Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.
Harmadik évfolyam - 1888-02-15 / 7. szám
még csendes oromét semmi, ártatlan szivének bút ) fajdalmai nem okozott senki ; a nagyvilági életről nem tudott semmit, legfeljebb nevelönöje elbeszéléseiből, melyeket gyermeteg örömmel halgatott. De egy véletlen körülmény megzavarta ezen csendes boldogságot. Egy izben ugyanis nevelönojével sétára mentek a mezőre, hol Aranka a mezei virágokból koszorút font és bokrétát kötött. Már visszatérőben voltak midőn hirtelen nagy szél kerekedik és Aranka napernyőjét a vizbe sodorja. Épen akkor az ut kanyarulatánál egy lovas fordul feléjük, ki látván a történteket lovával a sekély folyóba ugrat és a napernyőt viszszahozza. Nyajas üdvözlettel adta at Arankának, kinek egyszersmind bemutatta magát. Arankát annyira meglepte a délczeg lovas varatlan segélye, hogy alig tudott pár köszönő szót rebegni. A lovas, ki az creg Solymosy fia, Tihamér volt, pár szó után, melyekre Aranka vagy zavartan, vagy épen semmit sem felelt, illedelmesen köszönt és tova lovagolt. — Ezen történet után Aranka egészen hazáig nem felelt nevelönöje kérdéseire, csak magában merengeit és többször viszszanézett a tova vágtató lovas után, mig szivét valami eddig nem ismert érzelem töltötte meg. Amidőn haza értek, olyan üresnek, olyan kihaltnak találta a házat, a milyennek azelőtt soha; nem volt kedvére semmi, csak egy alak lebegett szemei előtt: Tihamér alakja. Az ártatlan leányka egy pillantásra megszerette az ifjút, bár tán még azt sem tudta, hogy a keblét egészen átható érzés — szerelem. Magát Tihamért is annyira meglepte a leányka szépsége, szendesége, ho^y semmikcp sem tudta elfelejteni. Bármihez kezdett, mindenütt csak Arankat látta: szerelmes lett a szép leányba. Eleintén csak titkon epedtek egymásért, de Tihamér, kinek szerelme mindig nőtt, talált alkalmat, hogy megvallja szerelmét imádottjának s Aranka az ártatlanság őszinteségével mondott igent esdeklő szavaira. Szüleiknek szólni nem mertek, mert ismervén indokolatlan gyülölségüket, attól féltek, hogy elszakítják őket egymástól. Később a nevelőnőt is megnyerték s a Garamparti berek szamtalan összejövetelüknek lett tanuja. Itt a füzek alatt, hol nem zavarta őket semmi, csak a nevelőnő félelme, ki félt , hogy ha megtudnák Aranka szülői, akkor ö elmehetne oda, ahonnan jött, itt fogadtak egymásnak örök hűséget; itt hol a gerlék turbékolnak s a folyó ezüst tükre meg-megállva szemléli a gyönyörű párt, —- itt csattant el az első csók, szerelmüket és fogadásukat megpecsételve. Ezen édes viszonyról a két öreg ur még álmodni sem mert, habár mindkettő észrevette gyermekük merengését , szórakozottságát, de a valót még csak nem is gyanították. Ily viszonyok közt tünt fél az 1848-ik év hajnala, mely vértől piros betűkkel van felirva hazánk történetében. A magyar kénytelen volt hazája szabadságának megvédésére fegyvert ragadni az osztrák dinasztia ellen, mely nem isméit jogot, nem ismert szabadságot. » Fegyverre!« e szó hangzott el kelettől nyugotig s a magyar mintegy varázsütésre ébredt fel delejes álmából és sietett a zászlók alá. Toborzok jártak faluról-falura, városról városra, nem fogdosni, — mint sokan szeretik állítani — hanem csak felhívni az ifjakat a fegyverfogásra. A toborzók Solymos-falván is megjelentek, kitűzték a háromszínű selyem lobogót, melyet a honleányi lelkesülség készített és díszített fel koszorúk- és szalagokkal. Vígan szólt a zene, az ifjak egymásután csaptak fel honvédnek és a lelkesültség égi mamorában a nők maguk biztatták férjeiket, hogy álljanak a zászló alá. Solymosy Tihamér sz elsők között állott zászló alá a hon védelmére: ősz apja nem hogy visszatartotta volna, hanem az Ég oltalmát kérve számára, e szavakkal fogadta elhatározását: »a haza minden elött«. Arankával „^akart mégegyszer — talán} utoljára — találkozni, kit hü szolgája Pista által értesített nemes tettéről. Aranka édes anyjával várt reá a kerti lugasban, ki előtt feltárta szivének'édes titkát s aki nem I kárhoztatta viszonyukat. A búcsúzást leirni nem lehet. Aranka zokogva dölt anyja karjai közé s Tihamér, hogy ne lássa a távozása által keltett fájdalmat, gyorsan sietett a kis sereghez, mely már indu ó félben volt. Végre meg harsant a trombita s a csapat tova ment a faluból. A kastély egyik ablakából fehér kendő ! lobogott sokáig-sokáig a távozó csapat felé, — tán I tudjuk kitöi jott és kinek szólt. * * * A csapatot, melyben Tihamér volt. néhány heti gyakorlat után Damjanics seregébe osztották be és sok fényes csatában vett részt. Tihamér, mint müveit I ember, a mellett bátor, vitéz katona nem sokáig maí radt közlegény, mert egy hős tette után — minek írnám le tettét, hisz minden honvéd hős volt —• tiszti rangra emeltetett s parancsnokának egyik legkedvesebb embere lett. Százada rendkívül szerette öt lovagias bánásmódjáért, tiszttársai becsülték, tisztelték a mindig mélázó komoly ifjút. A gyakorlatlan és kellőleg nem fegyverzett honvéd-sereg nem állhatott meg eleinte az osztrák rendes hadsereg előtt: vissza kellett vonulnia. Nagy-Sarlónál kisérlették meg még az ellentállást, hova tekintélyes erőt összpontosítottak az osztrákok előnyomulásának megakadályozása végett. Vége köv. YAEANNAY SÁNDOR.
