Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Harmadik évfolyam - 1887-11-30 / 4. szám

is ama másik Luther mellett: át kell térnünk értekezésünk további folyamán a két Luther jellembeli tulajdonságainak összehasonlítására. E tulajdonságokat Luther Mártonra nézve a következőkben foglalhatjuk össze: Sorsával elégedett és mértékletes szabad szellemű és bátor, önzéstelen és jóltevő, nagylelkű, szerény, istenfélő. Sorsával elégedett vala és mértékletes. Jellemének, mely oly ragyogóan sugározza be az ő életének minden pillanatát, e két vonás képezi alapját, melyet a szigorú zárdai élet ébresztett lel lelkében s ez emelte őt felül minden félelmen s a hízelgés aljas indulatain. Bátor vala, ki nem rendült meg soha, bárminő játéka volt a sorsnak, mint maga mondja: „Ha mindjárt az egész világ hozzám állana s ismét megtagadna, azt egykedvüleg veszem, s azt gondolom, hiszen ezelőtt sem ragaszkodott hozzám, mikor egyedül magammal valék." — S itt említhetjük fel azt a sokak által hangsúlyozott körülményt, hogy Luther makacs jellemű vala.— Igen. de csak azokban a dolgokban, melyekben „Isten igéjében gyökerezett meggyőződése, nem tágíthatott: az igazságért pedig életét s mindenét feláldozni akármikor kész volt, mit különösen Cajetán bibornok által hozzá küldött Urbánus de Serra Longának adott feleletéből s akkori igen is rémitő kétes helyzetéből vehetünk ki." Önzéstelen lelkére fényes bizonyság Melanchtonhoz irt levelében eme nyilatkozata: „Fiiepem! ugy gondolom, hogy ki gazdagság után nyughatatlankodik, nem munkálja híven az Urnák szőllőjét;" s e nyilatkozatához holtig hív maradt. — De szellemileg sem mondhatjuk önzőnek, mert minden körülmények közt megőrzé lelke tisztaságát, s mindig ez adta ajkaira a védelem vagy támadás szavait. — Önzetlen lelkének nemes kifolyása patriotismusa: midőn pl. a wormsi végzésről ezt mondja féltékeny lélekkel: „lsten| nek legyen hála, hogy minden berezegek s rendek bele nem egyeztek azon végzésekbe, különben halálra szégyenlettem volna magam német szülőföldem miatt." És Luther hazaszeretetét még ellenei is valóban méltányolják. Azon nagyok közt, kiknek élete egy folytonosan munkás emberszeretet, Luther fénycsillagként ragyog s ez nagylelkűségének eredménye, mely irataiból mindenütt előtör, mint a sötét éjt bevilágító fényözön. — A türelmetlenségnek némi nyoma látható ugyan jellemében, de ezt meglehet fejteni ellenei eljárásából. „Luther irataiból mindenütt nagy lélek ragyog elő. Sohasem üldöztetett olv báO %J O torsággal, gyűlölt, ember oly nemesen büszke I tollal, gondfárasztotta lélek oly fellengősen j s elme vidorsággal nem irt, mint ő" (Kun B.) S e nagylelkűséggel összefügg s annak kifolyása szerénysége, ki soha olyannal nem ' kérkedett, olvat keresztül vinni nem akart, a mi nem jogos és méltányos vala. Az ő szerénysége legfényesebb bizonyítékának mondhatjuk, hogy terveinek sikeres megoldása felett soha nem tombolt, még csak örömre sem fakadt, mert — mint nem egyszer kifejezé,— a reá váró munkára talán élete is kevés, s a mit ő elér, az csak egy-egy kő ama nagy épület, a Krisztus egyháza épületéhez. Akkor lesz örömnek helye, ha az fölépült. — Minden erejét a jónak szentelé, s minden olyannak, mi nem vala szép és jó, határozott ellensége. S mind ezen tulajdonok, mint égi harmónium ba folynak össze Luther Istent télő lelkében. — Gyermeki bizalommal csüggött a Mindenható szemlélésén s minden körűiményék közt Isten segélyét kérte s az ő benne vetett hit emelte föl s helyezte lábait kemény sziklára. „Itt állok — mondá — másként nem tehetek; Isten legyen segítségemre. (Vége köv.) JAKAB ÁRON.