavait Almay Gizela megjelenése szakította félbe, ki épen most lépett be kipirult arczczal, egy gőzölgő tálat tartva kezeiben. Serczeghy Gizela a mint meglátta, hogy az ajtón belépett oda hajolt Dalics arczához és meglehetős hangosan súgta: — Szóljon már valamit ennek is, nehogy meg eltaláljon keseredni. Gézának arra az »ennek« szóra, mintha csak tört döftek volna szivébe. Gizela Dalicshoz ért. — Nagysádra bizom, válasszon számomra, — úgymond a hamis nógatóra mosolyogva. — Én nem tudok senki számára sem választani, — mentegetödzék zavarral a lányka. — Ostoba! — jegyzé meg kis idő múlva Dalics imádotta. Erre Csengey és Gyula egymás szemébe néztek. Ebéd végeztével a két lány udvarlójával együtt elhagyta a termet; Csengey és Gyula pedig felszólításuk daczára még egy darabig ott időztek. — Míg az öreg urak a régi jobb időkről s mossani nehéz viszonyokról beszélgettek, az alatt Serczeghynével a két kisebb leány is a terembe jött. Serczeghyné ügyesen tudta vinni a háziasszony szerepét, mi a jelenlevőket még jobb kedvre hangola. Az öregek a régi jobb időkről merengtek. A legjobb alkalom egy fiatal emberre nézve, hogy egy kissé érzeleghessen szive választottjával. Ilyenkor legédesebb a suttogás. Hát Géza milyen boldog lehetett, midőn elérte azt a pillanatot, hogy a kit már szive régen magáénak vallott, most vele szemközt ülni látja, hallgathatja tétovázó beszédét. — Sohasem hittsm, hogy még ily boldog is lehessek! ábrándozék az ifjú. — Nagysád! mióta kegyedet láttam , mintha egy uj világteremtés kezdődnék, mindent szebbnek, derültebbnek rokonszenvesebbnek látok. — Hisz tavasz van, szólott a lány. — Igen tavasz van ! Tavasz! Az van az én keblemben is ! Mondja csak, kegyed keblében nyilnak-e már a tavasz virágai? Gizela hallgatott. Annál többet beszéltek azonban azok a sötét szempillaktól árnyékolt szemek. — Oh szoljon kérem ! Ne engedjen tovább e bizonytalanságban epedni! esengett az ifju. En kegyedet Gizela szeretem: s ez életem egyedüli boldogsága: ez életem, vágyam, reményem, mindenem ! Gizela arcza lángolt s önkénytelen szorita meg az övét tartó kezet. — Gizikém szeretlek! szerettelek midőn először láttalak s szeretni foglak mig szivem utolsót nem dobbanik. — Szeretni'foglak, mig szivem utolsót nem dobbanik — ismétlé csendesen, mintegy önkénytelenül a leány. — Boldog vagyok ! susogja az ifju a leány kezét ajkaihoz emelve. A boldog perceknek Ida szakított véget, ki kényszerité őket nénjei felkeresésére. S néhány perez múlva a kert árnyas fái alatt hangzott a lánykák kedves csacsogása. — Erre csak erre, hallatszott a lúgosból Ilonka hangja. Azt gondoltam már, hogy tán az öreg urakkal a szobában ragadtatok zsémbéskedni. — Siessünk, biztatá Ida Gyulát. S ők előre siettek; Csengei és Gizela pedig hátramaradtak. — Én nem igen szeretek ám oda menni, hanem csak maradnék el, tudom Istenem lenne holnap mit hallanom, — panaszkodék a lány ifja keblére hajtva kis fejét. Géza megcsókolta a hófehér homlokot, melyről az ártatlanság sugárzott széllyel s mintha védelmezni akarná, keblére szorította a kedves gyermeket. — Ne félj kicsikém ez megvédelmez minden ellen. De ni! milyen szép rózsája van magának, — meg-