Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Harmadik évfolyam - 1888-04-30 / 10. szám

gatott, azután boszusan lökte eket félre s az újonnan belépett ifjakra szegzé tekintetét. — Allah hozott nagyságos bégek sátramba ! Amit szemetek kiván : mind a tiétek leend ! . . . — De aranyért cserébe! vágott a kereskedő szavába az egyik ifju, szemét az előtte álló szép nőn legeltetve. — Aki elébb jott, azé az elsőség — szólt az, kit már Juszuf néven ismerünk — a kereskedőre várakozó pár felé mutatva, mely szavaiért a nő részéről könynyü főhajtás s alig észrevehető mosoly lön a jutalom, mig az oldalán álló férfi semmiről sem látszók tudomást venni, A kereskedő visszatért előbbi vásárlóihoz , — a szép nő egynéhány kelmét kiválasztva nem sokára elhagyta a sátort s kísérője karján elvegyült a vásárra egybegyűlt tömegben. — Ki ez az asszony: kérdé egyszerre mind a három ifju a kereskedőtől, ki újra kelméit kezdé előttük dicsérgetni. — Ej! nagyságos bégek! ne tréfáljatok a szegény tudatlan Ismaillal; ugy is tudom, hogy ti jobban ismeritek, mint én . . . — Ne fecsegj ! szólt türelmetlenül Juszuf. Ha ismernénk, nem kérdeznénk tőled. Ki ez az asszony? ismered-e ? — Hát ki ne ismerné a százszorszép asszonyt, ki méltó volna arra, hogy karjaitokban hervadjon el! Hanem gonosz asszeny: óvakodjatok tőle! Még gonoszabb a giaur, akinek felesége: veszedelmes ember! nagyon ért a kardforgatáshoz — azt mondják ! — Ki ez a nő? kérdé harmadszor Juszuf, rr.egcsörtetve kardját, mire a kereskedő egyszerre elveszté fecsegési kedvét, elkomölyult s röviden igy felelt. — Bogáthyné, Bogáthon lakik, annak a giaurnak házában. Allah látja! én nem akartam, de ti kívántátok ! — Jól van. Szólt a török itju s egy aranyat vetett a kereskedőnek, ki alázatosan hajolt meg előttük s midőn a sátort elhagyák , újra elkezdé kínálgatni áruit a vásárló tömegnek. A három ifju pedig hallgatagon ment fel a várba s mind hárman betértek Juszuf lakásába, ahol csibukra gyújtván némán nézték egy darabig a dohány illatos

; gomolygó füstjét; végre is Juszuf törte nleg a csendet. — Ennek az asszonynak az enyémnek kell lenniha Dzsinek őrzenék is ! A másik kettő egy darabig némán nézett reá, azután igy szólt az egyik: — Nem lehet. — De lehet, mert akarom ! — Atyám megtiltotta, hogy a vidék lakóin bántál mat kövessünk el! Erőszakhoz nyúlnod nem szabad! — Nem is erőszakkal: önként kell az enyémmé lennie! -— Te feleded, hogy e nő giaur s férje van. -- De nő! — Férje páratlan a kardforgatásban ! azt mondá a görög. — Én sem a guzsaj mellett nőttem fel! — Még is megölhet ! — S nem akadna aki megbőszüljön ? kérdé felhevült nrczczal Juszuf. — Az leszek én! szólt az ifju s kezét nyujtá barátjának. — S ha neked nem sikerül , sikerülni fog nekem! mondó a harmadik, ki eddig némán hallgatá a másik kettő beszédét. — Ejh ! de nem is lesz szükség reá ! kiálott fel Juszuf. Én szeretem, ö szeretni fog s a férjnek nem kell mindent megtudnia. — Mondanom sem kell talán, hogy az egész titok ! — Minden esetre ! válaszoltak az ifjak, kik közül az egyik Petraf bég, Hasszán nagyváradi basa fia, a másik pedig Omár bég a spahik bégje, mig Juszuf a komparadzsik parancsnoka volt : teóti lelkii jo baratok, a nagyváradi őrség disze, virága, könnyüvérü, kalandvágyó fiatal emberek. Még egy ideig társalogtak, aztán a két ifju elhagyta barátját, ki már ugy képzelé, mintha a gyönyörű nőt karjában tartaná. * * * Alkonyodni kezd. A rengeteg fáit megaranyozzák a nyugvó nap sugarai s biborszinüre fejtik a magasban úszó fellegeket. Lágyan lendül az este fuvalma, s könnyű szárnyán virágillatot hord. Megrezdülnek a I zóldelö bokrok levelei, melyeknek rejtekében a szerelem édes szavú csalogánya csattogja esti dalát s kaczagó gerlepárok enyelegnek. A százados tölgyek árnya alatt két lovag halad: egy nő s egy férfi, mögöttük mintegy száz lépésnyire fiatal lovász-gyerek üget, mit se törődve az alkony szépségével, csak arra vigyázva , hogy az előtte haladó párt el ne tévessze szem elöl. A lovagló nő a „százszorszép" Bogáthyné s a férfi Juszuf. — Nézd mily szép az alkony! A nap szerelemmel mosolyog felénk, a szellő szerelemről suttog, a madár szerelemről dalol, s én szerelemről beszélek tenéked! — Hahaha! kaczagott a nő. — Te nem hiszesz szavaimnak, te kikaczagsz, pedig én jobban szeretlek, mint a virág a harmatot. — Folytasd tovább is ! Azt hallottam, hogy ti i keletiek mind költök vagytok. — Igen ! a mi szivünk hevesebben dobog, a mi vérünk forróbb, mint a tiétek. A mi hazánk szebb, rózsáink illatosabbak, bülbüleink édesebb szavuak. — A mi ligeteink szebbek, mint a ti költőitek álmai : minket a természet dalolni s szeretni tanit. Szeress ! " Jer velem : én elviszlek szép hazámba! . . . — Háremhölgynek ? — Te csak gúnyolni tudsz! Nem! te nem le-