Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Harmadik évfolyam - 1888-04-30 / 10. szám

tetlen azonnal észre nem vennünk azon különbséget, mely i. a képmutatás és a sziv tisztaságában, 2. a másokat elitélés és önmagunkat vádoló alázatosságban és végre 3. az álszentcskedés és az igazi bűnbánatban, a valódi vallásos érzületben van. Jertek atyámfiai és lássuk ezeket egyenként. I. Alapigénket vizsgálva, első a mi szemünkbe ötlik : a farizeus képmutatása szemben a publikánus szi- j vének tisztasagával. Vagy nem a legnagyobb képmutatás-e az, midőn valaki, ki az imára semmi szükséget sem érez szivében, a templomba megy és az imádkozó képét ölti magára? Nem a legvakmerőbb hazugság-e az, midőn külsőleg Istent látszik dicsérni, holott voltaképen saját hiúsága az a bálvány, a mely előtt térdre borul s a melynek nagyot mondó szavakkal tömjénez ? Vagv midőn azzal hiteti magát, hogy ö jobb mint mások, nem követi-e el a legnagyobb álnokságot saját magával szemben ? Oh az emberi sziv redői között ott fészkel a csalárdság, mely nem elégszik meg azzal, hogy embert társait félrevezeti, hanem azt hiszi, hogy a mindenhatót is kijátszhatja, a mi annyival is inkább veszélyes, mert még a jobbak szivét is hatalmába keríti, mihely, a legparányibb rés nyílik előtte. A vámszedő egész magaviseletéből a sziv őszintesége és tisztasága ragyog elő, tükröződik vissza O nem azért megy a templomba, hogy — mint a farizeus — kegyes érzületet tettessen, távol van tőle minden képmutatás. Nem igyekszik magát szépitgetnihanem feltárja Isten előtt bűnbocsánat után áhítozó szivét ugy, a hogy' van. Nem hirdeti úton útfélen, hogy ilyen meg olyan adakozó, vallásos, vagy buzgó ember, de azt sem kürtöli ki fünek-fának, hogy milyen elvetemült bűnös, hanem oda viszi szivét az elé, ki a sziveket és veséket vizsgálja s tudva azt. hogy a mindentudó ismeri öt teljesen, nem mer az ég felé tekinteni, földre süti szemeit s ugy vallja be bűnösségét. És épen igy cselekszik jól, hogy észrevétlenül az emberektől nem láttat va vádolja magát az Ur előtt bűnössége érzetében", mert a mint nem szabad erényeinket kérkedve mutogatnunk — ha vannak — épúgy nem szabad bűneink bevallása által is feltűnést hajhásznunk, azzal hiu pompát űznünk, mivel nagyon könnyen megeshetnék, hogy ugy az első, mint az utóbbi -esetben a valóság helyett csak annak látszatát mutatnók fel. II. Azonban a farizeusban a képmutatáson kivül még más rosz tulajdonságot is fedezhetünk fel s ez az ö dolyfössége, melyből kiindulva mindenkit kárhoztat, ellentétben a publikánussal, ki a'ázatosságánál fogva csak magát vádolja. ,,Isten! — mondá a farizeus — hálákat adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb tmbeiek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy minemű im e publikánus is." Az emberi sziv természetes hajlamai közé tartozik az, hogy magát másokkal szembe állítsa, összehasonlítsa, erre utalják társadalmi viszonyaink és neveltetésünk. S ez — a mennyiben önismeretre vezet — nem is helytelen dolog; de szükséges, hogy ne csak azokkal hasonlítsuk magunkat össze, a kik a jóban alattunk állanak, hanem azokkal is, a kik jobbak nálunknál. Szükséges továbbá,. hogy ítéletünkben mások iránt elnézést, magunkkal szemben pedig annál nagyobb szigort alkalmazzunk. Farizeusunk azoban nem igy cselekszik: ő csak a nálánál roszabbakkal hasonlítja magát össze, a mi bizonyára nem nagy dicsőség! Mért nem nézi azokat is, kik jobbak nálánál? Sőt nemcsak hogy a magánál rosszabbak felett mond ítéletet, hanem még a publikánust is az igaztalanok közé számítja, holott az a jóban igen, de igen felette áll. A képmutató dölyfösség csak magát tartja kegyesnek és jónak, annyira elfogult magával szemben, hogy hibáit nem látja, vagy ha esetleg meglátja is, még szép színben igyekszik azokat feltüntetni, ugy hogy teljesen találó az ilyenekre Krisztus Urunk ama mondása: „miért nézed a szálkát, a mely vagyon a te atyádfiának szemében, a gerendát pedig, mely a te szemedben vagyon, nem veszed eszedbe?" (Vége köv.) Pr. Hagenbacli J. után szabadon. SÁNDOR BENŐ. Ly diához. (Hor. IX. Carm. III. lib.) Horatius: Amikor még kedves voltam te neked, Amikor más ifjúnak nem engedted, Hogy a karját nyakad felé kitárja: Boldog voltam, boldogabb, mint A persáknak királya. Lydia: Én is, — a mig senki másért nem égtél, Mig Lydiát jobb szeretted Cliloelnél, Mig előtted nagynevű volt Lydia: Boldog voltam, boldogabb mint A római Ilia;